Pontiac

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Pontiac
Típus vállalat
Alapítva 1926
Megszűnt 2010
Székhely USA Detroit, Michigan USA
Termékek autók
Anyavállalata GM

A Pontiac weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Pontiac témájú kategóriát.

A Pontiac nagy és változatos múlttal rendelkező cég, mely a kezdeti nehézségek után a General Motors égisze alá került, és futotta be a hihetetlen pályáját. A kezdeti, mindenki számára érthető szlogent egész történelme alatt igyekeztek megtartani, bár ez nem mindig sikerült. A cég alakulásakor luxus igényeket próbálták kielégíteni, később inkább a sportos irányvonalat képviselték. Ennek következtében a GM egyik legsportosabb divíziójának egyike lett. Még a nagy méretű négyajtós kivitelű autói is hihetetlen menetteljesítményekre voltak képesek a '60-as években. Ennek következménye lett az olajválság idején bekövetkezett törés a cég életében, hisz radikálisan át kellett alakítani a gyártási palettát. A márkának nagyon sok, máig is legendás járművet köszönhetünk, melyek a gyűjtők garázsaiban büszkén hirdetik a full-size kategóriában is a luxus és erő keverékét (Catalina, 2+2, Grand Prix, Executive, Bonneville). Ugyanakkor ez a cég volt az, akinek az amerikai autógyártás legendás korszakát, a Muscle érát is köszönhetjük a Pontiac GTO modell létrehozásával.

Történelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Pontiac nevet először 1906-ban a Pontiac Spring & Wagon Works cég használta. A Pontiac elnevezését a Pontiac indián főnökhöz kapcsolták, aki onnan volt híres, hogy Ő próbált felkelést szervezni az angolok ellen nem sokkal a francia-indián háború után. 1908 novemberében az Oakland Motors, és a Pontiac Sping & Wagon Works összeolvadt, és a két cégből létre jött az Oakland Motor Car Company. A két céget Michigan államában Pontiac városába vonták össze, és itt kezdték el árulni az autóikat. 1909-ben aztán az Oakland Motor Car Company-t William C. Durant a General Motors cég nevében felvásárolta, és beolvasztotta az addigra már a cégben levő Buick, és Chevrolet márkák mellé.

Az első Pontiac autó 1926-ban a GM égisze alatt egy olcsó 6 hengeres modell volt, melynek az volt a célja, hogy versenyezzen a többi gyártó 4 hengeres modelljeivel. Az első hónapokban több modellt adtak el ebből az autóból, mint a még Oakland néven futó típusokból. Míg az Oakland Motors eladásai csökkentek, a Pontiac eladásai folyamatosan növekedtek. Ennek köszönhetően egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy melyik márka a favorit az anyacégnél, amelyik megmarad. Végül 1932-ben az Oakland Motors meg is szűnt és a Pontiac maradt.

A Pontiac logója a bennszülött amerikaiak nyilainak a hegyét szimbolizálják, ezzel is utalva a márka nevének kapcsolatára. A Pontiac egyik alternatív elnevezése a teljesítmény őrültek körében a "Poncho", illetve még a márka fiatal korában az "Indián" becenév, ami a márka logojára utalt.

Korai idők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Pontiac eleinte olcsó, mindenki számára elérhető autókat gyártott soros 6 hengeres motorokkal. 1933-ban egy fejlesztés keretében váltott, és elkezdett gyártani soros 8 hengerrel ellátott autókat, Hogy alacsonyan tudja tartani a költségeit, elkezdte kihasználni a divízió nyújtotta lehetőségeket, és a többi cégtől átvette azokat az alkatrészeket, amiket érdemes volt. Ennek köszönhetően többek között a Chevrolet soros 6 hengeres típusaiból is használt alkatrészeket, köztük magát a karosszériát is. A '30-as évek vége felé aztán áttértek a Buick úgynevezett "torpedó" karosszériáira, amit a saját dizájn elemeikkel kiegészítve elég figyelemfelkeltőre sikerült megalkotni.

A cég több dizájnfejlesztést is végrehajtott a híres Indian Head orrdíszen kívül. Ilyen volt a Silver Streak optikai dizájn. Ez az elnevezés egy ezüst krómdíszítést jelentett az autón. Több króm díszléc egymás mellett húzódott végig a motorháztetőn keresztül a kocsi hátáig.

Negyvenes, és ötvenes évek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 50-es évekig a Pontiac szolid, halk hétköznapi autókat gyártott, puha felfüggesztéssel, melyek kényelmesen ringatóztak az utakon. Az átlagos családok átlagos igényeinek megfelelő járművekkel volt a cég jelen a piacon. A Pontiac szerepe akkoriban a divízión belül az olyan autók gyártása volt, ami csöndes, kényelmes, tágas utazást biztosított az olyan emberek számára, akik az alap modelleknél valamivel jobb minőséget kerestek. A márka a Chevrolet belépőszintű típusai felett helyezkedett el a GM ranglétráján, az igényesebb középosztálynak biztosított autókkal. Ez a besorolás volt az anyacég stratégiájának része, amivel biztosítani akarta, hogy a társadalom minden rétegének tudjanak biztosítani az igényeknek megfelelő járműveket. A V8-as motorokat, melyek folyamatosan növekvő népszerűségnek örvendtek, valamivel drágább volt gyártani, mint a soros 8 hengereseket, ezért a Pontiac még egy ideig soros 8 hengeres motorokkal gyártotta az autóit. A soros motor korlátai miatt nem igazán lehetett ezeket a magas fordulatra, nagy kompressziókra hangolni, hiszen a konstrukció ezt nem tette lehetővé, ilyen terhelésnél egyszerűen nem voltak megbízhatók. Viszont ez nem jelentett gondot a cégnek, hiszen a márka célközönségének úgysem volt fontos a nagy teljesítmény, inkább a kényelem számított. Emiatt a Pontiac volt a GM Észak-Amerikai cégei közül az utolsó, amelyik átállt a soros motorokról a V elrendezésű motorokra. igaz ez annyira jól eltalált motor lett, hogy 1955 és 1959 között GM PickUp-jaiban is Pontiac motorok dübörögtek.

Hatvanas évek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 60-as évek volt a Pontiac nagy fénykora. Az évtized elején több nagyobb modellel is képviseltette magát a piacon, mint a Ventura, Catalina 2+2, Parisienne, Bonneville. Ezek az autók hatalmas sikereknek örvendtek. Megtestesítették a szép és nagy formát, a hihetetlen kényelmet és az erős motorral szerelt, de lágyan ringó autót. A folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően a cég egyre erősebb, és jobb V8-as motorokat kezdett fejleszteni. A Chevrolet Small Block motorjainak építésével szemben a Pontiac más filozófiák mentén kezdett el motorokat fejleszteni, és építeni. A Pontiac motorok alapvetően az alacsony fordulat/magas nyomaték filozófia szerint épültek, szemben a Chevrolet fejlesztette motorokkal. A másik nagy eltérés, hogy nincs Small Block és Big Block kivitel sem. Ami érdekesség, hogy a Pontiac motorok jó ideig nem voltak kaphatók Kanadában, az exportra készített autókba a Chevrolet motorjait szerelték. Ezekkel olyan különleges példányokat teremtve, mint a Pontiac Beaumont SD-396, amiben a Chevrolet 396-os Big Block motorja szerepelt. A 60-as évek közepére a cégnél dolgozó fiatal John Z. DeLorean mérnök ötlete alapján kitalálták, hogy a közepes méretű (mid-size) Pontiac Tempest modellbe berakják a Pontiac fejlesztette nagy erejű 389-es motort, kicsit átdolgozzák a futóművet, illetve a kasztnin pár változtatást hajtanak végre, ezzel megteremtve egy olcsó, de sportos tulajdonságokkal bíró négyüléses autót. Egy új típust teremtettek, amit elneveztek Pontiac GTO-nak. A GTO csomag 1964-es megjelenésekor akkora sikert aratott, hogy külön modellé nőtte ki magát és pillanatok alatt legendává vált a modell. Annyira jól sikerül a típus, hogy kisebb változtatásokkal egészen 1967-ig megtartották az alap formai kialakítást és csak a következő évtől alakítottak az autón. Ez az autó megteremtette a Muscle Car érát, aminek köszönhetően az amerikai autógyártás fénykorát élte a 60-as évek vége és '70-es évek eleje közötti időszakban.

Ez a hatalmas siker csak egyik volt. A 60-as évek végére a Ford a Mustang modelljével az általa teremtett Pony Car kategóriában egyeduralkodó volt az eladási számokat tekintve. Ezt nem lehetett szó nélkül hagyni, főleg, hogy a Mopar már jelen volt a piacon (Plymouth Barracuda). Ekkor a márka a Chevrolet-el közösen megalkotta a GM Platform-jára épített F-Body-s autóit, a Pontiac Firebird-öt és a Chevrolet Camaro-t. A Firebird legalább akkora sikert aratott, mint a GTO korábban. Ráadásul könnyebb autó volt és megkapta a GTO-val azonos motorokat. ezzel gyakorlatilag a Pontiac saját maga elindította a GTO hanyatlását, aminek következtében, a GTO 1 évtizednyi történelmével szemben a Firebird majdnem 35 évet élt meg a Pontiac kínálatában, egészen 2002-ig. Ekkor testvérével a Camaroval együtt megszüntették ennek a modellnek is a gyártását.

Másik nagy modellje a Grand Prix volt, amely a full-size kategóriában hódított más testvérmodelljeivel, de ez a típus a kényelmével és mégis sportos kialakításával kicsit más volt, mint társai. Az autó lámpáit Hidden headlights kialakítással tervezték ezzel is sportos jellegét és egyediségét hangsúlyozva. Az autó megkapta az akkori legnagyobb 428 cui-s motort és ezzel méreteit meghazudtoló teljesítményre volt képes.

Hetvenes évek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hetvenes évek, akárcsak az összes többi amerikai gyártónak, szomorú időket hozott. Az évtized elején az olcsó, iszonyatos erejű Muscle Car-okkal okozott rengeteg, sokszor halálos kimenetelű baleseteket megunva, a biztosítók drasztikusan megemelték ezeknek az autóknak a biztosítási költségeit, ezzel hatalmas visszaesést produkálva a Pontiac sportos modelljeinek eladásaiban. Ha ez nem lett volna elég, a 70-es évek közepére elérkezett az első olajválság, ami szinte kivégezte a muszkli autókat, köztük a kategóriateremtő GTO-t is. A Firebird éppen csak túlélte ezt az időszakot, de megalázó átalakuláson kellett ennek a típusnak is átesnie. A motorok az évtized kezdetén tomboló teljesítmény dömping helyett folyamatosan gyengültek, ahogy egyre újabb környezetvédelmi szabályok, biztosítási korlátozások, és fogyasztási igények mutatkoztak. Az évtized elején nem ritkán 400 lóerő körüli autók helyett az évtized végére 150 lóerő körüli teljesítményre visszafojtott V8-as motorok jelentek meg. A Big Block-ok fénykorának is vége lett, lassan teljesen eltűntek ezek a hatalmas legendás motorok a cégek kínálatából.

Nyolcvanas évek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 80-as évekre a piac teljesen megváltozott, és akárcsak a többi cégnek, úgy a Pontiac-nak is muszáj volt ehhez alkalmazkodnia. A hatalmas teljesítmények már csak a múlt nosztalgikus emlékei voltak, a 80-as évek elején a Pontiac motorok jó részét lecserélték az addigra a GM divízióján belül már szabványnak tekinthető Chevrolet small block motorokra. Amelyik modellben megmaradt a V8-as, ott a 305-ös, és a 350-es SBC motorok maradtak, nevetséges 150, és 180 lóerőkkel. A Firebird-öt egy ideig még 2500 köbcentis, 80-110 lóerő közé belőtt soros 4 hengeres motorokkal is szerelték, ami akkora bukás volt, hogy gyorsan le is vették a palettáról. A piaci igények változása új kategóriák megteremtését is követelte, ilyen volt a small, és a vásárlók részéről erősödő érdeklődést kiváltó mid-size osztály. A Small kategóriába a Pontiac Sunbird, és a GM európai divíziójától átvett Opel Kadett, Pontiac LeMans-nak átnevezve próbálta felvenni a versenyt az addigra teljes erővel nyomuló import autókkal szemben. A mid-size osztályban a Pontiac közösen a Chevrolettel megalkotta a Pontiac PhoenixChevrolet Citation párost, ami többek között a hasonló méretű mid-size Ford LTD-vel kellett volna, hogy felvegye a versenyt. Szerették volna az amerikai kényelmet a kis méretekkel kombinálni, ami mint kiderült nem igazán sikerült sem nekik, sem a Fordnak. Ezek a modellek soha nem lettek népszerűek, a 80-as évek végére szépen csöndben kimúltak. Az évtized elején a Firebird-et drasztikusan áttervezték az F-Body-s társával együtt, és a platformon belül továbbra is a Firebird-nek maradt a teljesítményre hangolt imázs. Az új, immáron harmadik generációjába lépő Firebird drasztikusan eltért az elődöktől, de még a platform társától is. A Firebird lapos, széles nyílformájú elejéből kibukkanó bukólámpák nagy sikernek ígérkeztek, és ezt a sikert az is elősegítette, hogy az egyik legendás tévésorozatban, a Knight Rider-ben Michael Knight hűséges társa K.I.T.T. egy Firebird lett. Ennek a sorozatnak is köszönhetően rengeteg embernek lett az álma egy harmadik generációs Firebird. Az évtized közepére a General Motors-nál megkezdték az átállást az injektoros motorokra, ami elérte a Pontiac-ot is. A precízebb befecskendezésnek köszönhetően a szigorodó környezetvédelmi szabályok mellett is megkezdődhetett a motorok újra izmosodása. Az évtized végére a 150-180 lóerős motorok helyett már 200 lóerő fölötti teljesítmények kezdtek megjelenni a Pontiac kínálatában is. Igaz ezek az értékek még mindig nem közelítették meg az olajválság elötti motorok hihetetlen teljesítményét. A Pontiac 1989-ben, hogy megünnepelje a huszadik évét, a Firebirdnek kiadott egy speciális a Buick alkatrészeiből összeválogatott Trans-AM változatát, amibe Buick GNX-ből is ismert, méltán legendás 3.8 literes turbós motorját rakták. Ezzel a motorral a jubileumi Firebird 14.2 másodperc alatt futotta meg gyárilag a negyed mérföldet, több mint 98 mph (~160kmh) célvonali sebességgel.

Kilencvenes évek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 90-es évekre a Pontiac kezdett magához térni, a cég teljesen a GM szabvány motorjaira építette a palettáját, tehát már ugyanazokkal a motorokkal lehetett találkozni a Pontiac típusokban is, mint a többi anyacég tulajdonában levő leányvállalatnál. A 90-es évekre a márka gyakorlatilag a GM arculatában már teljesen a sportos irányzatot kapta meg, így a full-size modelljei szinte teljesen eltűntek, helyette megpróbáltak sportosabb modellekkel előrukkolni. Ebből az imázsból egyedül a Pontiac Trans Sport, és a Pontiac Firefly lógott ki. A Pontiac Trans Sport az Oldsmobile Silhouette, Chevrolet Lumina típusokkal együtt a családi egyterűt testesítette meg. A típus a GM szokásos besorolása alapján a közepes minőségű modellt jelentette, az alap Lumina, és a full extrás Silhouette között. A gyártó ezekkel a modellekkel próbálta meg felvenni a versenyt az import, és a konkurencia hasonló modelljeivel szemben. A GM folyamatosan törekedett arra, hogy a kis szegmensbe is képes legyen valahogy betörni a saját piacán, mégis a próbálkozásai folyamatosan kudarcba fulladtak. A Pontiac Firefly valójában egy Suzuki Swift modell volt, melyet a Pontiac égisze alatt próbált meg értékesíteni az anyacég, szintén minimális sikerrel, ezért az évtized végére meg is szüntette ezt a típust, egy évvel később, mint a Trans Sport-ot. A Pontiac folyamatosan ott van a kisebb szegmensekben azóta is, pl. a Sunfire, és egyéb modellekkel.

Az évtized elején a javuló teljesítményű motorok kicsit fellendítették a cég eladásait, és elérkezett az idő az utolsó, immáron negyedik generációs Firebird megjelenésének is. Úgy tartják, hogy a 70-es évek közepén elszenvedett hatalmas presztízsveszteség után, végre ezek a típusok már újra méltók voltak az elődök hírére, a megszűnése előtt ez a generáció volt a leggyorsabb a Firebird történelme folyamán. A Firebird megjelenésekor markáns formája, a Ram Air csomaggal agresszív megjelenése nagy feltűnést keltett, és eleinte komoly sikernek is ígérkezett. A cég először a nagy erejű LT1-es, később a teljesen új fejlesztésű LS1, LS2-es SBC motorokkal kínálta a Firebird-et, aminek köszönhetően az autó teljesítménye az idő teltével folyamatosan növekedett. Az új generációnak az első megjelenésének évében 275 lóerős teljesítménye az utolsó évekre 325 lóerőre növekedett. Mégis ezt a kategóriát jellemző népszerűtlenség, és az anyacég felhalmozódó, Pontiacnál is keletkező veszteségek egyre inkább előrevetítette a típus megszűnését. Annak ellenére, hogy a divízióban már megvoltak az erős V8-as motorok, a 90-es évek folyamán folyamatosan tűntek el a személyautókból ezek, és helyettük egyre inkább kisebb feltöltött V6-osok vették át a szerepet. Az évtized végére a Pontiac kínálatában gyakorlatilag a Firebird-en kívül nem volt másik modell, amiben akár mint opció rendelhető lett volna a V8-as motor. A cég sportos szedánja a Bonneville már csak az árnyéka volt a hajdan méltán rajongott modellnek. Ugyan technikailag rengeteg előremutató fejlesztésekkel látták el, többek között olyanokkal, mint a HUD (Head Up Display), a típus nem volt népszerű a kisebb teljesítménye, és a gyenge szereplései miatt. Az évtizedben a Pontiac gyakorlatilag csak a Firebird-et tudta, mint komolyabb eredményt felmutatni.

Kétezres évek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 2000-es évek nem indultak rózsásan a Pontiac számára sem, akárcsak a GM többi leányvállalatának sem. 2002-ben a kereskedők és vásárlók tiltakozása ellenére a Camaro, és a Firebird modellek is megszűntek. Még azért ebben az évben kiadták a 35. évi jubileumi típust a testvér modellekből, ami egy speciális fényezést, és optikai tuningot tartalmazott, de azzal be is fejeződött a gyártása az amerikai történelem egyik legmeghatározóbb kettős típusának. A Pontiac időközben több dologgal is próbálkozott, olyanokkal, mint a Pontiac Aztek sportos szabadidő autó, ami a megjelenése előtt már negatív visszhangot kapott. Ezt a kísérletet a Pontiac Vibe követte, ami szintén nem volt nagy siker, azóta a cég kisebb roadsterek, és kupék fejlesztésével próbál a felszínen maradni. Mivel a cégnek nem maradt markáns 4 üléses sportkupéja a Firebird után, emiatt hatalmas űr tátongott a cég kínálatában. Erre a problémára muszáj volt valami megoldást találni, végül 2004-ben úgy határoztak, hogy felélesztik a Pontiac GTO legendáját. Az egyetlen probléma az volt, hogy nem volt lehetőség saját modell fejlesztésére, így az ausztrál Holden cég Monaro típusát vették alapul, és kisebb változtatásokkal jelentették meg az új nevet kapott autót. A GTO-ban a kezdetekben még a Firebird-ből ismert LS1-es motor dolgozott, de később ez a modell is megkapta az LS2-es motorokat. Műszakilag egy nagyon jó autó született, rendkívül jó technikai felszereltséggel és teljesítménnyel. Az autó nagy ellenfelénél, a Dodge Charger modern Hemi motoros változatánál is gyorsabb tudott lenni, ami nem kis eredmény. Sajnos az autó szemben a napjainkban dúló retro irányzattal már csak a nevében hasonlít a legendás elődjére, pedig a piacon igény van a régi formák újraélesztésének. Hiába kapta a régi legenda nevét, eléggé komoly ára és teljesen modern formája miatt nem hozta meg az autóhoz fűzött eladási reményeket. A 2008-ban megjelent G8 és a GXP sorozat új lendületet hozott a cégnek. Egy egészen érdekes autó lett. Erősen európaias jellegű autó (BMW-s forma), de erős nagy motorokkal. Visszatértek ezzel az autóval az '50-60-as években megteremtett alapokhoz. Erős, aránylag olcsó családi autók gyártása volt akkoriban a cél. Ez a gép tudta ezt a 6,0L-es motorjával és a 361 Le-jével. Az autó futóműve az európai igényeknek is megfelelő volt. A Solstice-nak a piacon történt pozitív fogadtatása új reményt adott a Pontiac-nak, hogy képes legyen megmaradni a sportos szegmensben is. Aztán a Chevrolet a Muscle kategória iránt egyre növekvő keresletnek köszönhetően 2009-ben megjelentette a Camaro-t, de nem készítették el a Firebird testvért, így maradt a GTO, aminek az eladási mutatója továbbra sem eredményezett áttörő sikert. A Solstice és a G8-ot nem számítva a többi modell ami még a palettán szerepelt szintén nem futott annyira. Igaz ez a választék már nem közelíti meg a régi mennyiséget.

A vég[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

2009.04. A GM bejelenti, hogy megszünteti a Pontiac márkát, mert a Chevrolet, Cadillac, Buick és a GMC márkákat tartják meg.

2009.11. A michigani Lake Orionban kigurul az utolsó G6-os. Ezzel lezárul Észak-Amerikában a Pontiac gyártás.

2010.10. Végképp megszüntetik a Pontiac autók gyártását. Így követi alapító testvérét az Oakland-et. Ezzel egy újabb régi név fejezte be működését.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Wikipédia Pontiac szócíkke.
  • Mike Mueller - Pontiac muscle car (könyv)
  • John Gunnell - Standard Catalog of Pontiac 1926-2002 (könyv)