Nyilvános telefon
A nyilvános telefon olyan telefon, mely bárki által használatba vehető, feltéve, hogy a használó a szolgáltatást megfizeti.
A telefonokra hatalmas igény volt kezdetekben, a kielégítésük műszakilag nehezen volt megoldható. Az előfizetői telefonok viszonylag kis forgalmat bonyolítottak le. Telefontulajdonos vállalkozók a telefontársasággal olyan szerződést kötöttek, mely szerint dupla előfizetői díjat fizettek, ugyanakkor kitáblázták, hogy nyilvános telefon. Az alkalmi telefonálók némi pénz fejében telefonálhattak. A társaságok külön készülékeket fejlesztettek ki, melyek kibírták az időjárás viszontagságait, a vandálok rongálásait, ezen kívül védett persely és érmebeszedő is tartozott hozzá. Voltak beltéri (üzlethelyiségben, szállodák halljában) és kültéri (utcai) telefonállomások. A kültéri telefonok páncélozottak voltak, a beltérieknél felügyelet volt, tehát nem volt szükség védelemre. A magyar nyilvános telefon érem Boldogfai Farkas Sándor szobrász- és éremművész alkotása volt,[1][2] amelyet 1946-tól az 1970-es évekig a Posta által üzemeltetett nyilvános telefonkészülékeknél lehetett használni.
A kültéri telefonokat elsősorban fülkékben szerelték fel, később költségmegtakarítás miatt a buborékos, azaz csak fedett és némi oldalfallal ellátott fülkéket is gyártottak.
A hőskorban az alkalmi telefonáló felvette a kézibeszélőt, a kezelőnek megmondta a kért számot. A kezelő meggyőződött róla, hogy a hívott beszélgetésre kész (otthon van), majd felszólította a hívót, hogy dobjon be egy megfelelő érmét. Ennek a hangját bizonyos szerkezetek eljuttatták a kezelőhöz, aki ezután összekapcsolta a 2 vonalat.
Az érme vagy fémpénz vagy tantusz volt. A tantusz egy külön megvásárolható érme volt. Egy egység először az érme méretét állapította meg, majd következett a súlymérés. A nem megfelelő érme kihullott a nyíláson. A segélykérő hívások ingyenesek voltak, azon kívül a hívott költségére is lehetett telefonálni. Automata központok esetén az érmét előre kellett bedobni, majd tárcsázni. Ha nem történt beszédkapcsolat, az érme a kidobónyílásba került.
A 20. század végén a kártyás telefonok is elterjedtek.
Leesett a tantusz
Ez a szólás meggyökeresedett a magyar nyelvben. Eredete onnan származik, hogy az illető bedobott egy tantuszt, tárcsázott, majd várt az összekapcsolásra. A hívott jelentkezésekor egy csengő-bongó hang volt hallható. Az érme beleesett a perselybe. A szólás akkor használatos, ha valaki csak sokára ért meg valamit, vagy sokára jön rá valamire, pl. "Hirtelen nem ugrott be, ki is az a Kovács Pista, de végül leesett a tantusz, hogy 20 éve kollégák voltunk"[5]
Jegyzetek
- ↑ http://library.hungaricana.hu/hu/view/Postamuzeum_Evkonyv_1999-2000/?pg=198&layout=s
- ↑ http://www.eremtar.eoldal.hu/cikkek/zsetonok_-barcak/zsetonok_-barcak.html
- ↑ http://library.hungaricana.hu/hu/view/Postamuzeum_Evkonyv_1999-2000/?pg=198&layout=s
- ↑ http://www.eremtar.eoldal.hu/cikkek/zsetonok_-barcak/zsetonok_-barcak.html
- ↑ Hogymondom - szleng szótár
Források
- Nyilvános szolgáltatások (T-Home)
- Szabó Attila: Az első nyilvános telefonfülkék Budapesten (ArchívNet)
- Nyilvános telefonok (telefonmuzeum.hu)[halott link]
További információk
