Molnár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A molnár mesterség az étkezésünkhöz szükséges magvak – kézi vagy természetes forrású erővel, újabban villanyárammal hajtott motorok segítségével történő – összezúzását, vagyis őrlését végzi az erre a célra szolgáló külön épületben, a malomban.

Történelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gabona és más magvak törése, sajtolása, vagy őrlése az emberiség ősi foglalkozásainak egyike, jelen fejezet az utóbbi munkához kapcsolódó emlékeket eleveníti fel.

Az asszonyok már az idők hajnala óta készítettek gabonafélékből lisztet a létfenntartáshoz szükséges és könnyebben fogyasztható táplálkozása miatt. A házi foglalkozást, - amit az őrlő kőlapon egy marokkő segítségével végeztek - jóval később felváltotta a nagyobb, törzsi majd faluközösségi igények ellátására is alkalmas kisebb-nagyobb, különféle technikájú és kivitelezésű őrlőszerkezet, amit már kézimalomnak neveztek. Később, a még jobban növekvő igények hatására a kézi erőt felváltotta a szél, a víz, vagy az állati erőre alapuló meghajtás, és a szerkezetek méretei is ház, illetve hajó méretűvé nőttek.

A háziiparból igen jól jövedelmező mesterség alakult ki, ahol a molnárok fizetség gyanánt jelentős összeget: általában a tizedét kapták az őrleménynek. Híres és gazdag céhekbe szerveződtek, és köztiszteletben álló, közfeladatokat is ellátó személlyé vált sok molnár, mert az őrletésre várakozás közben a parasztemberek a napi problémáktól az időszerű politikai eseményekig mindent meg tudtak vele és egymással beszélni. Az akkor őrölt liszt nem csak a malomkőről belekerült finom kőlisztportól, hanem a híres magyar búza íze, és ún. sikértartalma miatt is a boron kívül a legkeresettebb árucikké vált külhonban.

A malom legfontosabb elemein, a vízi vagy a széllapáton, s a keményfából faragott tengelyeken, fogaskerék-áttételeken kívül legismertebb eleme a malomkőpár, melyet a kővágók vágtak ki ékrepesztéses módszerrel a nagyobb tömbökből, majd a kőfaragók faragtak ki a kőbányákban, és onnan szállították el a malmokhoz. A kő színe elárulta honnan való, érdessége pedig az őrlemény finomságára volt befolyással. Többnyire kétszer-háromszor is átjáratták a lisztet a kövek között, az első durva-köves hántoló járatást követően. A malomkő átlag méteres átmérőjű és 20-40 cm vastag volt, közepén 15-20 cm-es lyuk volt a tengely számára, mely a felső kőnél nagyobb volt a garatból beömlő magok miatt. Mindkét követ a molnár íves-rézsútos irányban az ún. kéthegyű, malomkő-csákánnyal időnként megfaragta, javította, mert ezen az úton jutott ki a csúszdára a liszt. A lapos, kétélű csákány volt a molnárok második fő szerszáma, mellyel a kőfelület simaságát alakították, ennek erős kopása miatt később állítható-cserélhető betétet is alkalmaztak. A lisztet a végén abba a zsákba eresztették, amelyből a búza származott, és a molnárkocsin (kétkerekű álló taliga) kitolva azt a gazda a zsákra festett monogramja segítségével azonosított be. Az Arany János ismert trilógiájában szereplő Toldi Miklós még valószínűleg nem a 2-3 mázsás felső, vagy a 3-5 mázsás alsó követ dobta egy katonára, hanem a háziiparban használatos, 40-60 cm-es kövek egyikét.

Híresek voltak az alföldi paprikamalmok is.

Ha felütjük a magyar telefonkönyvet, a különböző családnevek gyakoriságát illetően a Molnárt, a Kovács és a Szabó név mellett a mezőny legelején találjuk. Ez a gyakoriság az 1700-as, 1800-as évekbeli helyzetet idézi, mivel akkoriban volt olyan gyakori a molnár foglalkozás, mint amilyen gyakori ma a Molnár név.

A középkortól napjainkig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A középkorban a malomtulajdonosok egyházi vagy világi földesurak voltak. Eleinte kizárólag ők, de később a városi polgárjoggal rendelkező, módosabb emberek is kérhettek vízjogot, vagyis malomtartási jogot. Az 1800-as évek közepéig a molnár kifejezés alatt nem a malomtulajdonost, nem is a malombérlőt, hanem csak a malomban dolgozó mestereket értették. Ebben az időben kétféle molnár volt: a faragómolnár (aki a malmot építette és annak rendszeres felújításában tevékenykedett) a lisztes-molnár (az üzemeltetéssel foglalkozó molnár, aki a gabonából való lisztkészítés folyamatát végezte). A kisebb karbantartáshoz és javításokat ugyan a lisztes-molnár csinálta, de ha a malmot bővíteni kellett, vagy új vízikerékre, vagy gátra volt szükség, az a faragómolnár feladata volt. A faragómolnárok malomról malomra jártak a tulajdonos, vagy a malombérlő felkérése alapján. Ez így történt a vízimalmok, a patakmalmok és a hajómalmok esetében, és hasonlóan a szárazmalmok és a szélmalmok világában.

A 19. század közepétől megindult a malom mesterség iparosodása, ami azt jelenti hogy koncentrálódott és iparszerűbbé vált a malmi tevékenység, és egyre kevesebb molnárra lett szükség. A malomban megjelentek a molnár foglalkozás mellett más szakmák: a gépész, a lakatos, a bádogos, az asztalos, tehát egy gyáripari malom szakmák sokaságát kezdte foglalkoztatni. A malom műszaki felkészítése és karbantartása többé már nem a molnár dolga, fizikai munkája volt: az anyagokat átvette, megmérte, felvitte a malomba, felügyelte az egyes gépek helyes működését, majd a félkész termékeket zsákba vagy edénybe gyűjtötte (lezsákolta). Napjaink molnárja már nem hasonlít a népmesék molnárlegényére, mivel a gépesítés új korszakot nyitott a molnárság történetében is, iparrá vált, az ősi foglalkozás hagyományos jelentése pedig átértékelődött.

A 20. század közepén-végén nagy ipari robbanás érte a szakmát. A molnároknak a felügyeleti feladatkörét is átvette a technika. Olyan technikai rendszereket működtettek, ahol többnyire már csak a rendszer egészét kellett felügyelni. Ez létszámban még kevesebb molnár alkalmazását jelentette, a malmok száma is egyre csökkenni, de kapacitásuk növekedni kezdett. A nagyobb ipari malmokból élelmiszeripari üzemek alakultak ki, ahol a molnárok tevékenysége a gépesítéssel és az automatikus anyagmozgatás megjelenésével tovább csökkent, a feladat a gépekre rákerülő, és a gépekről lekerülő anyag ellenőrzése lett. Ez az ellenőrző feladatkör napjainkig jellemző a molnár szakmára. Csak egy vezető molnár (ún. főmolnár), pár segédmunkás és az adminisztrátor maradt. Az utóbbi feladata a gabona beszerzése, beszállíttatása, és a liszt értékesítése volt. A fizikai munka háttérbe szorulása sok más élelmiszeripari mesterséghez hasonlóan a molnárra is jellemző.

A szakma oktatása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A céhes világ után továbbra is fennmaradtak az inasképzések, majd ipartestületek létrejötte után a szaktudásból vizsgázni lehetett. Az 1880-as években létrejöttek olyan képzőtanfolyamok a molnárok számára, melyek a molnároknak a technikai továbbképzését tették lehetővé.

Iskolarendszerű képzés csak 1945 után jött létre, az akkori szakmai egyesület és szakszervezet együttműködésével. 1948-ban ezeket a magániskolákat államosították, és létrejöttek az állami malmok is. A szülő az állami malommal kötött szerződést, hogy gyereke két éves képzésben vehessen részt, amiből fél évet egy központi malomipari szakiskolában tanult. Majd létrejött a középfokú szakmai képzés 1954-ben, de ez 1965 körül átalakult. Élelmiszeripari szakiskolák, valamint a manuális molnárszakmán már túlmutató felsőfokú technikumok jönnek létre, de később ezek is átalakultak.

Ma Magyarországon több iskolának van jogosultsága malomipari szakmunkásképzésre, de a valóságban három iskola képez diákot:

A beiskolázás ma már nem jelentős.

A szakma jövője[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A molnár szakma meg fog maradni, amíg mageredetű ételeket (cereáliákat) fogyasztunk, mert e magokat feldolgozó speciális szakemberre szükség lesz. Ilyen, több ezer év hagyománnyal rendelkező ételeink a kenyér- és lepényfélék, a tészta, a sütemény, a főzelékek és a kásafélék stb. A mindenkori termékfejlődés, malmi gyártmányfejlődés függvénye hogy mit csinál és milyen szinten a szakember. A jövő útja egyelőre az, hogy nagyobb üzemek jönnek létre, kevesebb dolgozói létszámmal. Az üzem költségmegtakarításaival foglalkozó ismeretek is egyre fontosabbak lesznek. Rendkívül éles küzdelem folyik közben a késztermékek elhelyezéséért és a nyersanyagok gazdaságos megszerzéséért. Ez egy olyan verseny, ahol a túlélés a tét, de nem mindegy hogy milyen áron. A malmi szakembereknek egyre inkább ennek a sokszínű versenynek kell megfelelniük...

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]