Kancellár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A kancellár (latinul cancellarius) eredetileg az uralkodó mellett működő főtisztviselő, aki a fejedelmi rendeletek, kiváltságlevelek, egyéb közokiratok szerkesztését és kiadását felügyelte; rendszerint írástudó egyházi személy volt.

A tisztség története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyes államokban hatásköre idővel az igazságszolgáltatásra, valamint a külügyekre is kiterjedt. Emellett azonban egyetemek, lovagrendek és más testületek is bírtak kancellárral. A régi német-római császárságban Németországot illetően a mainzi érsek, Itália részére a kölni érsek, Gallia részére (per Galliam et regnum Arelatense) a trieri érsek volt a főkancellár. De később jelentőséggel csak a mainzi érsek tisztsége bírt, amennyiben a választásoknál a birodalmi gyűléseken stb. egészen a birodalom megdőltéig, mint kancellár szerepelt.

Az 1867-es Északnémet Szövetségnek első tisztviselője a szövetségi kancellár volt, akinek helyébe a német birodalom visszaállításakor a birodalmi kancellár lépett.

Franciaországban a Chancelier de France volt az első állami tisztviselő, és mert hatásköre később az igazságügyekre is kiterjedt, XI. Lajos király óta rendszerint a jogtudósok közül nevezte ki, mégpedig élethossziglan.

Angliában a lordkancellár, Lord High Chancellor, az igazságügyminiszter, a Lordok Házának és a legfőbb bíróságnak elnöke; a lancasteri hercegségi kancellár tárca nélküli miniszter, a Chancellor of the Exchequer, pénzügyminiszter.

Ausztriában régente az udvari egyesített kancellária elnöke, ahova a külügyek is tartoztak, viselte e címet.

A tisztség Magyarországon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hazánkban a kancellár tisztét hajdan szintén egyháziak látták el. Címük néha a notarius magister capellanus, comes capellae. Később, valószínűleg a 15. századtól, megkülönböztetik a főkancellárt (sammus cancellarius), ez a kettős-pecsét őre, a király személye mellett tényleg működő udvari kancellártól (cancellarius aulicus), aki a titkos pecsétet őrzi.

A főkancellári cím az esztergomi érseket, mint az ország prímását az 1741. X., 1751. III. törvénycikkek által megerősítve örökösen illeti meg és így máig is viseli.

A Habsburgok alatt az udvari kancellária Bécsbe költözött és az osztrák kancelláriától több tekintetben függő helyzetbe jutott, amíg II. Mátyás alatt visszanyerte önállóságát. I. Lipót, III. Károly, Mária Terézia, I. Ferenc idejében nyert szervezettel, mint magyar királyi udvari kancellária, az ország főkormányszéke lett. Élén a főkancellár állott, mellette két alkancellár, tizenkét tanácsos a főpapi, főúri és nemesi rendből kinevezve működtek. A király e hivatal segélyével gyakorolta felségjogait úgy a törvényhozás, mint a pénz- és hadi ügyek kivételével, a kormányzás és bíráskodás körében; sőt a kancelláriának a magyar államot érdeklő ügyekre is volt befolyása.

Az Erdélyi Fejedelemség közigazgatási ügyeit a fejedelemnek alárendelt Erdélyi Udvari Kancellária vitte.

A kancellári hivatal az 1848. III. törvénycikkel megszűnt, de az októberi diploma alapján 1861-ben visszaállították és egész 1867-ig működött. Erdélynek szintén volt kancelláriája, hasonló szervezettel és hatáskörrel, amely ugyancsak 1848-ban, illetve 1867-ben oszlott fel. Horvátország és Szlavónia hajdan a királyi udvari kancellária alatt állottak, de 1860-ban külön kancelláriát szerveztek részükre, mely az 1868. XXX. törvénycikkel szűnt meg.

A tisztség jelenleg[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lásd:

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]