Károlyi Mihály

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Károlyi Mihály gróf
Karolyi.jpg
Az Első magyar köztársaság 1. miniszterelnöke
Hivatali idő
1918. október 31.1919. január 11.
Előd Hadik János
Utód Berinkey Dénes
Az Első magyar köztársaság köztársasági elnöke
Hivatali idő
1919. január 11.március 21.
Előd József főherceg
Utód Garbai Sándor

Született 1875. március 4.
Budapest, Osztrák–Magyar Monarchia
Elhunyt 1955. március 19. (80 évesen)
Vence, Franciaország

Házastársa Andrássy Katinka grófnő
Foglalkozás közgazdász
politikus
diplomata
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Károlyi Mihály témájú médiaállományokat.
Károlyi Mihály, Franzensbad csehországi üdülőhely (1887 körül)

Károlyi Mihály gróf, teljes nevén: nagykárolyi Károlyi Mihály Ádám György Miklós (Budapest, 1875. március 4.Vence, Franciaország, 1955. március 19.) politikus, miniszterelnök, az első magyar köztársasági elnök, emigráns baloldali, a második világháború után rövid ideig nagykövet. Gróf Károlyi Gyula miniszterelnök unokatestvére konzervatív arisztokratából vált radikális demokratává és ellenzéki politikusként a Monarchiában fennálló rendszer kérlelhetetlen kritikusává, majd az őszirózsás forradalom és az első magyar polgári demokrácia vezetőjévé, emigrációba vonulva pedig a kisantant, majd a sztálinista Szovjetunió munkatársává. A második világháború után több évtizedes emigrációból hazatérve rövid ideig nagykövet volt, de 1949-ben Rajk László letartóztatásának hatására ismét emigrációba vonult. Bírálói „vörös grófként” szokták emlegetni. A Horthy-korszak idején Franciaországban, majd 1949-től haláláig szintén francia emigrációban élt.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Családja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nagybirtokos grófi családban született: szülei unokatestvérek, édesapja gróf nagykárolyi Károlyi Gyula, édesanyja gróf nagykárolyi Károlyi Georgina, testvére Pappenheim Siegfriedné Károlyi Erzsébet. Felesége gróf csikszentkirályi és krasznahorkai Andrássy Katinka[1], akivel 1914. november 6-án kötött házasságot Budapesten.[2]

Ellenzékiként a Monarchiában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Károlyi Mihály a budapesti egyetem jogi karán szerzett diplomát, fiatalabb éveit többnyire vidéken vagy külföldön töltötte. Nagybátyja, Károlyi Sándor hatására kapcsolódott be a szövetkezeti mozgalom szervezésébe. Konzervatív agráriusként 1901-ben a Szabadelvű Párt tagja lett, de az 1901-es választásokon a zilahi kerületben alulmaradt.

A Szabadelvű Pártból csakhamar kilépett és pártonkívüliként indult az 1905-ös választásokon, ahol mandátumot szerzett a pétervásári kerületben. Megválasztása után nem sokkal lépett be a Függetlenségi és Negyvennyolcas Pártba. Az 1906-os választásokon nem nyert mandátumot, ebben a ciklusban (azaz 1910-ig) felsőházi képviselő, 1909–1912 között az Országos Magyar Gazdasági Egyesület elnöke volt, 1910-ben pártonkívüli függetlenségi programmal választották képviselővé a kápolnai kerületben. 1912-ben a Justh-féle Függetlenségi Párthoz csatlakozott, aminek 1912-1913 között elnöke is volt. Amikor a különböző függetlenségi frakciók újraegyesültek, ő is belépett az Egyesült Negyvennyolcas és Függetlenségi Pártba.

A konzervativizmussal való szembefordulásának fontos állomása volt, amikor 1912 júniusában a véderőtörvény megszavaztatása után Tisza István parlamenti házelnök rendőri erőszakkal vetett véget az ellenzék tiltakozásának. Az ülésteremből eltávolított ellenzékiek ekkor fogtak össze a parlamenten kívüli demokratikus és szocialista ellenzékkel, hogy közös népgyűléseket rendezzenek. Károlyi az elsők egyikén – 1912. június 16-án Miskolcon – a polgári radikális demokrata Jászi Oszkár és a szociáldemokrata Landler Jenő mellett lépett fel szónokként.

1916-ban Károlyi kilépett az Egyesült Függetlenségi Pártból és annak balszárnyából megalapította a Függetlenségi és 48-as (Károlyi) Pártot, vagy röviden Károlyi-pártot. Polgári demokratikus reformokat – földosztást és általános választójogot – és nemzetiségi egyenjogúságot követelt. Ellenezte az Osztrák–Magyar Monarchia és Németország szövetségét: ehelyett a dunai népek barátsága és az antantbarát külpolitika híveként érvelt a háborúval szemben.

Ellenzéki (48-as párti) képviselőként, 1905-ben

Mindazonáltal Károlyi csak nagyon lassan, fokozatosan, és rövid időre vált ellenzéki vezéralakká, leginkább csak a háború utolsó éveiben. (Justh Gyula 1913 óta tartó visszavonulása és Kossuth Ferenc 1914-es halála óta hiányzott egy integráló személyiség.) Bár számos méltatójának visszaemlékezései úgy állítják be a korszakot mint Tisza és Károlyi heroikus küzdelmét, és már 1915-ben követelte az országgyűlésben Magyarország háborúból való kilépését; 1916-ig messze nem tartozott a politika élvonalába, „automobil-baleseteiről és kártyacsatáiról jóval többet hallott a közvélemény, mint parlamenti felszólalásairól.” A kormányzó erők igazi alternatívájának csak az után kezdett látszani, miután a háború okozta demoralizáció szelét sikeresen vitorlájába fogva, félredobta az addig hirdetett „politikai fegyverszünetet” [3]. Békepártisága a háború utolsó évében igen népszerűvé tette.

Károlyi és az őszirózsás forradalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első világháború végén, a Monarchia és a dualista államrendszer összeomlása közepette körülötte mint a demokratikus és békepárti ellenzék vezetője körül alakult ki az a politikai szövetség, amely 1918. október 23-án az Astoria szállóban Magyar Nemzeti Tanács néven ellenkormányt hirdetett. A testület alapító tagjai a Károlyi-féle Függetlenségi Párt, a Jászi Oszkár elnökölte Országos Polgári Radikális Párt és a Garami Ernő és Kunfi Zsigmond által vezetett Magyarországi Szociáldemokrata Párt voltak, elnökévé Károlyi Mihályt választották. A Nemzeti Tanács október 25-én tizenkét pontos, Jászi által megfogalmazott kiáltványt tett közzé, amely a háború azonnali befejezését, az ország függetlenségének megteremtését, a demokratikus reformokat és a nemzetiségekkel való megbékélést követelte az ország területi egységének sérelme nélkül.

1918. október 31-én, az őszirózsás forradalom idején a tömegek benne látták azt a politikust, aki elősegítheti az ország megújhodását. Miután az utcai gyújtóbeszédektől - amelyekben Károlyiék minden baj okozójaként a régi rendszer vezetőit és a „felesleges” háborút nevezték meg[forrás?] - feltüzelt, a Nemzeti Tanácsra felesküdött katonai egységek elfoglalták Budapest középületeit. Ezen a napon, amint a Pesti Hírlap 1918. november elsejei tudósítása is megemlékezik róla, délután 5 óra körül egy fanatikus csoport, herminamezei villájába berontva, meggyilkolta Tisza István volt miniszterelnököt. Ezzel kapcsolatban a kortárs Tormay Cécile Bujdosó könyv című művében Károlyi Mihályt tartja a gyilkosság értelmi szerzőjének, aki Tisza István gróf régi politikai ellenfele volt. Érvelésében a szerző egész sor személyes indítékot nevez meg Károlyi Mihály részéről. (Tormay C.: Bujdosó könyv, 29-30. old.)

Az uralkodó nevében József főherceg Károlyit nevezte ki miniszterelnökké. Károlyi november elején felmentést kért és kapott az uralkodónak tett eskü alól, kormánya pedig „népkormányként” a Nemzeti Tanácsra esküdött fel. IV. Károly király novemberi lemondását követően az ideiglenes törvényhozói hatalmat gyakorló, addigra több száz fősre duzzadt Magyar Nemzeti Tanács november 16-án kikiáltotta a köztársaságot („népköztársaságot”, ami az akkori szóhasználat szerint parlamentáris demokráciát jelentett), majd 1919. január 11-én Károlyit ideiglenes köztársasági elnökké választotta és felhatalmazta a „néptörvények” elfogadásának jogával. A miniszterelnökséget Berinkey Dénes vette át.

Belpolitikája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Károlyi (a kamerához legközelebbi) beszéd közben

A Károlyi-, illetve Berinkey-kormányok által beterjesztett, és a Nemzeti Tanács által elfogadott több mint negyven néptörvény és csaknem négyszáz rendelet közül az új választójogi törvény alapján minden bármelyik hazai nyelven írni-olvasni tudó 21 éven felüli férfi és 24 éven felüli nő szavazati jogot kapott. Az új törvény alapján tartandó általános választásokat 1919 áprilisára tűzték ki.

Törvénybe iktatták a sajtó-, az egyesülési és gyülekezési szabadságot. A háború következtében az összeomlás szélére sodródott gazdaság, a tömegessé vált nyomor és infláció körülményei között vezették be a szociális reformokat: a munkanélküli-segélyt, az adóhátralék elengedését, a 14 éven aluli gyermekek foglalkoztatásának betiltását, emelték a béreket, a leszerelt katonáknak jelképes végkielégítést adtak, tervezték a nyolc órás munkanap bevezetését és a társadalombiztosítás kiterjesztését. 1919. február 15-én a nagybirtokosok, a katolikus egyház és a szociáldemokraták különböző javaslatait ütköztető heves viták után fogadták el a kisgazdapárti Nagyatádi Szabó István által előkészített földtörvényt, amely az 500 holdnál nagyobb magán- és a 200 holdnál nagyobb egyházi birtokok kártalanítás ellenében való kisajátítását, és egy-egy család eltartására alkalmas kis- és középbirtokokra való felosztását mondta ki. A parcellázást azonban csak Károlyi maga kezdte meg kápolnai birtokán 1919. február 23-án.

A demokratikus berendezkedés mellett a Károlyi-rendszer kormányai törekedtek a belső rend megszilárdítására is, de kevés sikerrel. 1919 februárjában a kormány rendőri erővel lépett fel két, nemrégiben megalakult szélsőséges szervezettel szemben: feloszlatta a diktatórikus jobboldali kormányzatot és a történelmi határok fegyveres védelmét követelő, Gömbös Gyula vezette Magyar Országos Véderő Egyletet (MOVE); az 1919. február 20-i munkanélküli-tüntetés után – amely a Népszava budapesti szerkesztősége előtt fegyveres összetűzéshez vezetett – a Kommunisták Magyarországi Pártjának harminckét vezetőjét, köztük Kun Bélát vizsgálati fogságba záratta.

Nemzetiségi és katonapolitikája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Monarchia háborús vereségének és összeomlásának következményeivel Károlyi új, polgári demokratikus kormánya az antantbarátság és a nemzetiségek egyenjogúsításának régóta hirdetett politikája alapján igyekezett szembenézni. Olyan széles körű autonómiát akart biztosítani a nemzetiségeknek, ahol például nemcsak saját nyelvükön folyik az elemi iskolai, hanem a középiskolai oktatás is. Ebben azok a nemzetiségek is részesülhettek, amelyek nem összefüggő területen helyezkedtek el, mint pl. a németek. Az egységes tömböt alkotó kisebbség területén kantonhoz hasonló szerveződések (entitások) megalakítását tervezték. Ilyen volt a szlovákok számára a Slovenská krajina, a ruszinoknak a Ruszka krajina, a szlovéneknek a Szlovenszka krajina, valamint Róth Ottó próbálta a Bánáti Köztársaságot kialakítani délen, az entikailag rendkívül vegyes Bánságban.

A Magyarországtól elszakadni kívánó nemzetiségek azonban a Jászi Oszkár nemzetiségügyi miniszter által felajánlott föderalizációt – a „Keleti Svájc” koncepcióját – visszautasították, a győztes antanthatalmak szövetségeseiként pedig a szerb, a román, illetve a – belgrádi konvenció által nem is említett – cseh-szlovák haderő, azaz a „kisantant”, a belgrádi katonai konvenciót felrúgva elfoglalta a Délvidéket, Erdélyt, illetve a Felvidéket.

A közös hadseregben, melynek tisztikara nagyrészt Károlyi-ellenes volt, eredetileg is csak a magyarországi kiegészítésű ezredek negyedében volt 75%-nál magasabb a magyar katonák aránya, azonban ez a haderő az 1918-as honvédelmi miniszter, Szurmay Sándor tábornok szerint teljességgel elég lett volna a történelmi Magyarország határainak megvédésére. A hadügyminisztérium november 8-án leszerelési rendeletet adott ki, egyben új magyar hadsereg felállításáról is szólt. Linder Béla a Károlyi-kormány első hadügyminisztereként még a közös hadsereg leszerelését siettetve hangoztatta elhíresült kijelentését: „Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni!” A hadseregszervezésben járatos, háborús frontparancsnoki tapasztalatokkal rendelkező Szurmay Sándor tábornokot, korábbi honvédelmi minisztert Károlyi utasítására letartóztatták, és internálták.[4] Károlyi – az antant óhajának engedelmeskedve – hasonlóan járt el a Budapesten át hazatérőben lévő August von Mackensen német tábornaggyal is, a Balkán-hadsereg parancsnokával, aki Erdély felszabadításában játszott szerepe miatt a magyar lakosság körében nagy népszerűségnek örvendett. Mackensent a magyar kormány letartóztatta és kiszolgáltatta az angoloknak. A hadsereg leszerelését szorgalmazó Linder Béla hadügyminiszter, majd az ő harmadik utóda, Böhm Vilmos, valamint Stromfeld Aurél hadügyi államtitkár meg is kezdték a hadsereg újjászervezését, elrendelték a toborzásokat is, de ez lassan és akadozva haladt. A magyar egységeknek december végén francia megfigyelők szerint katonai szempontból „semmilyen értékük” nem volt.

Frontról hazatért katonák esküdnek fel a győztes őszirózsás forradalomra és frissen alakult kormányára

Károlyi – pacifista és wilsonista politikája jegyében – attól tartott, hogy a katonai ellenállás rontaná Magyarország esélyeit a háborút lezáró békekonferencián: a konvenció megsértése miatt ismételten tiltakozott, de az antant jóindulatában és az etnikai határok Woodrow Wilson amerikai elnök által meghirdetett elvében bízva, illetve használható és lojális hadsereg hiányában a határok fegyveres védelmére nem adott utasítást. Ezt a politikát Kolozsvár 1918. december 24-i román megszállása után kezdte felülbírálni, s az új hadsereg felállításának koncepciójáról szóló minisztertanácsi vitában februárban már azt mondta: „Ha a jog és az igazság alapján nem tudjuk, fegyverrel a kezünkben készen akarunk állni arra, hogy létfeltételeinket visszaszerezzük.” 1919. március 2-án Szatmáron a székely alakulatoknak pedig kijelentette: „Mi végszükség esetében még fegyverrel is felszabadítjuk ezt az országot. […] Ha olyan békét akarnak velünk aláíratni, amely Magyarország feldarabolását jelenti, akkor […] én ezt a békét nem fogom aláírni.”

Ezért azt kellett volna megmenteni, ami még menthető volt. Az első világháború katonai szakírója, Julier Ferenc így vélekedett:

„Magyar szempontból bizonyára az lett volna a helyes, ha október 20.-a után minden magyar csapat a lehető leggyorsabban hazavonul, hogy megvédje az országot. De még a dinasztia érdeke is ezt parancsolta. Magyarország volt a monarchia harci akaratának és kitartásának legelső támasza, Magyarország volt a monarchia politikailag erősebb fele. A monarchia már a világháború alatt sem állhatott volna meg Magyarország nélkül. A világháború alkonyán pedig már csak Magyarország képviselt erőegységet. Ezért minden katonai erőfeszítésnek Magyarország védelmére kellett volna irányulnia. A nagy haderő azonban szinte megbabonázott állapotban várt az olasz fronton és ahelyett, hogy a megvédelmezendő területekbe visszasietett volna, ami közvetlenül október 20-a után, bár igen nagy anyagveszteséggel, de még tűrhető rendben - és bizonyára hasonlítatlanul jobb fegyelemben, mint 10 nappal később az ellenség nyomása alatt - megkezdhető lett volna, megérthető okok nélkül elfogadta az utolsó csatát, amelynek elvesztése alig lehetett kétséges. Csatavesztés a fegyverszünet és béketárgyalás előtt csak hátrányos lehetett.

November elsején jutottak hadvezetőségünk tudomására az október végén kért fegyverszünet megalázó feltételei. Az antant nem kívánt kevesebbet, mint a teljes leszerelést, a tüzérségi anyag felének átadását stb., és az átvonulási jogot a monarchia területén az antant-csapatok számára. Mindezt a hadvezetőség kénytelen volt november 3-án elfogadni, már csak azért is, mert a monarchia darabokra való oszlása ekkor már megtörtént és mert a magyar forradalmi kormány szomorú emlékezetű hadügyminisztere a magyar csapatok fegyverletételét követelte.

Az olaszok azonban a fegyverszünetet az elfogadás után csak 36 órával léptették életbe, aminek az lett az eredménye, hogy gyanútlan csapataink és hadtápalakulásaink jelentékeny része - több százezer fő - foglyul esett.

A balkáni arcvonalon már a magyar forradalmi kormány kötött fegyverszünetet Franchet d’Espèrey seregével, egész feleslegesen, minthogy az olaszokkal kötött megállapodás minden arcvonalra kiterjedt. Franchet d'Esperay aztán Horvát-Szlavonországnak teljes átadását, a Bácskának, a Bánátnak és Erdély déli felének kiürítését, valamint Mackensen havasalföldi seregének internálását követelte, ha ez magyar földön való átvonulása folyamán november 20.-ig az országot el nem hagyja.

A világháború után az ország még elegendő nyersanyaggal rendelkezett ahhoz, hogy tekintélyes védősereget tarthasson. Csak arra utalok, hogy a Károlyi-kormányzat több havi rombolása és területfeladása (tehát hadianyagvesztesége is) után a bolseviki uralom 1919 márciusa után, rövid idő alatt még 6 hadosztályra és 3 dandárra tagozott 110 000 főnyi haderőt tudott összeállítani, felszerelni, új ruhába öltöztetni és erős tüzérséggel felfegyverezni. Voltak repülőalakulatai és 30 és feles mozsarai.

Ha ezt a szervezési munkát nemzeti alapon álló kormányzat 1918 novemberében végzi el, akkor Magyarország mindhárom ellenfelével szemben elegendő és jó haderőt tud állítani. Semmi esetre sem szorul mai szűk határai közé. Vajon mikor tér vissza az 1918 végén elmulasztott kedvező alkalom?”[5]

Gyakorlatilag az ellenállás hiánya rontotta az esélyeinket a béketárgyaláson. Mivel a Székely Hadosztályon kívül senki sem harcolt a megszálló csapatok ellen, az antant és későbbi kisantant erők akadálytalanul szállták meg az országot, jó tárgyalási pozíciókat szerezve a környező országoknak. Komolyabb ellentámadásra csak a Tanácsköztársaság alatt került sor (északi hadjárat).

A Vix-jegyzék és Károlyi bukása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1919. március 20-án Fernand Vix francia alezredes átadta a kormánynak a Párizsban ülésező békekonferencia döntését, a Vix-jegyzéket, ami – az oroszországi forradalom elleni intervenciót előkészítendő – engedélyezte, hogy a román csapatok a Szatmárnémeti-Nagykároly-Nagyvárad-Arad vonalig nyomuljanak előre, ettől nyugatra pedig az Alföldbe mélyen benyúló, Debrecent, Békéscsabát, Gyulát, Hódmezővásárhelyt és Szegedet is magába foglaló semleges zónát hozott volna létre. Károlyi úgy vélte, ez végleges rendezési terv, amit nem fogadhat el a kormány, ezért március 21-én a kabinet visszautasította a jegyzéket és lemondott.

Károlyi államfőnek megmaradva nemzeti ellenállást készült hirdetni, és a lemondott kormány helyére tiszta szociáldemokrata kabinetet kinevezni. 1919. március 2-i szatmárnémeti beszédei szerint, végül revideálta pacifista és antantbarát felfogását (aminek káros, egyoldalú voltára például Apponyi Albert gróf is figyelmeztette), és terveket szőtt az ország fegyveres védelmére, de ezeket már nem valósíthatta meg.[6] A szociáldemokraták többsége ugyanis 21-én délután megállapodott a gyűjtőfogházban őrzött kommunistákkal a két párt egyesítéséről és a hatalom átvételéről. Másnap Károlyi aláírásával jelent meg a Tanácsköztársaság hatalomátvételéről szóló proklamáció, amit később maga Károlyi és Berinkey miniszterelnök is hamisítványnak minősített.

Emigrációban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Emigrációban, 1923-ban

1919. július 4-én Károlyi emigrált, Ausztriában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában élt. Az emigrációban határozott szélsőbaloldalra tolódása volt érzékelhető (e folyamatnak azonban már 1919-től kezdve mutatkoztak a jelei), valamint az, hogy - igaz, használhatatlannak bizonyuló és teljesen komolyan soha nem vett - eszközévé válik részben a kisantant politikájának, részben pedig a kommunista Szovjetuniónak.[7]

Szinte kezdettől fogva, több októberista társával együtt - és emigráns szociáldemokratákal tevékenykedve - élénk propagandatevékenységbe kezdett a formálódó Horthy-rendszer ellen. Főként az ellenséges antanthatalmak vezetőivel, Masarykkal és Benešsel, valamint az ausztriai szociáldemokrata kancellárral, Karl Brennerrel igyekezett tárgyalni, a Nemzeti Hadsereg leszerelését és Horthy eltávolítását szerették volna elérni, akár az idegen csapatok segítségével is. A hatás csekély volt: Brenner és Beneš memorandumot küldtek a szövetségeseknek, de azok akkor már eldöntötték, hogy Horthy maradhat. 1920 januárjában amerikai körútra ment Jászival a közvéleményt felrázandó. De - amint ezt a prágai amerikai követ közölte Benešékkel - nem volt szívesen látott vendég; különös tekintettel arra, hogy egyre erősebben érezhető volt szimpátiája a kommunista ideológia iránt. Még Jászival sem tudott megállapodni a terjesztendő memorandum szövegéről (például Károlyi ki akart hagyni a szövegből a vörösterrort tárgyaló bármilyen részletet), Hock János, a Magyar Nemzeti Tanács egykori elnöke pedig egyáltalán a memorandum létét sem kívánta, éleslátással megjegyezvén, hogy „egyetlen magyar embernek sem szabad ma a kormány helyzetét kifelé megnehezíteni”. A szocdemek is egyre növekvő gyanakvással nézték a gróf bolsevizmus iránti szimpátiáját, aki magát immáron szocialistának, sőt marxistának tekintette.[7][8]

Károlyinak egyelőre mégis sikerült egy ideig ügye szolgálatába állítania a korábban mérsékelten jobboldali Bécsi Magyar Újságot; amely június 5-én, a trianoni békeszerződés aláírása után egy nappal közleményben üdvözölte az amúgy is nehéz helyzetben lévő Magyarországot a „fehérterror” miatt sújtó gazdasági blokádot, a későbbi cikkek hangneme pedig még keményebb lett: „Horthyn nem fognak a szavak, tettekkel kell őt porba sújtani. A brutalitásban az a rettenetes, hogy nem lehet brutalitás nélkül leküzdeni. Horthy cselekedeteivel az emberiség ellenségének mutatja magát ... tehát az emberiségnek vele szemben le kell mondania az emberiesség hagyományáról.” [7]

1920 áprilisában Beneš azzal bízta meg a grófot, hogy használja fel egyre jobb kapcsolatait a kommunistákkal annak elérésére Moszkvánál, hogy a lengyel–szovjet háborúban épp győzelemre álló Vörös Hadsereg tartsa tiszteletben Kárpátalja és Szlovákia függetlenségét, amit a gróf valóban megpróbált elérni. Azonban a Vörös Hadsereget Pilsudski marsall vezetésével augusztusban váratlanul sikerült megverni (varsói csata), így a gróf szolgálata feleslegessé vált (egyébként a franciák Horthyéktól is beavatkozás iránt puhatolóztak; még területi revíziót is ajánlottak a katonai segítség fejében). Beneš pedig udvariasan közölte Károlyival, hogy többé nem tart igényt a szolgálataira.[7]

A gróf emigráns környezetétől is egyre inkább elszigetelődött. Nem akarta például az októberi emigránsok csőd szélén álló lapját, a Bécsi Magyar Újságot az erre összegyűjtött pénzből megmenteni, mert ezzel becsapta volna az egykor a független demokratikus programra adakozó magyarokat, hiszen ő immár a „szocialista” Magyarországért akart küzdeni. Lepergett róla Jászi Oszkár minden figyelmeztetése is, hogy „az orosz vallás befolyása alatt” odadobja valódi történelmi szerepét, „ a jobbágyság végleges felszabadítását”.[forrás?]

Távollétében a Horthy-rendszer 1923-ban hazaárulás és hűtlenség vádjával elítélte és vagyonát elkobozta. 1924-től Londonban és Párizsban élt, az emigráció radikális szocialista, azaz „károlyista” szárnyának vezéregyénisége volt.

Bírálta a Horthy-rendszert, szót emelt és demonstratív gesztusokkal is tiltakozott a zsidótörvények majd a zsidóüldözés ellen. Hatvany Lajossal, aki tagja volt a Nemzeti Tanácsnak és akit a Horthy-rendszert bíráló írásai miatt 1927-ben bíróság elé állítottak, tíz évre megszakította kapcsolatát, amiért Hatvany „végtelenül gyengén viselkedett az ellene lefolytatott pör alkalmával, midőn megtagadott minden közösséget a baloldallal és a bírák megnyerése érdekében hazafias könnyeit törölgette” – írta.[9] Amikor 1938-ban Hatvanynak másodízben is emigrálnia kellett, kibékült vele, hogy ezzel is demonstráljon a zsidóüldözések ellen. Magyarországi és emigrációban élő hívei hosszú időn át reménykedtek a polgári demokrácia visszatérésében az ő vezetése alatt; illegálisan hazacsempészett írásainak terjesztéséért, sőt olvasásáért is számosan vállalták a letartóztatás kockázatát.

Károlyi számára az emigráció alatt központi kérdéssé vált a dunai népek megbékélése, aminek megvalósíthatóságában bízva keresett kapcsolatokat a kommunistákkal, és bízott a Szovjetunióval létrehozható náciellenes összefogásban. Ezért is vállalta a Világbizottság a Német Fasizmus Áldozatainak Megsegítésére nevű szervezet vezetését (felesége pedig megszerezte a Barna Könyv párizsi kiadásához szükséges dokumentumokat[10]), tehát nem csupán megértést mutatott a szovjet rendszer felé, hanem a sztálini propaganda aktív eszköze lett. Hívei ekkorra már megfogyatkoztak: a második világháború kitörését megelőző hónapokban magyar emigráns kormány vagy bizottság létrehozását fontolgatta, amely a békekötéskor jobban képviselhetné majd Magyarországot, a háború alatt magyar szervezeteket hozott létre, földreformot tervezett, s a BBC magyar adásában felhívást tett közzé Horthy Miklós kormányzó „feudális és fasiszta” rendszerének lerombolására, valamint - a nyugat felé forduló magyarok tárgyalási pozícióit aláásva - tovább méltatta a sztálinista Szovjetunió szerepét a Duna menti Európa „felszabadításában”.[11][12] Mindez viszonylag visszhangtalan maradt az emigránsszervezetek körében, ahol Károlyi nem volt népszerű. Fejtő Ferenc szerint, többek között a többi emigránssal való személyes és politikai ellentétei miatt, nem volt hajlandó sem a Molotov–Ribbentrop-paktumot elítélő nyilatkozat aláírására, de a beneši magyarellenes politika elleni tiltakozásban sem vett részt.[13]

Nagykövetként a koalíciós években[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1945 áprilisában egyike volt annak a nyolc, Ideiglenes Nemzetgyűlés által választott személynek, akiket meghívtak a parlamentbe képviselőnek. Károlyi az 1945-ös választásokon nem indult, ismét a Nemzetgyűlés hívta be képviselőnek. 1946-ban a kisgazda többségű új nemzetgyűlés törvénybe iktatta érdemeit[14] és semmisnek mondta ki az ellene hozott ítéleteket.

Károlyi ennek ellenére nehezen szánta rá magát a hazatérésre: nem látta, milyen szerepet tölthetne be, bár a szovjet megszállás dacára is bízott a különutas magyar szocializmus megvalósíthatóságában. Neve a szociáldemokratáknál felmerült köztársaságielnök-jelöltként is, ám miután a választásokon a kisgazdapárt 57%-kal nyert, annak elnökét, Tildy Zoltánt választotta meg a nemzetgyűlés államfővé. Károlyi ezt követően, huszonhét évi emigráció után 1946. május 9-én érkezett haza, azzal az elhatározással, hogy pártokon felül álló politikus marad. Ez azzal járt, hogy nem juthatott jelentősebb szerephez, mert a pártok politikai alkut kötöttek a fontos hatalmi pozíciók paritásos elosztásáról. Rákosi Mátyással, a kommunista párt vezetőjével, majd más politikai pártok képviselőivel folytatott tárgyalásai után végül a párizsi magyar követség vezetését vállalta el 1947 augusztusában.

Nagyköveti jelentéseiben főleg a francia és az angol belpolitikai eseményekről, emellett a nyugati emigráns szervezetek életéről tájékoztatta a külügyminisztériumot, többnyire reálisan, néha tévedésekkel. Jelentéseiben nem bírálta, de más követekkel ellentétben nem is dicsérte a szovjet diplomáciát. Nyilvánosan nem emelt szót ellene, de a külföldi reakciókra hivatkozva óvott például a Pfeiffer-párt törvényellenes felszámolásától (a képviselők mandátumfosztásától), továbbá Mindszenty József hercegprímás meghurcolásától. A főpap 1948. karácsonyi letartóztatása és kirakatpere idején Károlyi sikertelenül próbált közvetíteni „a per igazságos lefolytatásáért és az enyhe ítéletért” (a bíboros bűnösségéről azonban meg volt győződve), illetve azért, hogy Mindszenty a Vatikánba távozhasson. A per koncepciós volta mégsem volt elegendő ahhoz, hogy lemondjon. A hetvenes évek második felétől a Károlyi-legendárium kiegészült a diktatúrával szembeforduló agg demokrata politikus mítoszával, a valóságban ugyanakkor az egykori gróf sohasem fordult el teljesen Rákositól, és még kései memoárjaiban is alapvetően pozitív hangnemben ír róla. A sztálinizmust gyakorta kritizálta, és haláláig nem tudta felszámolni a kommunizmussal kapcsolatos illúzióit.[3]

A politikai rendőrség rá állított emberei és a követség egyes munkatársai is rendszeresen küldtek jelentéseket róla, a kommunista rezsim melletti kitartása pedig több régi barátját és küzdőtársát – köztük Jászi Oszkárt – indította a vele való végleges szakításra. „[…] tagadom a demokrácia és az emberi szabadság megvalósításának a lehetőségét a bolsevista célkitűzés és a bolsevista morál alapján. Ellenkezőleg, ezek által csak mindjobban eltávolodunk tőle” – írta neki Jászi.[15]

Károlyi végül 1949. június 2-án, Rajk László május 31-i letartóztatásáról értesülve adta be a lemondását, amit el is fogadtak, majd amikor a volt külügyminiszter ellen felhozott vádak nyilvánosságra kerültek, Párizsban nyilvánosan leplezte le ezek hazug mivoltát. Utolsó éveiben ismét emigrációban, a dél-franciaországi Vence-ban élt.

Utóélete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Károlyi Mihály szobra a budapesti Kossuth téren

Hamvait felesége, Andrássy Katinka kezdeményezésére 1962-ben szállították haza, és temették újra a Kerepesi temetőben. Szobrát (Varga Imre művét) 1975-ben, születésének századik évfordulóján állították fel az Országház közelében. 2012. március 29-én hajnalban, a Kossuth tér átrendezésére hivatkozva lebontották és egy kőbányai öntöde telephelyére szállították.[16] Szeptember 5-én Siófokon állították fel ismét a szobrot, mivel a szobor alkotója siófoki származású.[17]

Vélemények róla[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Károlyi tevékenységét és személyét kortársai, a korszak elemzői, és jelenkori közéleti személyiségek gyakran vitatták és vitatják máig is. Személyét és politikusi képességeit a legkülönbözőbb módon értékelik. A Parlamenttől nem messze található egész alakos szobrát[18] ismeretlenek többször vörös festékkel öntötték le.[19]

Számos szerző, kortárs, ill. utód kiemeli Károlyi olyan vélt vagy valós jellemhibáit, mint az ostobaság, a naivitás és befolyásolhatóság, ugyanakkor: a csökönyösség, és a szélsőséges fanatizmus.[20]

Politikusi tevékenységének bírálata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ellenzéki szerepéről[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Számtalan kortársa, politikai ellenfele, illetve történész és más elemző szerint Károlyi nem volt alkalmas felelős politikusi posztra, különösen nem azokban a vészterhes időkben, amikor hatalomra került. Ifj. Bertényi Iván történész szerint „Károlyi egészen 1916-17-ig egy nagyon sok esetben nevetségesnek és tehetségtelennek tartott mellékszereplő, akit csak a helyzet tragikusan válságosra fordulása emelt elképzelhető alternatívává.”; a Tisza István ellenzékének kérlelhetetlen és jelentős vezéreként őt beállító hagyomány Bertényi (aki Romsics Gergely kutatásaira alapoz) szerint főként az októbristák által táplált mítosz.[21]

A Népköztársaság élén játszott szerepéről[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Károlyi Mihály gróf és Károlyi Mihályné, Andrássy Katinka grófnő síremléke Budapesten, Kerepesi temető: Károlyi mauzóleum. Škoda Lajos építész műve

Pelle János újságíró hozzáteszi ehhez, hogy Károlyi hatalomra jutva határozatlan és koncepciótlan politikusnak bizonyult, és kezdeti népszerűségét gyorsan elvesztette [22]. A Köztársaság meghatározó politikusaként valóban képtelennek bizonyult Magyarország területi integritásának megőrzésére, vagy legalább egy, az első világháborút lezáró jobb békeszerződés elérésére.,[23][24] Politikai tevékenysége dilettantizmusra vall.[25][26] A trianoni békeszerződés feltételeit alapvetően negatívan befolyásoló belgrádi egyezményben játszott szerepe szintén efelé mutat.[27]

A Horthy-korszakban egy Károlyi negatívumait erősen kiemelő, sőt (a hazaárulásra vonatkozó vádakat tekintve) felnagyító kép jelent meg a köztudatban. A korszakban született írások, elemzések, memoárok Károlyit nemcsak gyenge kezű, naiv, végletesen és végzetesen antantbarát politikusnak mutatták,[28] de egyes műalkotásokban explicite hazaárulónak nevezték,[29] sőt egy tankönyv a Tisza-merényletben játszott felelősségét is firtatta.[30] Bár azokat a vádakat, hogy szerepe volt gr. Tisza István miniszterelnök meggyilkolásában, sosem sikerült akár a jog, akár a történelemtudomány eszközeivel bizonyítani; a Horthy-korszakban a politikai hibái miatt sokak szemében népszerűtlenné vált Károlyit többen is illették ilyesféle vádakkal. Jean és Jerome Tharaud,[31] Tormay Cécile,[32] felvetik, hogy korábbi vesztes párbaja miatt személyes gyűlöletet táplált a gróf iránt, és mivel a Tisza-perben megvádolt személyek közül sokan szűkebb munkatársi köréhez tartoztak (személyi titkára Kéri Pál, Fényes László), illetve az általa vezetett kormányban fontos vezető beosztást kaptak (Friedrich István, Csernyák Imre, Pogány József), ezért köze lehetett a gróf meggyilkolásához. A Tisza-perben született ítélet (indoklása) ugyanakkor explicite kimondta Károlyi és köre ártatlanságát a merényletben. A Károlyi bűnösségét illető nézetet ma is megfogalmazzák jobboldali radikális politikusok.[33]

Ugyanakkor mind a Horthy-korban, mind azóta sokan azt állítják, hogy a Károlyira szórt vádak és rágalmak bűnbakká teszik őt mások vétkeiért és elkerülhetetlen fejleményekért. Az író Krúdy Gyula például nemcsak 1919-ben írt A kápolnai földosztás című munkájában nevezte őt „Magyarország legnagyobb emberének", de 1925-ben, miután már Károlyit „hazaárulóként" elítélték, Károlyi különös pályafutása című írásában is - érzékeltetve ugyan külpolitikai tévedését, de - bátran foglalt ismét állást a gróf földosztó politikája mellett, amikor felidézte beszédét: „- Ez eddig az enyém volt. Mától fogva maguknak adom! - Ennél jobb szónoklat sem hangzott még el a kápolnai mezőn."

Bibó István, a 20. századi magyar politikai gondolkodás egyik legnagyobb alakja pedig nevezetes Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című művében (1948) kifejti, hogy az a nézet, mely szerint „Magyarország feldarabolásáért a két forradalom felelős", „nyugodtan fittyet hányhatott a tényeknek; annak, hogy éppen a trianoni bűnbakként odaállított Károlyi Mihály volt az, aki" a békeszerződést „nem volt hajlandó aláírni", „ezzel szemben Horthyékat az antant azért és azzal a feltétellel juttatta uralomra, hogy a trianoni békeszerződést elfogadják és aláírják."

Néhány történész (például Szidiropulosz Archimédesz[34]) egyetért azzal a Horthy-korszakban megfogalmazott váddal és az ezt követő ítélettel, mely szerint Károlyi Mihály hazaáruló volt. Más történészek viszont, például Romsics Ignác, Pritz Pál[35], Hajdu Tibor vagy Zeidler Miklós[36][37] szemben állnak ezzel az értelmezéssel. Zachar József a Károlyi Mihály-kormány tevékenységét puccsistának tartja.[38]

Elismerése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Származása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Károlyi Mihály családfája[39][40]
gr. nagykárolyi Károlyi Mihály
(Budapest, 1875. márc. 4.–
Vence, 1955. márc. 19.)
politikus, miniszterelnök,
köztásasági elnök
Apja:
gr. Károlyi Gyula
(Pest-Buda, 1837. júl. 5.–
Budapest, 1890. nov. 23.)
császár és királyi kamarás
Apai nagyapja:
Károlyi György
(Bécs, 1802. márc. 28.–
Budapest, 1877. nov. 9.)
főispán, politikus, mecenás, az MTA tagja
Apai nagyapai dédapja:
gr. Károlyi József
(Bécs, 1768. okt. 7.–
Bécs, 1803. ápr. 4.)
főispán
Apai nagyapai dédanyja:
gr. Waldstein-Wartenberg Mária
(Bécs, 1769. okt. 28.–
Pest, 1813. jan. 3.)
Apai nagyanyja:
gr. zicsi és vázsonykői Zichy Karolina
(Pozsony, 1818. nov. 8.–
Budapest, 1903. jan. 30.)
Apai nagyanyai dédapja:
gr. Zichy Károly
(Pozsony, 1785. okt. 11.–
Ciffer, 1876. jún. 1.)
császár és királyi kamarás
Apai nagyanyai dédanyja:
gr. németújvári Batthyány Antónia
(Pozsony, 1789. jún. 8.–
1825. jún. 15.)
Anyja:
gr. Károlyi Georgine
(Fót, 1852. jan. 13.-
Fót, 1878. febr. 12.)
Anyai nagyapja:
gr. Károlyi Ede
(Párizs, 1821. jún. 18.–
Budapest, 1879. szept. 28.)
Anyai nagyapai dédapja:
gr. Károlyi István
(Bécs, 1797. nov. 18.–
Fót, 1881. jún. 12.)
főispán, politikus
Anyai nagyapai dédanyja:
gr. Dillon Georgine
(Párizs, 1799. máj. 10.–
Drezda, 1827. máj. 3.)
Anyai nagyanyja:
gr. göncruszkai Kornis Klarissza
(Nagyszeben, 1834. jan. 29.–
Abbazia, 1906. dec. 10.)
Anyai nagyanyai dédapja:
gr. Kornis Mihály
(Dés, 1796. ápr. 24.–
Héderfája, 1835. nov. 27.)
publicista, politikus, az MTA tagja
Anyai nagyanyai dédanyja:
gr. iktári Bethlen Kata
(1815–1871)

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Teljes nevén: Andrássy Katalin Mária Julianna Ludovika Eleonóra Ilona, gróf csikszentkirályi és krasznahorkai Andrássy Tivadar és gróf zicsi és vázsonykői Zichy Eleonóra lánya. Esküvői tanúk: gróf Batthyány Lajos és gróf Pappenheim Szigfrid.
  2. A házasságkötés bejegyezve a Budapest II. ker. polgári házassági akv. 948/1914. folyószáma alatt.
  3. ^ a b Balogh Gábor: A Károlyi-kultusz nyomában (történelmi mítosz a hatalom szolgálatában). Nagy-Magyarország (Történelmi Magazin), II. évf. 3. sz. (2010, jún.); 28. - 33. o.
  4. Galántai József: Magyarország az első világháborúban, Bp, 2001.
  5. Julier Ferenc : 1914-1918 : A világháború magyar szemmel [1]/
  6. Szarka László: Kisebbségi léthelyzetek. (pdf); 16. o.
  7. ^ a b c d Pethő Tibor: Elnök az előszobában (Károlyi Mihály útja a kisantanttól a Kominternig). Magyar Nemzet Magazin, 2010. ápr. 24. (szombat). Hiv. beillesztése: 2010. július 29.
  8. Károlyi Mihály levele Jászi Oszkárhoz 1924-ben: „Én szocialista vagyok, ti nem vagytok azok. Énnálam az első helyen a szocialista tanok megvalósítása áll – nem a demokrácia és a köztársaság.” Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok: A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Budapest, Osiris Kiadó, 2007. 164. o.
  9. http://www.c3.hu/~mester/T365/tux02063.htm Károlyi Mihály emlékirat-töredéke 1938-ból
  10. A Barna Könyv, illetve barna könyvek propagandakiadványok voltak, amelyekben Münzenbergék a hitleri Németország rémtetteit gyűjtötték össze és leginkább az SA lejáratására szolgáltak. A cél többek között annak bizonyítása volt, hogy a Reichstag felgyújtása mögött az Ernst Röhm vezette szervezet állt.
  11. Thomas Sakmyster: Admirális fehér lovon. Bp., 2001. 293. ISBN 963-208-700-3
  12. A magyarországi angolszász orientációjú személyek és politikai erők is ellenérzésekkel fogadták, hogy Károlyi vette át C. A. Macartney történész helyét az londoni rádió magyar nyelvű adásában.
  13. Török Bálint: Luka László szép élete. Magyar Szemle, XV./3.-4. (2006. április)
  14. Az 1946. évi II. törvény Károlyi Mihály érdemeinek törvénybeiktatásáról az 1000ev.hu portálon.
  15. Hit – illúziókkal és előítéletekkel. Károlyi Mihály levelezése V., 1945–1949. Napvilág Kiadó, 2003, 632.
  16. Éjjel érkeztek Károlyiért
  17. Szoborállítás: Károlyi Mihály megérkezett Siófokra
  18. A Károlyi-szobor
  19. A HVG tudósítása
  20. Sigmund Freud: „Sohasem voltam az ancien régime feltétlen híve, de kérdéses számomra, hogy a politikai bölcsesség jelének tekinthető-e [ti. a magyarok bölcsnek tekinthetőek-e], hogy a sok gróf közül a legokosabbikat [Tisza Istvánt] meggyilkolják, a legbutábbikat [Károlyi Mihályt] pedig megteszik miniszterelnöknek." 1918. november 18-i levél Ferenczi Sándorhoz; idézi: Erős Ferenc: Freud, Ferenczi és a monarchia világa; Herczeg Ferenc (író) szerint „az önhittség nála tudatlansággal párosult”; gr. Batthyányi Tivadar szerint „ befolyásolható, szélsőséges, kapkodó, tehetségtelen, ambiciózus, önismerethiánnyal küszködő, tehát nem ismerte saját képességeit, és végzetesen fanatikus volt”, Kozma Miklós csapattiszt szerint jellemzői: „naivitás, ostobaság, könnyelműség, lelkiismeretlenség.”. Utóbbiakat idézi: Szidiropulosz Archimédesz történész; Milyen ember volt Károlyi Mihály? – elhangzott a Magyar Rádió Vasárnapi Újság c. műsorában 2005. november 1-jén.
  21. ifj. Bertényi Iván: Tisza István alakja Szekfű Gyula és Pethő Sándor történetírásában; Romsics Gergely: Mítosz és emlékezet. A Habsburg Birodalom felbomlása az osztrák és magyar politikai elit emlékirat-irodalmában. Budapest, 2004, L'Harmattan, 82-89. old.
  22. Pelle János: Védjük meg a köztársaságot!. HVG.hu.
  23. Julier Ferenc: 1914-1918: A világháború magyar szemmel
  24. Horthy Miklós: Emlékirataim, Európa Könyvkiadó – História folyóirat közös kiadása, Budapest, 1990
  25. A történelmi igazság szolgálatában. Beszélgetés Varga Domokos és Lászlóffy Csaba történelemkönyvéről. Erdélyi Napló, IX. évfolyam, 40. (420.) szám (1999. október 5.)[2]
  26. Nemzetállamok és fasizmusok Közép-Európában. Gecse Géza beszélgetése Tőkéczky Lászlóval.
  27. Forrás: Raffay Ernő - Trianon titkai
  28. A Jánossy-Varga szerzőpáros műve szerint pedig „A Károlyi kormány azonban nem tudta a bomlást megakadályozni. Károlyi gyenge és tehetségtelen ember volt. Munkatársait sem tudta megválogatni.” Dr. Jánossy István – Dr. Varga Zoltán: A legújabb kor története. A középiskolák VI. osztálya számára
  29. Vargha Gyula: Károlyi Mihály (vers).
  30. „Ezt a győzelmet azonban bemocskolta Tisza István gróf vérével, akit a nemzeti tanács béreltjei gyilkoltak meg, hogy ne állhassa útját a további fejleményeknek.” Ujházy László: A magyar nemzet oknyomozó történelme. Középiskolák VIII. osztálya számra. Szent István Társulat, 1927.
  31. Jean és Jerôme Tharaud: Quand Israël est roi, Plon Kiadó, Párizs, 1921
  32. Tormay Cécile: Bujdosó könyv, Budapest, 1926
  33. Bégány Attila, a Jobbik politikusa beszéde
  34. Trianon és a páholyok – milyen ember volt Károlyi Mihály?. Vasárnapi Újság, beszélgetés Szidiropulosz Archimédesz történésszel.
  35. Gecse Géza: A magyar hazaárulások története a XIX. századtól napjainkig. (Beszélgetés történészekkel)[3]
  36. Károlyi nem volt hazaáruló Index, 2010. június 20.
  37. Hazaáruló vagy csak tehetségtelen az első magyar köztársasági elnök? InfoRádió, 2010. június 20.
  38. Zachar József: Kellő utód kiküldéséig nélkülözhetetlen, Moravek Elek hadilevéltáros, bécsi kirendeltségvezető emlékezete [4]
  39. Gudenus János József: A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája K–O, Tellér Kiadó, Budapest, 1993, 30–34, 103. o. ISBN 963-817-800-0
  40. Gudenus János József: A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája SZ–ZS, Heraldika Kiadó, Budapest, 1998, 360. o. ISBN 963-858-538-2

Írásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak
Károlyi Mihály témában.
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Károlyi Mihály témájú médiaállományokat.
  • Egy egész világ ellen (München, 1922; Bécs, 1923; Budapest, 1965) (emlékiratok)
  • Faith Without Illusion (London, 1956) (emlékiratok)
  • Károlyi Mihály válogatott írásai I–II. (Budapest, 1964)
  • Hit, illúziók nélkül (Budapest, 1977) (cenzúrázva)
  • Károlyi Mihály levelezése (1905-1930, három kötetben, 1978, 1990, 1991); 1945-1949 (2004); 1949-1955 (2008)
  • Az új Magyarországért (Magvető, 1968) (Válogatás 1918 előtti parlamenti beszédeiből és cikkeiből, valamint az Egy egész világ ellen kiadatlan részeiből)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Raffay, Ernő. Trianon titkai (1990) 
  • Romsics, Ignác. A trianoni békeszerződés. Osiris K. (2001). ISBN 963-379-891-4 
  • Száraz Miklós - Tóth Zoltán. Jaj, hol a múltunk? - A Trianon-jelenség. Helikon (2005) 
  • Zeidler, Miklós. Trianon. Osiris (2003) 
  • Rubicon történelmi folyóirat 2001/8-9., 2005/6., 2007/1-2., 2007/10. számai
  • Dupcsik Csaba - Repárszky Ildikó. Történelem IV. Középiskolások számára. Műszaki K. (2007) 
  • Bencsik, Gábor. Igazságot Magyarországnak - Lord Rothermere és a magyar revízió. Magyar Mercurius (2002). ISBN 963-85528-6-7 
  • Vecseklőy, József. Nemzetgyilkossági kísérlet - Trianon (1919. Párizs). Antológia K. (1993). ISBN 963-7908-25-0 
  • Glatz, Ferenc. A magyarok krónikája. Officina Nova (1995). ISBN 963-548-265-5 
  • Rónai, András. Térképezett történelem. Püski K. (1993). ISBN 963-7845-94-1 
  • Bandholtz, Harry Hill. Napló nem diplomata módra - Román megszállás Magyarországon. Magyar Világ K. (1933 (1993)). ISBN 963-7815-50-3 
  • Hungary before and after the Treaty of Trianon (The Paris Peace Treaty, 1920)
  • Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században (Osiris, Bp., 2005)
  • Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés (Osiris, Bp., 2005)
  • Károlyi Mihályné: Együtt száműzetésben (Európa Kiadó, Bp., 1985) ISBN 963-07-3646-2
  • Károlyi Mihályné: Együtt a forradalomban - emlékezések (Európa Kiadó, Bp., 1978)

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak
Károlyi Mihály témában.
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Károlyi Mihály témájú médiaállományokat.
Elődje:
Popovics Sándor
Magyarország pénzügyminisztere
1918
Utódja:
Szende Pál
Elődje:
A Magyar Köztársaság elnöke
1918–19
Az I. és II. Magyar Népköztársaság címere (1918–19, 1946–48)
Utódja:
Garbai Sándor
Elődje:
Hadik János
Magyarország miniszterelnöke
1918–1919
A magyar miniszterelnöki pecsét 1848-ból
Utódja:
Berinkey Dénes