Implikatúrák

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az implikatúrák elmélete szerint a megnyilatkozások teljes jelentése egy mondott jelentésből, és egy implikált jelentésből állnak.

H. Paul Grice[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az implikatúrák meghatározásához az egyik legfontosabb alaptétel H. Paul Grice: A társalgás logikája című műve. Grice (1913-1988), brit születésű, amerikai nyelvész-filozófus, akit a modern pragmatika megalapítójaként is szokás emlegetni. A társalgás logikája című művében az Interakció-elmélethez kapcsolódóan mélyebben foglalkozik az implikatúrákkal.

Az implikatúrák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az implikatúra az implikál szóból származik, melynek jelentése maga után von, következtet. Grice, az implikál igét, valamint az ezzel kapcsolatos főneveket, úgy, mint implikatúra és implikátum használja.

Grice-i maximák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Grice négy maximát határoz meg, melyeket a kommunikáló feleknek az interakció során be kell tartani:

  • Mennyiség: a nyújtandó informáló mennyiségre vonatkozik, a következő kategóriák esnek hatálya alá: hozzájárulásod legyen a kívánt mértékben informatív, ne legyen informatívabb, mint amennyire szükséges.
  • Minőség: kategóriája alá tartozik egy szupermaxima: "Próbáld hozzájárulásodat igazzá tenni!" és két további specifikus maxima: ne mondj olyasmit, amiről úgy hiszed, hogy hamis vagy amire nézve nincs megfelelő evidenciád.
  • Viszony maximája: légy releváns.
  • Modor: azzal kapcsolatos, hogy hogyan mondjuk amit mondunk. Egy szupermaxima: „Légy érthető!”, valamint különböző specifikus maximák kapcsolódnak hozzá: kerüld a kifejezés homályosságát, a kétértelműséget, légy tömör és rendezett.

Számos más maxima is létezik, mint például: „Légy udvarias!”, melyeket a társalgók rendesen követnek.

Konvencionális és társalgási implikatúrák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Konvencionális implikatúrák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Grice megkülönböztet konvencionális implikatúrákat és társalgási implikatúrákat. Bizonyos esetekben, a beszéd során használt szavak hagyományos jelentése határozza meg, hogy amellett, hogy mit mondunk, mit implikálunk. Például: Ha azt mondom, Ő angol, tehát bátor, akkor szavaim jelentése révén elköteleződöm amellett, hogy bátorsága annak a következménye, hogy angol. Miközben azonban azt mondtam, hogy angol, s azt mondtam, hogy bátor, nem akarom azt mondani, hogy mondtam, hogy angol mivoltából következik, hogy bátor, bár kétségtelenül utaltam rá, hogy ez így van.

Nem állíthatjuk, hogy a példaként hozott mondat kimondása a szó szoros értelmében hamis lenne, ha a kérdéses következmény nem állna fenn. Ebből következik, hogy vannak olyan implikatúrák, melyek konvencionálisak.

Társalgási implikatúrák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nem konvencionális implikatúrák egy bizonyos alosztálya a társalgási implikatúrák, melyek lényegében a beszélgetés bizonyos általános jegyeivel kapcsolatosak és maxima szegéssel,és maxima kihasználással járnak. Mikor kommunikálunk egymással, akkor többnyire nem összefüggéstelen, egymáshoz nem kapcsolódó megjegyzések egymásutánját produkáljuk. Nem lenne ésszerű, ha így lenne. Megjegyzéseink összessége bizonyos mértékig együttes erőfeszítés eredményei, és bennük mindegyik résztvevő bizonyos fokig közös célt, vagy legalábbis egy közösen elfogadott irányt lát. Ez az irány lehet a kezdettől rögzített, de a társalgás során is kialakulhat. Vannak olyan lehetséges társalgási lépések, melyek társalgási szempontból oda nem illőként kizárhatók. Általános elv, amit a társalgás résztvevői elvártan követnek: legyen adalékod a társalgáshoz olyan, amilyet azon a helyen, ahol megjelenik, annak a beszélgetésnek elfogadott célja vagy iránya elvár, melyben éppen részt veszel. Ezeket a feltételek nevezzük Együttműködési Alapelvnek.

Hogyan egyeztethető össze az, amit mondott annak feltevésével, hogy követi az általános együttműködési alapelvet? Ez a helyzet egy jellegzetes társalgási implikatúrát hoz létre. A társalgási maximák, és a velük kapcsolatos társalgási implikatúrák azzal függenek össze, amire a beszélgetés elsődlegesen szolgál.

A maximák megsértése és kihasználása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A társalgás résztvevője több módon térhet le arról az útról, hogy kövessen egy maximát:

  • Nyugodtan s megjátszás nélkül megsérthet egy maximát, ebben az esetben időnként felmerülhet a gyanú, hogy félrevezet.
  • Kibújhat mind a maxima, mind az együttműködési alapelv érvényesítése alól, megmondhatja, jelezheti vagy nyilvánvalóvá teheti, hogy nem akar úgy együttműködni, ahogy azt a maxima megkívánja.
  • Ütközéssel találhatja szemben magát: lehet, hogy például nem tudja kielégíteni a mennyiség első maximáját anélkül, hogy megsértené a minőség második maximáját.
  • Megszeghet egy maximát, vagyis nyilvánvalóan nem elégíti ki azt. Feltételezve, hogy a beszélő követni képes a maximát, mégpedig anélkül, hogy egy másikat megsértene. Az előadásmód nyíltsága következtében nyilvánvaló, hogy nem próbál félrevezetni, a hallgató kisebb problémával találja magát szemben: hogyan egyeztethető össze az, amit mondott annak feltevésével, hogy követi az általános együttműködési alapelvet? Ez a helyzet jellegzetesen társalgási implikatúrához vezet, és amikor a társalgási implikatúra ily módon jön létre, azt fogom mondani, hogy a maximát kihasználjuk.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • H. Paul Grice: A társalgás logikája In: Pléh- Síklaki- Terestyéni (szerk.): Nyelv- Kommunikáció – Cselekvés. Osiris Kiadó, Budapest, 1997. 213–28
  • Reboul, Anne és Moeschler, Jacques 2006. A társalgás csele - Bevezetés a pragmatikába. Osiris Kiadó. Budapest. 49--63.
  • Terestyéni T.: Kommunikáció, szándék, jelentés. Általános nyelvészeti tanulmányok. XV Akadémiai Kiadó, Budapest, 1985.