Einstein–de Haas-hatás
Az Einstein–de Haas-hatás vagy Richardson-hatás (Owen Willans Richardson után) egy fizikai jelenség, amit Albert Einstein és Wander Johannes de Haas írt le 1910-ben. Ez a leírás a mágnesesség, az impulzusnyomaték és az elemi részecskék spinje közötti kapcsolatról szól.
Tartalomjegyzék |
Leírás [szerkesztés]
Az Einstein–de Haas-hatás a Barnett-hatás megfordításának tekinthető.
A hatást igazoló kísérlet a következő: egy vékony huzalra felfüggesztett, tekerccsel körülvett vashengert mágneseznek a tekercsen átfolyó árammal. Ekkor a vas mágneses dipólusai többnyire a külső mágneses tér irányába állnak be, ami csak úgy lehetséges, ha az atomi dipólusok impulzusmomentumai a külső tér irányába mutatnak. Az impulzusmomentumok vektorösszege ekkor már nem nulla, és mérhető forgás figyelhető meg. Az Einstein–de Haas-hatás azt demonstrálja, hogy a spin impulzusmomentuma egy forgó test impulzusmomentumához hasonló természetű, ahogy azt a klasszikus mechanikában megfogalmazták. Ez egy figyelemreméltó megállapítás volt, mivel az elektron spinje kvantált és nem lehetséges a klasszikus mechanika keretein belül leírni.[1]
Irodalom [szerkesztés]
- Hans Breuer: Atlasz 10.-Fizika: Athenaeum 2000 Kiadó. 2002. ISBN 9789639261990
- Karl Reichel: Gyakorlati mágnestechnika: Műszaki Kiadó. 1985.
- S. J. Barnett: Magnetization by Rotation: Physical Review, Vol. 6. 1915. 239-270. o.
- S. J. Barnett: Gyromagnetic and Electron-Inertia Effects: Review of Modern Physics, Vol. 7, Issue 2. 1935. 129-166. o.
- David R Topper. Quirky sides of scientists: true tales of ingenuity and error from physics and astronomy. Springer (2007). ISBN 0387710183
Hivatkozások [szerkesztés]
- ↑ Alice Calaprice, The Einstein Almanac (Johns Hopkins University Press, Baltimore, 2005), p. 45. ISBN 0-801-88021-1
