Ebola

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Ebola vírus
Az Ebola elektronmikroszkópos képe
Az Ebola elektronmikroszkópos képe
Vírusbesorolás
Csoport: V. csoport
Negatív szálú ssRNS vírusok
Rend: Mononegavirales
Család: Filoviridae
Nemzetség: Ebolavirus
Faj: Reston Ebolavirus
Sudan Ebolavirus
Ivory Coast Ebolavirus
Zaïre Ebolavirus

Az Ebola-vírus egy filovírus, a Marburg-vírushoz hasonlóan a filovíruscsaládba tartozik. Fertőzése magas lázat, kiterjedt külső és belső vérzést okoz. Kelet-Közép- és Közép-Afrikából ismert: Ebola-folyó környéke, Kongó, Viktória-tó környéke, Dél-Szudán, Uganda, Gabon, Elefántcsontpart, Kongó. Potenciális biológiai fegyver. A ma ismert legvirulensebb emberi kórokozó, a mortalitása egyes változatainak 50-90% körüli. Hosszú, fonalszerű alakja miatt hívják filovírusnak (a filum fonalat jelent). A legtöbb vírus golyó formájú, és a legkisebb mikroorganizmusokhoz tartoznak, a filovírusok viszont egy baktérium méreteivel rendelkeznek, és pleomorfok, azaz sok alakban láthatóak (az elektronmikroszkópban): U, 6-os, gyűrű, oltókacs alakú, csavarvonalú burok védi, mely 7 szerkezeti fehérjéből áll, és egy köpeny veszi körül. Nagy tömegben az Ebola-vírusok néha hurokká sodródnak. Más ilyen alakú és méretű vírus nem létezik, nem hasonlít egyetlen más vírusra sem. Nemrég sikerült szekventálni őket, annyit tudnak, hogy a vírustörzsek gyakran cserélgetik génjeiket, új törzsekre válnak szét, majd újra egyesülnek, gyorsan mutálódnak.

Etimológia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vírust a Kongói Demokratikus Köztársaság (egykori nevén Zaire) területén található, Ebola-folyó völgye után nevezték el, ami közel található az első 1976-os ismert járványkitöréshez, egy flamand nővérek által vezetett misszionárius kórházhoz.

Osztályozás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Ebolavírus és a Marburg vírus nemzetséget eredetileg a ma már nem létező Filovírus nembe sorolták. 1998 márciusában a Gerincesek Vírusai Albizottság indítványozta a Nemzetközi Vírustaxonómiai Bizottságnál (ICTV), hogy változtassák a Filovírus nemet Filovíruscsaládra, két külön nemzetséggel: Ebola-szerű vírusok és Marburg-szerű vírusok. Az indítványt 2001 áprilisában Washingtonban elfogadták, majd 2002 júliusában Párizsban is. 2000-ben egy Washingtonban készített indítvány eredményeként az Ebola-szerű vírusokból és a Marburg-szerű vírusokból Ebola vírus és Marburg vírus lett.

Zaire Ebola vírus (EBOV; előtte ZEBOV)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Zaire vírus, más néven Zaire Ebola vírus (EBOV) rendelkezik a legnagyobb halálozási aránnyal, ami akár 90%-os is lehet, az átlagos halálozási arány körülbelül 83%-os volt 27 év alatt (1976-2003). A halálozási arány 1976-ban 88%, 1994-ben 59%, 1995-ben 81%, 1996-ban 73%, 2001-2002-ben 80%, 2003-ban 90%-os volt. Több járványkitörése volt a Zaire Ebola vírusnak, mint a többi törzsnek. Az első kitörés 1976 augusztus 26-án történt Yambukuban. Mabalo Lokela, egy 44 éves tanár, volt az első feljegyzett eset. A tünetek maláriára hasonlítottak és a későbbi páciensek kinint kaptak. A fertőzés átvitele valószínűleg Lokela injekciós tűjének fertőtlenítés nélküli újra használata okozhatta. A további fertőzések a nem megfelelő felszerelés, a nem megfelelő nővéri ellátás, a hiányos óvintézkedések (pl. gumikesztyű használata), illetve a hagyományos temetkezési szertartásnak volt köszönhető, amely magában foglalta az emésztőrendszer mosását és tisztítását is.

Szudán Ebola vírus (SUDV; előtte SEBOV)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a vírus volt az Ebola második szubtípusa, ami a Zaire vírussal egy időben jelent meg. Valószínűsíthető, hogy egy pamutgyár dolgozói között jelent meg először a szudáni Nzaraban, innen származik az első olyan feljegyzett eset is, ahol egy dolgozó volt a vélelmezett természetes hordozó. A tudósok válaszul az összes állatot és rovart letesztelték, ennek ellenére egynél sem találták meg a vírust. A hordozó továbbra is ismeretlen. A nem megfelelő nővéri ellátás szintén elősegítette a járvány terjedését. A legutóbbi járványkitörés 2004 májusában történt. 20 megerősített esetet jelentettek Szudán, Yambio megyéjéből melynek öt áldozata volt. Az átlagos halálozási arány 54%-os volt 1976-ban, 68%-os 1979-ben és 53%-os volt 2000 és 2001-ben.

Reston Ebola vírus (RESTV; előtte REBOV)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Majom vérzéses-láz vírusa (SHFV) által okozott járványkitörés során fedezték fel egy közönséges makákóban, 1989-ben a Hazleton Laboratoriesban (most Covance). Az eredeti restoni (Virginia, Egyesült Államok) kitörés után, felbukkant a Fülöp-szigeteki malacok között, az olaszországi Sienaban, Texasban. Annak ellenére, hogy Level-4-es organizmus, nem okoz betegséget az emberekben, azonban veszélyes a majmokra.

Elefántcsontpart Ebola vírus (TAFV; előtte CIEBOV)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vírust csimpánzok között fedezték fel Tai erdőben, Elefántcsontparton. 1994. november 1-jén, két csimpánz tetemét fedezték fel az erdőben. A boncolás során a szíven belül, folyékony, barna vért találtak, habár nyilvánvaló elváltozás jele nem volt a szerven, egy másik boncolás pedig folyékony vérrel teli tüdőt mutatott. A csimpánz szövetek tanulmányozása hasonló eredményeket mutatott, mint az embereket érintő 1976-os szudáni és zairei járványkitörés. Később 1994-ben még több halott csimpánzt fedeztek fel, sokuknál az Ebola teszt pozitív eredményt mutatott. A fertőzés forrása valószínűleg a csimpánzok által zsákmányolt vörös kolobuszmajmok húsa lehetett. Az egyik tudós, a boncolás során megfertőződött a vírussal. Egy héttel a boncolás után a Dengue-lázhoz hasonló tüneteket produkált, majd Svájcba került kezelésre. Két hét múlva elengedték a kórházból és hat héttel a fertőzés után teljesen felépült.

Bundibugyo Ebola vírus (BDBV; előtte BEBOV)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

2007 november 24-én, az Ugandai Egészségügyi Minisztérium megerősítette egy Ebola járvány kitörését, Bundibugyo körzetben. Miután a mintákat a United States National Reference Laboratories és a CDC is megerősítette, a Egészségügyi Világszervezet bejelentette az új faj létezését. 2008 február 20-án, az Ugandai Minisztérium hivatalosan bejelentette a járvány végét Bundibugyoban, az utolsó fertőzött embert 2008 január 8-án engedték el. Uganda hivatalosan 149 esetet erősített meg, akik az Ebola új fajával fertőződtek, közölük 37-en haltak meg, ami 24,83%-os halálozási arányt jelent.

Felfedezésének története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Először 1976-ban, a Kongói Köztársaságban azonosították, majd az eddigi legpusztítóbb járványt 1995-ben Zairében okozta. A vírus valószínűleg nem ember-specifikus, hanem a kórokozó egy ma még ismeretlen, vadon élő állatfajban (talán rágcsálókban vagy denevérben) tartja fönt magát, ahonnan olykor az emberi népességre vagy a csimpánzokra is átterjedhet. Nem képes tartósan fönnmaradni az emberi népességben.

A fertőzés módja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

az orvosok és ápolók különösen veszélyeztetettek (Kinshasa, 1976)

A vírus a beteg testnedveivel (vérrel, nyállal) fertőz, és főként a kórházi ápolásban és a temetkezésben résztvevő embereket tizedeli meg.

A vírus hordozói, terjesztői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az újabb járványok esélyét leginkább akkor lehetne korlátozni, ha sikerülne a vírust végre a természetben is megtalálni, vagyis jellemző gazdafajt azonosítani. A Marburg és a Reston mindig főemlősökkel, különböző majmokkal dolgozó, érintkező személyek között és közvetlen környezetükben lépett fel. Az Ebola közvetítőjét és rezervoárját még nem azonosították. Lehet, hogy a denevérek közvetítik, de biztos, hogy nem a majmok az elsődleges fertőzési források, nem megfelelő gazdák a vírusok számára, mert nagyon gyorsan elpusztítja őket; a rágcsálók szintén negatívnak bizonyultak. Járványt indíthat el a halotti rituálé, mert Afrikában ez együtt jár a halottal való szoros kontaktussal: a halott lemosása, megcsókolása, a mosófolyadék érintése stb. Nem tudják, hogy a járványok közötti időszakokban hol van a vírus, de annyi biztos, hogy főként kórházi körülmények között fertőz, ahol sokan érintkeznek a beteggel, tehát a vektor nocosomialis. Valamiért mégsem képes hosszabb ideig fennmaradni az emberben. A lehetséges kapcsolatokat is figyelni kell, ami egy-egy járvány idején több ezer lehet, részben az általános afrikai körülmények miatt. Gyorsan képes fajt váltani, mutálódni. Az 1995-ben, az egyik zaire-i járvány Kikwit város missziós kórházából indult ki, ahol nem volt orvos, a betegekkel félig képzett apácák foglalkoztak, akik naponta 5 új fecskendőt kaptak, amiket néha leöblítettek vízzel; gumikesztyű és sterilezés nélkül kezeltek több száz embert. A legfertőzőbb ágensek a levegőben is terjednek. Egy beteg úgy fertőzte meg orvosát, hogy vérhányása annak nyálkahártyáira: szemébe, szájába és kezére került. A Szudán-szubtípus nem terjed cseppfertőzéssel, míg a Zaire és a Reston igen.

A fertőzés tünetei, és kórlefolyás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A betegség klinikai képei a szerológiai különbségek szerint - az Ebolánál szubtípusok szerint - eltérnek: a Marburg vírus szerológiailag önálló (nincs szubtípusa), az Ebola fertőzésnél kevésbé letálisabb (5 betegből 1 hal meg); míg az Ebola a betegek akár 90%-át is megöli. Szubtípusai: Ebola-Zaire, Ebola-Szudán, Ebola-Elefántcsontpart és Ebola-Reston; ebben a sorrendben csökken a letalitás.(Összehasonlításképpen: a nagyon veszélyesnek tartott sárgaláz 20 betegből egyet öl meg.) Az áldozatok 2 héten belül meghalnak.

Vérzéses láz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Filovírusok súlyos vérzéses lázat okoznak, amelynek 50-90% a letalitása. Az Ebola-Reston szubtípus (Virginia, USA) emberben csak tünetmentes fertőzést idéz elő (antitestek kimutathatók ELISA és PCR assay-el), a majmokra viszont végzetes lehet. Ezek a vírusok tulajdonképpen a gazdaszervezet egészét önmagukká próbálják alakítani, de ez a mód 'nem tökéletes': a folyamat önkorlátozó - túl gyorsan öl ahhoz, hogy az áldozat hosszabb időn át fertőzhessen. Az eredmény vírussal keveredett, nagy mennyiségű elfolyósodó hús.

Átlagosan 7 nap lappangás után kezdődnek az aspecifikus tünetek: csillapíthatatlan, főként frontális fejfájás, hátfájás, fájdalom a szemben, az izmokban, hasfájás, hasmenés. Körülbelül a 10. napon jelentkeznek a vérzéses lázra utaló specifikus tünetek: magas láz, sárgaság (amit a széteső vörösvértestek okoznak), hányás; test szerte megjelenő maculopapularis kiütések (hólyagok), conjunctivitis (kötőhártya-gyulladás), pharyngitis (torokgyulladás), haematemesis (vérhányás), melaena (szurokszéklet), kifejezéstelen arc, ködös tekintet, petyhüdt szemhéjak, vörös szemek. A hatás egy halálos adag sugárdózishoz hasonlóan roncsolja a szöveteket; főleg a kötőszövetet, a beleket és a bőrt. A túlélők haja kihullik, mint a sugárfertőzötteké, bőrük lehámlik, nemi szerveik félig elrohadnak.

Mivel a vírus pantrop, a parenchymás (az illető szervre jellemző működést kifejtő sejtjeinek összessége, például gyomornyálkahártya) szervekben történő extrém replikáció (robbanásszerű szaporodás), és a következményes szövetelhalás (nekrózis) a legtöbb szervben kimutatható, így a májban, a vesékben, vagy a bél nyálkahártyákon.

Vérzéses sokk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A halál közvetlen oka a vérzéses sokk: károsodik a véralvadási rendszer (koaugulopátia), ami súlyos vérzéseket okoz. Az óriási vérveszteség a keringés összeomlásához (keringési sokk) vezet, a kiszáradás miatt veseelégtelenség is fellép.

Idegrendszeri tünetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Idegrendszeri tünetek az amnézia, ködös, beszűkült tudatállapot; megváltozik a személyiség: enyhe agresszió, mogorvaság, komorság; a Marburg vírus központi idegrendszeri hatása a veszettséghez hasonló. A betegek viselkedése annyira megváltozhat, hogy nem-normálisan reagálnak a segítségre is: ellenségessé válnak, nem tűrik, hogy hozzájuk érjenek, nem akarnak beszélni.

Második fázis[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A betegség második fázisában súlyosbodnak a tünetek: nagyon erős, nagy mennyiségű, romlott szagú vérhányás, amelyben artériás vér keveredik fekete rögökkel; a test kisebesedik, véraláfutások borítják, a kiütések összeolvadnak, hatalmas, duzzadt, hólyagos, lilásvörös foltokká; az arcizmok megereszkednek, mert a kötőszövetek bomlásnak indulnak. A beteg vérének minden cseppje méreg, rendkívül fertőző; egy cseppben százmillió vírusrészecske is lehet. A vér kicsapódik, rögök képződnek, minden szervben kiterjedt lesz a trombózis, így az egész testben infarktusok keletkeznek. A bélizmok elhalnak, bélrenyheség, puffadás, gyomorégés lép fel. A nyelvről, a nyelőcsőről, a légcsőről iszonyatos fájdalmak közepette leválik a nyálkahártya.

Utolsó fázis[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A beteg a fájdalomnak egyre kevésbé van tudatában, ahogy telik az idő, mert az agyi erek is elzáródnak. Az agykárosodás eltörli a személyiséget (deperszonalizáció). Az agy néhány helyen elfolyósodik, csak a primitív részei működnek (a beteg esetleg még tud járni). Ekkor már a vérzés megállíthatatlan, mert a véralvadási faktorok már elhasználódtak.

Az utolsó fázisban szédülés, elernyedés váltakozik vonaglással, ami közben az áldozat szétcsapkodja vérét mindenhová; az idegek felmondják a szolgálatot és elvész az egyensúlyérzék. Vérzéses sokk lép fel, a beteg elveszti eszméletét. Minden testnyílásán ömlik a vér, beleértve a végbelet, mellbimbót és a nyálmirigyeket is, nem marad elég a keringés fenntartásához. Lelassul a szívműködés, a vérnyomás a nullához közelít. A zsigerek szétszakadnak, olyan hanggal, mint amikor a textil végigreped, és nyálkahártyájuk kilökődik. Miután gazdáját elpusztította a vírus, minden nyíláson át a szabadba tör. Vér kerül a légcsőbe, a légzés leáll, a pupillák fénymerevek lesznek, ekkor már teljes az agykárosodás. Nem lehet injekciót adni, a tű mellett kiserken a vér, mert az erek szétszakadnak. Végül már koromfekete vér folyik a testből, a beteg mély kómába zuhan, és többé már nem ébred fel, néhány óra múlva pedig meghal.

Az elhunytakat gyorsan kell felboncolni, mert a szövetek a hűtés ellenére is elkocsonyásodnak; gyorsan és biztonságosan (vízhatlan zsákban, mésszel) kell eltemetni, még akkor is, ha az ellenkezik az adott nép temetkezési szokásaival.

A túlélők gyógyulása lassú, legalább 2 hónap, és még 4 hónapon át ürítik a vírust (szemük csarnokvizében is megtalálható).

A kezelés gyakorlatilag a folyadékveszteség intravénás pótlására korlátozódik.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bibliográfia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ádám-Béládi-Gergely-Kétyi-Nász-Pusztai-Szabó: Orvosi mikrobiológia, egyetemi tankönyv, Bp., Semmelweis Kiadó, 1993
  • Balázsy Sándor-Naár Zoltán: Mikrobiológiai alapok, főiskolai tankönyv, Nyíregyháza, Bessenyei György Könyvkiadó, 2003 ISBN 963-9385-70-0
  • Jurányi Róbert-Vogronics Péterné: Mikrobiológiai és parazitológiai gyakorlatok, Bp. Medicina, 2002 ISBN 963-242-681-9
  • Michael B.A. Oldstone: Vírusvadászok, Typotex, 2002 ISBN 963-9326-18-6
  • Axmann Ágnes: Fertőző és trópusi betegségek, amelyek előfordulhatnak egzotikus utazásaink során, Bp., Alexandra, 2002 ISBN 963-368-198-7
  • Richard Preston: Halálzóna – Ebola: a gyilkos vírus, Bp., Európa Könyvkiadó, 1995 ISBN 963-07-5832-6 – A restoni víruskitörés története