Bánffy Dezső

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Bánffy Dezső
Bánffy Dezső (Mai Manó felvétele).jpg
A Magyar Királyság miniszterelnöke
Hivatali idő
1895. január 14.1899. február 26.
Előd Wekerle Sándor
Utód Széll Kálmán
A király személye körüli miniszter
(miniszterelnökként, ideiglenesen)
Hivatali idő
1898. január 20.1898. december 20.
Előd Jósika Sámuel
Utód Széchényi Manó
A magyar képviselőház elnöke
Hivatali idő
1892. február 25.1895. január 19.
Előd Péchy Tamás
Utód Szilágyi Dezső
Beszterce-Naszód vármegye főispánja
Hivatali idő
1883. decembere1890. február 24.
Előd ?
Utód Bethlen Pál
Szolnok-Doboka vármegye főispánja
Hivatali idő
1876. június 19.1890. február 24.
Előd lásd alább
Utód Bornemissza Károly
Belső-Szolnok vármegye főispánja és Kővárvidék kapitánya
Hivatali idő
1875. május 12.1876. június 19.
Előd Bethlen Sándor
Utód a két terület egyesült Szolnok-Doboka vármegye néven

Született 1843. október 28.
Flag of Transylvania before 1918.svg Kolozsvár, Erdélyi Nagyfejedelemség
Elhunyt 1911. május 24. (67 évesen)
Flag of Austria-Hungary (1869-1918).svg Budapest, Magyarország
Párt Balközép Párt
(kb. 1869-1875)
Szabadelvű Párt
(1875-1904)
Új Párt
(1904-1906)
pártonkívüli
(1906-1911)
Választókerület Szilágysomlyó
(1892-1899)
Szeged belváros
(1904-1911)

Foglalkozás politikus

Losonczi báró Bánffy Dezső (Kolozsvár, 1843. október 28.Budapest, 1911. május 24.[1]) magyar politikus, főispán, a képviselőház elnöke, miniszterelnök.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Származása és családja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bánffy Dezső régi magyar nemesi családba született. Édesapja losonczi báró Bánffy Dániel (1812–1886), édesanyja léczfalvai Gyárfás Anna (1821–1902); maga Bánffy Dezső a család legidősebb gyermekeként látta meg a napvilágot. Három öccse közül csak ketten érték meg a felnőtt kort.

Édesanyja, Gyárfás Anna

Bánffy Dezső 1865. október 28-án feleségül vette magyargyerőmonostori báró Kemény Máriát (1844–1884). Nála egy évvel fiatalabb feleségétől négy gyermeke született, mielőtt az asszony elhunyt volna 1884. augusztus 3-án. Gyermekeik:

  • Kazimír (1866–1922), Alsó-Fehér vármegye főispánja, felesége gagyi Pálffy Mária
  • Hedvig (születési és halálozási dátuma nem ismert, valószínűleg kisgyermekként elhalálozott)
  • Ferenc (1869–1938), első felesége széplaki Petrichevich-Horváth Ida, második felesége széplaki báró Petrichevich-Horváth Hortenzia
  • Alice (1871–1948), férje báró Berthold von Feilitzsch.

Első felesége halála után majdnem tíz évvel Bánffy Dezső újranősült Désen, 1893. augusztus 13-án. Második felesége a nála közel húsz esztendővel fiatalabb nagyenyedi Máthé Ilona (1862–1941), akitől egyetlen leánya született:

  • Teodóra (1898–1958), első férje szunyoghi Szunyogh Gábor, második férje Ernst Ryman.

Politikai pályafutása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Losonczi báró Bánffy Dezső politikus, főispán, miniszterelnök

Bánffy Dezső családjával főként Kolozsvárott élt, a gimnáziumot és a jogot is ott végezte. Államtudományi tanulmányait Berlinben és Lipcsében folytatta.

1869-ben és 1872-ben is balközép programmal indult a képviselői mandátumért Belső-Szolnok vármegyében, de mindkétszer alulmaradt. 1875-ben csatlakozott a Szabadelvű Párthoz. Ez évtől Belső-Szolnok vármegye főispánja, és Kővárvidéke főkapitánya, valamint a főrendiház jegyzője. A következő évtől Szolnok-Doboka, majd 1883-tól Beszterce-Naszód vármegye főispánja is. Főispánsága tízéves jubileuma alkalmával a király a Lipót-rend lovagkeresztjével tüntette ki. 1889-ben megkapta a Szent István-rend kiskeresztjét. 1890 végén főispáni tisztségeiről lemondott. Tevékenységét mind a nemzetiségi törekvésekkel, mind pedig a Szabadelvű Párt politikai ellenzékével szembeni kemény, gyakran törvénytelen fellépés jellemezte, amiért is személyét a "dobokai basa" kifejezéssel illették kortársai.

Az 1892-es és az 1896-os választásokon a szilágysomlyói választókerületben szerzett mandátumot. 1892-től 1895-ig a képviselőház elnöke. 1895. január 14-e és 1899. február 26-a között miniszterelnök, 1898-ban a király személye körüli miniszter is. Miniszterelnöki székéről az ischli klauzula miatt kirobbant ellenzéki obstrukció miatt volt kénytelen lemondani. Távozását követően leköszönt képviselői mandátumáról, és 1904-ig a királyi főudvarmester méltóságot töltötte be.

1896-ban a Lipót-rend, 1899-ben a Szent István-rend nagykeresztjével tüntették ki. 1903-ban megalapította az Újpártot. 1904-ben Szeged I. választókerületében nyert mandátumot a szabadelvű párti Rónay Jenővel szemben. A következő három választáson (1905, 1906, 1910) is a szegedi I. választókerületben szerzett mandátumot. 1910-ben az általános választójogot zászlajára tűző Választójog Országos Szövetsége elnöke. A református egyház erdélyi kerületének főgondnoka, az egyetemes református konvent és zsinat világi elnöke volt.

A hatalmi piramis csúcsán[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bánffy az egyházpolitikai küzdelmek által felzaklatott magyar politikai közéletben látott hozzá miniszterelnöki tevékenységéhez, amelynek már a kezdetén a bukás lehetőségével szembesült Antonio Agliardi pápai nuncius magyarországi látogatása miatt. A sajtó és a politikum egy része azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy a nuncius megnyilvánulásai a magyar belpolitikába való beavatkozással érnek fel. Bánffy, aki maga is gyanakodva nézte Agliardi tevékenységét a közös külügyminiszterrel egyeztetve a képviselőházban kijelentette: a nuncius tevékenysége „a belügyekbe való beavatkozás látszatával bír”. Ezt követően a közös külügyminisztérium mégis élesen elhatárolódott Bánffy kijelentésétől. Így Bánffy kellemetlen helyzetbe került: vagy neki, vagy a közös külügyminiszternek távoznia kellett posztjáról. A király némi tépelődés után a közös külügyminisztert, Kálnoky Gusztávot menesztette.

1896-ra treuga Dei-t hirdettek a pártok, hogy a millenniumi ünnepségek fényét ne tompítsák politikai csatározások. A király május közepén szentesítette a honfoglalás ezredik évfordulójának törvénybe iktatását (1896. VII. tc.).[2] A felszínen minden káprázatos volt, de a társadalmat feszítő ellentétek - köztük is legnagyobb súllyal a nemzetiségi kérdés – megoldatlansága sötét árnyként vetült a honalapítás 1000. évfordulójára. A pártok közti béke is csak az őszi választásokig tartott, amelyeken Bánffy kíméletlen erőszakkal óriási többséget szerzett a Szabadelvű Párt számára a képviselőházban.

A választások befolyásolására a hagyományos etetés-itatás mellett, számos más módszer is rendelkezésre állott. A Versecen szabadelvű párti képviselőjelöltként induló Herczeg Ferenc például így emlékezett az 1896-os választásokra: „Nagyon megijedtem, mikor az elnök a választást úgy vezette, hogy vagy kétszáz ellenzéki választót egyáltalában nem engedett leszavazni. Órákon át az eljárás idegölő lassúságával dühítette őket, majd kitűzte a zárórát, és mikor a türelmetlen ellenzékiek lármázni kezdtek, karhatalommal kiszorította őket a városházáról.”[3]

Az új bűnvádi perrendtartás parlamenti tárgyalása során Bánffy az ellenzék „agyonbeszéléses” obstrukciójával volt kénytelen szembesülni a törvényjavaslat azon pontja miatt, amely szerint a sajtó által elkövetett becsületsértési ügyekben ne az esküdtszékek, hanem a királyi törvényszékek ítéljenek. Bánffy nem gondolt az obstrukciót ellehetetlenítő házszabály megalkotásával, inkább kompromisszumos megoldást választott a vitatott 16. paragrafus kapcsán: „Ha azonban a rágalmazás vagy becsületsértés… közmegbizatásban eljáró ellen, és pedig az utóbbinak hivatalos tetteire vonatkozólag volt elkövetve, az esküdtbiróság itél.”[4]

Obstrukció és bukás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1897–98 folyamán a gazdasági kiegyezési tárgyalások osztrák parlamenti jóváhagyása komoly akadályokba ütközött az elhúzódó osztrák parlamenti válság miatt. Annak érdekében, hogy a tíz évenkénti újratárgyalás ne okozzon a későbbiekben hasonló problémákat, a magyar és osztrák kormány megalkotta az ischli klauzulát, amely az osztrák–magyar gazdasági kiegyezés tíz esztendős időbeli hatályát megszüntette, de fenntartotta a magyar parlament újratárgyalást kezdeményező jogát. Az ellenzék az ischli klauzulában a magyar függetlenség sárba tiprását látta, egyúttal kiváló alkalmat arra, hogy a választások tisztaságát beszennyező Bánffyt megbuktassa.

Ellinger Ede: Bánffy Dezső (fénykép)

Technikai obstrukció kezdődött, teljesen megbénítva a képviselőház munkáját. Ennek mibenlétéről a korábban már idézett Herczeg Ferenc a következőket írja: „A technikai obstrukciónak voltak mesterei és tudósai, akik valósággal remekeltek a Ház munkaképességének megbénításában. A legmegszokottabb fogásuk az volt, hogy az ülések elején négy-öt módosítást indítványoztak a jegyzőkönyv szövegéhez – olykor csak hasonló jelentőségű szavak kicserélését, mint például indítvány helyett javaslat – mindegyik módosításra húsz képviselő aláírásával név szerinti szavazást kértek. Mivel minden név szerinti szavazás eltart egy óráig, a házszabályok szerint pedig az ülés négy órában van megszabva, tehát négy-öt név szerinti szavazással agyon lehetett ütni egy-egy ülést. Mégpedig a házszabályok tiszteletben tartása mellett, teljesen törvényes módon.” [5]

Amikor úgy tűnt ez is kevés a miniszterelnök megbuktatásához, személyében kezdték támadni Bánffyt. E verbális támadások sorából kiemelkedik Horánszky Nándor durva hangvételű képviselőházi felszólalása, amelyre 1898. december 24-én került sor. Bánffy nyílt levélben válaszolt Horánszkynak, mire utóbbi párbajsegédei által „fegyveres megtorlást” kért a miniszterelnöktől. Mivel azonban Bánffy segédei a „fegyveres megtorlás” kifejezést értelmezhetetlennek tartották, és a másik fél segédei a fegyveres elégtétellel nem érték be, a párbaj elmaradt.[6] Horánszky becsületsértő, politikai célzatú kirohanására, és a nyomában járó „lovagias ügyre” egyébként volt már példa a képviselőházban. 1891. október 22-én ugyanis Horánszky Nándor Szilágyi Dezsőt vonta kérdőre hasonlóan keresetlen stílusában. Szilágyi válaszát követően Horánszky párbajsegédek után nézett, de az esemény végül akkor is elmaradt.

Bánffy nem tudott mit kezdeni az obstrukcióval, és Tisza Kálmán kezdeményezése (Tisza-lex) sem hozott áttörést, sőt, sokak kilépéséhez vezetett a Szabadelvű Pártból. Így nyilvánvalóvá vált, hogy az 1899-es évet az ország 1867 óta először exlex (elfogadott költségvetés nélküli) állapotban kezdi meg. A magyar parlamenti válságot csak új kormány megalakításával lehetett feloldani, amelynek vezetője Széll Kálmán lett.

„A legsovinisztább magyar”[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bánffy a nemzetiségi kérdés tekintetében markáns álláspontot foglalt el, amelyet A magyar nemzetiségi politika című munkájában fejtett ki. Véleménye szerint a nemzetiségek elmagyarosítását minden rendelkezésre álló eszközzel elő kell mozdítani, ugyanakkor parányi rést sem szabad nyitni a nemzetiségek kulturális, nyelvi vagy egyéb más törekvései előtt. A magyarosítás szempontjából fontos eszközként ajánlja a felekezeti iskolákkal szemben a népoktatás államosítását, valamint a telepítéseket, folytatólagosan a magyar etnikai tömbök határai mentén. Felhívja a figyelmet a család- és településnevek magyarosítási folyamatának felgyorsítására is. Javasolja továbbá, hogy magyarul nem beszélő cselédek ne kerüljenek alkalmazásba és magyarul nem tudó piaci árusoktól a magyarok ne vásároljanak.

Egyik képviselőházi felszólalásában így fogalmazott: „az én eszményem a nemzeti állam, melyben helyet és elégülést talál mindenki, aki magyar. És pedig különbség nélkül; de csakis az, aki magyar.”[7] Az egységes magyar politikai nemzet gondolatát Bánffy az egységes magyar etnikai nemzet eszméjével kívánta felcserélni.

Emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bánffy Dezső sírja Budapesten. Kerepesi temető: 29/2-1-2. sarok.Kallós Ede szobrász műve.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Bánffy Dezső: A magyar nemzetiségi politika, (Budapest, 1902)
  • Bíró Lajos: Bánffy Dezső In: Huszadik Század 1912. I.
  • Bölöny József: Magyarország kormányai 1848-1992 (Budapest, 1992)
  • Gratz Gusztáv: A dualizmus kora I. (Budapest, 1934)
  • Herczeg Ferenc emlékezései (Budapest, 1985)
  • Izsák L., Pölöskei F, Romsics I., Urbán A., (szerk.): Magyar miniszterelnökök (Budapest, 2003)
  • Nagy Károly: Losonci br. Bánffy Dezső emlékezete (Kolozsvár, 1912)
  • Végváry Ferenc és Zimmer Ferenc (szerk.): Sturm-féle Országgyűlési Almanach, 1910-15 (Budapest, 1910)
  • Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái I. (Aachs–Bzenszki). Budapest: Hornyánszky. 1891.  Online hozzáférés

Származása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Halálesete bejegyezve a Budapest II. ker. polgári halotti akv. 1181/1911 folyószáma alatt.
  2. 1896. évi VII. törvénycikk a honalapitás évezredes emlékének törvénybe iktatásáról, 1000ev.hu
  3. Herczeg Ferenc emlékezései, Budapest, 1985., 302.
  4. 1897. évi XXXIV. törvénycikk a bűnvádi perrendtartás életbeléptetéséről, 1000ev.hu
  5. Herczeg Ferenc emlékezései, 304.
  6. Országos Hírlap 1898. december 27., epa.oszk.hu
  7. Országos Hírlap, 1898. március 24.
  8. Buzás László-Tóth Ferenc: Makó utcanevei, A makói múzeum füzetei 72. Makó, 1992 ISBN 963-03-3530-1
  9. Miroslav Marek: Bánffy de Losoncz 2 (angol nyelven). Genealogy.eu, 2009. január 30. (Hozzáférés: 2012. augusztus 9.)
  10. Miroslav Marek: Bánffy de Losoncz 4 (angol nyelven). Genealogy.eu, 2006. március 9. (Hozzáférés: 2012. augusztus 9.)

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Bánffy Dezső témájú médiaállományokat.


Elődje:
Wekerle Sándor
Magyarország miniszterelnöke
1895–1899
A magyar miniszterelnöki pecsét 1848-ból
Utódja:
Széll Kálmán