Ante Pavelić

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ante Pavelić
Horvátország 1. elnöke (Poglavnik, vezér)
Hivatali idő
1941.1945.
Utód Nikola Mandić

Született 1889. július 14.
Bradina, Bosznia-Hercegovina, Osztrák–Magyar Monarchia
Elhunyt 1959. december 28. (70 évesen)
Madrid, Spanyolország
Párt Horvát felszabadító mozgalom (HOP), Usztasa

Házastárs Marija Pavelić

Ante Pavelić (Bradina, 1889. július 14.Madrid, 1959. december 28.) a horvát usztasa mozgalom alapítója és vezetője, a második világháború során a náci Németország által fenntartott Független Horvát Állam (NDH) vezére (poglavnik) volt, ezt követően pedig Juan Perón argentin elnök biztonsági tanácsadójaként szolgált.

Tanulmányok és szeparatista törekvések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A boszniai Bradinában, Szarajevótól 35 kilométerre délnyugatra született. Szintén Boszniában, Travnikban végezte elemi tanulmányait, aztán a horvátországi Zengg jezsuita szemináriumába került. Jogot tanult a zágrábi egyetemen, majd ugyanitt ügyvédként helyezkedett el.

Fiatalon csatlakozott a nemzeti Horvát Jogok Pártjához (HSP), amely a horvát függetlenségért harcolt. 1908-ban, a párt felbomlása után Pavelić egy Josip Frank által vezetett (frankovci, azaz frankista) utódpárthoz csatlakozott, ami a „tiszta” Jogok Pártjának vallotta magát. 1919. március elsején a párt titkára lett. Pavelić saját bevallása szerint egy olyan szabad és független horvát államban hitt, amely „a horvát nép teljes etnikai és történelmi területét magában foglalja”.

Pavelić elképzelései, tervei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1918. december 1-jén megalakult a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (1929-től Jugoszlávia), melynek a szerb I. (Karagyorgyevics) Sándor lett az első uralkodója. Pavelić elképzelései szerint eggyel több ellensége lett Horvátországnak: a kommunizmus, a zsidók és a nemzetközi szabadkőművesség mellé a szerbiai kormány is felsorakozott.

1927-ben a HSP frankista frakciójának képviselőjeként Ante Pavelić Zágráb városi önkormányzatának tagja lett. Az országos választásokon Zágráb körzetében a horvát blokk 2 széket nyert a jugoszláv parlamentben, melyek egyike Pavelićé lett. Még ebben az évben a HSP frankista szekciójának alelnökévé választották.

Emigráció, az usztasa szervezet létrejötte[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1929-ben, a „királyi diktatúra” bevezetése után Pavelić számos más horvát politikushoz hasonlóan emigrált. Ezután távollétében halálra ítélték a bolgár és macedón terroristák szerbellenes demonstrációiban való részvétele miatt.

1929 februárjában érkezett Bécsbe, ahol a Horvát Ifjúsági Mozgalom élére állt, és a Belső-Macedóniai Forradalmi Szervezet vezetője bemutatta őt Mussolininak. Ugyan 1931-ben véget ért a királyi diktatúra, a jugoszláv politikai élet továbbra is megosztott és zavaros maradt, a horvát elégedetlenség pedig egyre nőtt, amikor letartóztatták a HPP újabb vezetőjét. 1932-ben Pavelić elfogadta Mussolini ajánlatát, és Olaszországba tette át a székhelyét, ahol hozzálátott a Horvát Ifjúsági Mozgalom átszervezéséhez, aminek eredményeképpen megszületett a militáns usztasa (ustaša = felkelés) függetlenségi mozgalom. Olaszországtól táborhelyeket, védelmet és pénzügyi támogatást kaptak, emellett a magyar kormány és később a náci Németország is támogatta őket. Hamarosan terrorcselekményeket kezdtek végrehajtani Jugoszláviában. Legnagyobb akciójuk az ún. Lika-felkelés volt Dalmáciában (ezután alakították meg egyik bázisukat Jankapusztán), illetve Sándor király megölése volt 1934. október 14-én Marseille-ben. Olaszországban a merénylet után letartóztatták az usztasa vezérkart, de kiadatásukat megtagadták, majd néhány hónap után szabadlábra helyezték őket.

A Független Horvát Állam vezére, 1941-1945[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Führer és a Poglavnik találkozója, 1941

Miután a németek 1941. április 6-án megtámadták Jugoszláviát, Pavelić megragadta az alkalmat: Olaszországból rádión szólította fel a horvát katonákat a parancsmegtagadásra, a szerbek elleni harcra, hangsúlyozva, hogy „német és olasz szövetségeseinkkel vállvetve” kell harcolniuk. A németek április 10-én szállták meg Zágrábot, ahol az usztasák helyi vezetője, Pavelić helyettese, Slavko Kvaternik még aznap kikiáltotta a Független Horvátország (Nezavisna Drzava Hrvatska) megalakulását, ami Horvátországot és Bosznia-Hercegovinát olvasztotta magába. Április 15-én, 12 év emigráció után Pavelić is visszatért.

A jugoszláv hadsereg összeroppant a túlerővel szemben, a kormány pedig Londonba emigrált. Április 18-án a haderő hivatalosan is kapitulált, a megszállók pedig elkezdték az ország felosztását, melynek keretében elismerték Horvátországot. Mussolini sürgetésére Németország is elismerte Pavelićot Horvátország Vezérének (Poglavnik).

Pavelić Horvát Szabad Államának államformája hivatalosan királyság volt, melynek trónját II. Tomiszláv néven a spoletói herceg, III. Viktor Emánuel olasz király másod-unokatestvére nyerte el (viszonzásul az olasz támogatásért), ám sosem koronázták meg, és még országába sem látogatott el.

Hatalomra jutása után Pavelić látogatást tett Rómában, Mussolininél, és egyúttal a Vatikánba is ellátogatott, ahol – bár Horvátországot hivatalosan nem ismerték el – XII. Piusz pápa fogadta őt.

1941-ben a Adolf Hitler kétszer is fogadta Pavelićet, és beleegyezett, hogy a németek által közvetlenül igazgatott területekről horvátokat és szlovénokat telepítsen a szerbek helyére.

Hatalomra kerülése után Pavelić szinte azonnal bejelentette, hogy kormányzatának fő célja egy „tiszta” Horvátország az „idegen elemek” eltüntetése árán történő létrehozása volt. Az embereket faji-nemzetiségi alapon különböztette meg, de legalább ilyen fontos – ha nem fontosabb – szempontnak tartotta a vallási különbséget is. (Pavelić is és a teljes usztasa kormány is katolikus volt.) A hatalomátvétel után azonnal megkezdődött a szerbek, zsidók és romák tömeges meggyilkolása, és a háború végéig változatlan intenzitással folyt a rengeteg áldozatot (férfiakat, nőket, gyermekeket, öregeket vegyesen) követelő népirtás. Az 1941 szeptemberében megalakult az első usztasa koncentrációs tábor Jasenovacban, ahol több százezer embert végeztek ki rendkívül kegyetlenül.

1942-re kikristályosodott az ellenállási mozgalom, ami hasonló kegyetlenséggel szedte áldozatait a németek, olaszok, horvátok és egyéb kollaboránsok körében. Ez ellen Pavelić a területen állomásozó németekhez hasonlóan könyörtelen megtorlást hirdetett, mindhiába. A partizánok az 1944. október 1-jén Jugoszláviába érkező Vörös Hadsereggel együtt felszabadították Belgrádot. 1945. április 6-án eljutottak Szarajevóba, mire az usztasa vezetők menekülni kezdtek. A jugoszláviai háború május 15-én ért véget. A II. világháború idején minimum 600 000 szerb, 30 000 zsidó és 29 000 cigány pusztult el Pavelić vezetése alatt.

A II. világháború után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pavelić április 15-én menekült Ausztriába (Murau környékére), majd onnét Olaszországba, ahol Rómában bujdosott. Az amerikai titkosszolgálat (CIA) egy dokumentuma szerint ebben a Vatikán bizonyos tagjai segítették.[1] Innen fél év múlva Argentínába távozott. Buenos Airesben újjászervezte az emigráns usztasák mozgalmát (neve Hrvatska Drzavotvorna Stranka)[forrás?] és Juan Domingo Perón diktatórikus hatalmú elnök biztonsági tanácsadója lett.

A volt horvát vezér hollétéről a jugoszláv titkosszolgálat tudomást szerzett 1957-ben, és április 9-én próbálták meggyilkolni, de csak súlyos sérüléseket szenvedett. A megrendült egészségű Pavelić a biztonságosabb francói Spanyolországban telepedett le a támadás után. 1959. december 28-án halt meg Madridban. Földi maradványait addig őrzik a spanyol fővárosban, amíg nem engedélyezik Horvátországba szállítását.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. 1947. szeptember 12-én az amerikai kémelhárítás jelentésében az volt olvasható, hogy „Pavelić olyan magas kapcsolatokkal rendelkezik, és helyzete olyan kompromittáló a Vatikánra nézve, hogy bármilyen ellene elkövetett akció óriási csapás lenne az Egyháznak”. Lásd: http://www.jasenovac-info.com/cd/biblioteka/pavelicpapers/pavelic/