Andrew Johnson

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Andrew Johnson
President Andrew Johnson standing.jpg
Az Egyesült Államok 17. elnöke
Hivatali idő
1865. április 15.1869. március 3.
Előd Abraham Lincoln
Utód Ulysses S. Grant
Az Egyesült Államok 16. alelnöke
Hivatali idő
1865. március 4.1865. április 15.
Elnök Abraham Lincoln
Előd Hannibal Hamlin
Utód Schuyler Colfax
Csatái Amerikai polgárháború

Született 1808. december 29.
Raleigh (North Carolina)
Elhunyt 1875. július 31. (66 évesen)
Greeneville (Tennessee)
Párt Demokrata Párt

Házastársa Eliza McCardle Johnson
Foglalkozás politikus
tiszt
Halál oka agyi érkatasztrófa

Andrew Johnson Signature.svg
Andrew Johnson aláírása
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Andrew Johnson témájú médiaállományokat.

Andrew Johnson (1808. december 29.1875. július 31.) az Egyesült Államok 17. elnöke 1865 és 1869 között, Abraham Lincoln utóda.

Felbukkanása a politikában, az első évek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Andrew Johnson szülei írástudatlan segédmunkások voltak. Ő szabósegédként kezdte a pályafutását. 1828-ban Greeneville város tanácsosává, majd 1830-ban polgármesterévé nevezték ki. 1833-ig töltötte be a polgármesteri tisztséget ebben a városban. Nem sokkal ezután, 1835-ben a tennessee-i törvényhozás képviselőjévé nevezték ki, majd 2 évvel később szenátorrá is megválasztották. 1843-53-ig a Kongresszus képviselője volt, 1853-57-ig pedig Tennessee állam kormányzója. 1857-62-ig szenátus tag. 1862-65-ig Tennessee katonai kormányzója volt, 1865-ig polgári kormányzatot állított fel. 1864-ben Johnson Abraham Lincoln elnök alelnöke lett. Kicsit több, mint 1 hónapig tevékenykedett alelnökként, április 14-én éjjel tudta meg, hogy Lincoln elnök ellen merényletet kíséreltek meg. Másnap letette az esküt, ezzel az USA elnökévé vált.

Johnson jellemzése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Johnson - mivel pályafutását a nyomorban kezdte, egész életében gyűlölte a nála gazdagabb embereket. Lendületes, erős és bátor férfi volt, de képtelen volt a kompromisszum kötésére. Szinte egész pályafutása a harcból és a gyűlölködésből állt. A kisemberek képviselőjének tekintette magát, aki a „parazita arisztokrácia ellen harcol”. Szűk látókörű, bizalmatlan, harcias ember volt. Johnsont nem kedvelték a Demokrata Párt képviselői, a tömegek szemében azonban - szónoklatai miatt - népszerű volt.

Az Amerikai Egyesült Államok elnökeként[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Andrew Johnson Lincoln kabinetjét megtartva tisztességesen és hatékonyan működtette tovább a kormányzatot. Külpolitikai téren jelentős eredményeket ért el. Rávette III. Napóleont, hogy vonja ki Miksa császárt támogató seregeit Mexikóból. Megakadályozta, hogy Ausztria önkénteseket küldjön Ferenc József öccsének segítségére. 1867-ben hétmillió dollárért megvásárolták Alaszkát Oroszországtól. Megpróbálta megvásárolni St. John- és St. Thomas szigeteket is, ezt a szenátus azonban elutasította. 1867-ben elfoglalja a Hawaiitól nyugatra fekvő Midway-szigeteket. Ugyan ebben az évben Nebraska államként csatlakozott az Unióhoz. Johnson sokat tett azért, hogy az indiánokkal sikerüljön dűlőre jutni. Az elért jó eredményeket azonban háttérbe szorította Johnson rekonstrukciós politikája.

Johnsonnak három célja volt ezzel a politikával. Az unió helyreállítása, a déli ültetvényes arisztokrácia megbüntetése, és saját újraválasztatása. A volt rabszolgák számára nem biztosított jogokat, alsóbbrendűeknek tekintette őket. 1865-ben előterjesztette rekonstrukciós elveit, amnesztiát ígért mindenkinek, aki leteszi a hűségesküt az unióra, a volt rabszolgákat kivéve mindenki visszakapja a tulajdonát. Az amnesztiából azonban kizárta a Konföderáció vezető tisztviselőit, és azokat, akik 20 000 dollárnál értékesebb vagyonnal rendelkeztek.

Az elnök azt javasolta a déli államoknak, hogy a műveltebb és módosabb feketéket ruházzák fel politikai jogokkal, hogy megnyugtassák az északiakat. A déli államok ahelyett, hogy követték volna az elnök tanácsát, korlátozták a feketék jogait. Faji zavargások kezdődtek. Észak mindebből azt hitte, hogy újra megpróbálják visszaállítani a rabszolgaságot, és újra a lázadók kerülnek hatalomra. Johnson túlbecsülte saját támogatottságát, és a republikánusok erejét. 1866-ban mindkét népszerű, a déli zavargások helyreállítását célzó törvényt megvétózta, és árulóknak nevezte a republikánusok vezetőit. Szembeszállt a volt rabszolgák polgárjogait védelmező XIV. alkotmánykiegészítéssel is. Ezekkel az intézkedéseivel tönkretette saját esélyeit a következő választáson.

1866 augusztusában Johnson körútra indul, ezzel próbálja javítani helyzetét. Több városban kifütyülték, ő pedig haragjában összevissza kiabált. A kongresszusi választáson a republikánusok győztek, ettől kezdve Johnson nem tudott érvényesülni. Próbálta megvétózni a Kongresszusi törvényeket, vétóit azonban a két kamara érvénytelenítette. Az elnök nehezen nyugodott bele a vereségébe, és a Szenátus akaratával szembeszegülve leváltotta Stanton hadügyminisztert. Ekkor a Szenátus vádat emel ellene. Hét republikánus szenátor felmentő szavazata azonban megmentette Johnsont. Ő ezután nem avatkozott bele a rekonstrukció folyamatába. Az 1868-as elnökválasztáson vereséget szenvedett Granttől.

Tevékenykedései elnöksége után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Andrew Johnson visszatért városába, ahol nagy ünnepléssel fogadták. Aktív tagja maradt a Demokrata Pártnak, több választáson is indult, 1875-ben sikerült bejutnia a szenátusba.

Elődök és utódok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Elődje:
Abraham Lincoln
Az Amerikai Egyesült Államok elnöke
1865. április 15.1869. március 3.
Az Egyesült Államok elnöki pecsétje
Utódja:
Ulysses S. Grant
Elődje:
Hannibal Hamlin
Az Amerikai Egyesült Államok alelnöke
1865. március 4.1865. április 15.
Az Egyesült Államok alelnöki pecsétje
Utódja:
Schuyler Colfax
Elődje:
William B. Campbell
Tennessee állam kormányzója
1853. október 17.1857. november 3.
Tennessee kormányzói zászlaja
Utódja:
Isham G. Harris

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Andrew Johnson témájú médiaállományokat.