A vád tanúja (film)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A vád tanúja
(Witness for the Prosecution)
Rendező Billy Wilder
Producer Arthur Hornblow Jr.
Alapmű Agatha Christie: A vád tanúja
Forgatókönyvíró Larry Marcus
Billy Wilder
Harry Kurnitz
Főszerepben Tyrone Power
Marlene Dietrich
Charles Laughton
Zene Matty Malneck
Ralph Arthur Robert
Operatőr Russell Harlan
Vágó Daniel Mandell
Jelmeztervező Joe King
Díszlettervező Alexandre Trauner
Gyártás
Gyártó Edward Small Productions
Theme Pictures[1]
Ország  USA
Nyelv angol
német
Időtartam 116 perc
Költségvetés 3 000 000 dollár (becsült)[2]
Forgalmazás
Forgalmazó USA United Artists
Bemutató USA 1957. december 17.[1]
UK 1958. január 30.
Korhatár magyar 12 év
Bevétel Earth flag PD.jpg 9 000 000 dollár[2]
Külső hivatkozások
IMDb-adatlap
PORT.hu-adatlap

A vád tanúja (Witness for the Prosecution) Billy Wilder 1957-ben bemutatott filmdrámája, mely Agatha Christie azonos című színdarabja alapján készült.[3] A főszerepeket Tyrone Power, Marlene Dietrich, Charles Laughton és Elsa Lanchester alakítja.

Az izgalmas végkifejletű történetet nagy titoktartás mellett forgatták, hogy a cselekmény ne derülhessen ki.[4] A film kiváló recenziókat kapott, a kritikusok dicsérték.[5] Az Amerikai Filmakadémia hat kategóriában jelölte Oscar-díjra, melyek közül azonban egyet sem nyert el. Elsa Lanchester alakítását a legjobb női mellékszereplőnek járó Golden Globe-díjjal jutalmazták. Wilder alkotását az Amerikai Filmintézet (AFI) beválasztotta a tíz legjobb tárgyalótermi dráma közé.[6]

Cselekmény[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vádlott, Leonard Vole (Tyrone Power)

Sir Wilfred Robarts neves ügyvédet nemrég engedték ki a kórházból, ahol szívrohama miatt kezelték. Lábadozását egy szigorú nővér segíti. Sir Wilfredet felkeresi Leonard Vole, akit egy gazdag asszony, Emily French meggyilkolásával vádolnak. A bizonyítékok egyértelműen Vole ellen szólnak. Sir Wilfred a nővéri utasítás ellenére elvállalja a férfi védelmét. Találkozik Vole feleségével Christine-nel, aki nem szolgál alibivel férje számára. Sir Wilfred meglepetésére a vád idézi be tanúként a tárgyalásra Christine-t. A tárgyaláson kiderül, hogy Christine még férjnél volt, mikor összeházasodott Vole-lal. Christine végül elmondja: Vole bevallotta neki, hogy megölte az idős hölgyet.

Később egy titokzatos nő keresi meg Sir Wilfredet: az esettel kapcsolatban tud információkkal szolgálni. A személyes találkozón leveleket ad át az ügyvédnek, melyeket Christine szeretőjének Maxnek írt. A nő szerint Christine a levelek miatt hazudott a tárgyaláson. Az esküdtszék felmenti a vád alól Vole-t.

De Sir Wilfredet nyugtalanítja az ítélet: túl kerek minden. Mikor a tárgyalóteremben Christine négyszemközt marad Sir Wilfreddel elmondja, hogy ő volt a titokzatos nő és a levelek hamisítványok. A vád tanújaként tett vallomása az igazság: Emily Frenchet valóban Vole gyilkolta meg. Christine tudta, hogy egy feleség vallomásának kevésbé hinnének, ha védi férjét. Ezért arra gondolt, hogy a vád oldalán fellépve próbálta megmenteni Vole-t, a hamis levelek a szavahihetősége megkérdőjelezésére szolgáltak. Elmondja, hogy mindezt azért tette, mert szereti Vole-t.

Ekkor Vole lép a tárgyalóterembe, közömbösen erősíti meg Christine szavait. Egy fiatal nő megy oda Vole-hoz, aki átkarolja. Christine rádöbben, hogy Vole kihasználta. Épp indulnának, de Christine kést ragad és leszúrja Vole-t. Sir Wilfred ezután azt mondja a nővérnek, hogy most fel kell készülnie Christine védelmére.

Szereplők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Háttér[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Leonard Vole szerepére eredetileg William Holdent kérték fel, de nem tudta elvállalni. Wilder és a producer Arthur Hornblow Jr. ekkor Powert keresték meg, aki először elutasította a felkérést. Wilder viszont így nem vállalta a filmet, mert szüksége lett volna egy sztárra. A producer 300 000 dollárt és a bevétel 1%-át ajánlotta Powernek, aki végül igen mondott. A szerep kapcsán felmerült Gene Kelly, Kirk Douglas, Glenn Ford, Jack Lemmon és Roger Moore neve is.[7] A film Tyrone Power utolsó mozifilmje lett: nem sokkal a film elkészülte után a Solomon and Sheba (1958) forgatása idején hunyt el.

A film legtöbb jelenetét a Metro–Goldwyn–Mayer stúdiójában forgatták 1957 nyarán, a külső felvételek egy részét Angliában rögzítették. A bírósági jelenethez egy teljes tárgyalótermet építettek a londoni központi bűnügyi bíróság, az Old Bailey mintájára.[4]

A forgatókönyvet Wilder Larry Marcusszal és Harry Kurnitzcal közösen írta, mely több helyen is eltér az eredeti színdarabtól: számos jelenet játszódik a tárgyalótermen kívül és Leonard Vole figurája helyett a hangsúly inkább Robartsra, az ügyvédre helyeződik, valamint Miss Plimsoll figurája sem szerepelt az eredeti darabban.

A történet csattanóját olyannyira titokban tartották, hogy a befejezést maguk a színészek sem ismerték, csak a forgatás végén kapták kézhez az utolsó jelenetet tartalmazó 10 oldalas forgatókönyvrészt.[4] A forgatás idején még egy tábla is figyelmeztetett mindenkit a titoktartásra. Mikor Londonban a brit királyi családnak levetítették a filmet, még nekik is ígéretet kellett tenniük, hogy nem árulják el másnak a történet végét.[4]

Laughton szerepe megformálásához a monokli ötletét saját ügyvédjétől, Florance Guedellától vette, aki a tanúmeghallgatások során előszeretettel játszott monoklijával. Állítólag Laughton, hogy biztos legyen abban, hogy el tud játszani egy szívbeteg férfit, egyszer a saját medencéjében színlelt rosszullétet: a színészt felesége, Elsa Lanchester és egyik vendégük húzta ki a vízből. Felesége a filmben az őt ápoló nővért, Miss Plimsollt alakította.[4]

A Janet McKenzie-t alakító Una O'Connor korábban már szerepelt a darab Broadwayn bemutatott színpadi változatában – ugyanebben a szerepben.

Magyar kritikai visszhang[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

„Wilder módszerének egyik erőssége az is, hogy mindig kitűnő színészekkel dolgozik. Ezúttal Charles Laughton áll a középpontban. Most is lenyűgöző. A nagy egyéniségek áradó komédiázó kedvével alakít egy „nagymenő” védőügyvédet. Marlene Dietrich és Tyrone Power jellemábrázoló képességük latbavetésével bizonygatják, hogy nemcsak filmsztárok, hanem igazi színészek. S ez nem keveset jelent olyan partner mellett, mint Laughton.” – Karsai Kulcsár István kritikája a Filmvilágban[8]

Díjak, jelölések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Oscar-díj (1958)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Golden Globe-díj (1958)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

BAFTA-díj (1959)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Directors Guild of America (1958)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • jelölés: Billy Wilder (legjobb rendezés)

Edgar Allan Poe-díj (1958)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • jelölés: Billy Wilder és Harry Kurnitz (legjobb film)

Laurel-díj (1958)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 2. helyezett: Marlene Dietrich (Arany Laurel (legjobb drámai színésznő))
  • jelölés: Arany Laurel (legjobb dráma)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b Witness for the Prosecution (angol nyelven). American Film Institute. (Hozzáférés: 2010. május 6.)
  2. ^ a b Witness for the Prosecution (angol nyelven). Box office/business. Internet Movie Database. (Hozzáférés: 2010. május 5.)
  3. A színdarabot Christie saját 1925-ben megjelent azonos című novellájából írta.
  4. ^ a b c d e Witness for the Prosecution (angol nyelven). Trivia. Internet Movie Database. (Hozzáférés: 2010. május 5.)
  5. Witness for the Prosecution (angol nyelven). Notes. Turner Classic Movies. (Hozzáférés: 2010. május 6.)
  6. Top 10 Courtroom Drama (angol nyelven). AFI's 10 Top 10. American Film Institute. (Hozzáférés: 2010. május 5.)
  7. Tyrone Power (angol nyelven). Biography. Internet Movie Database. (Hozzáférés: 2010. május 6.)
  8. Karcsai Kulcsár István (1981.). A vád tanúja (magyar nyelven). Filmvilág XXIV (02), 61. o.  

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]