Vita:Vonó

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A cikkből kivágva[szerkesztés]

A modern vonó története

G. B. VIOTTI ÉS F. X. TOURTE: A ZENÉSZ ÉS A HANGSZERKÉSZÍTŐ IDEÁLIS EGYÜTTMŰKÖDÉSE

A „nagy találkozás” történeti előzményeit tárgyaljuk előbb. Tourte pályájának kezdetén a hangszerkészítés még a céhrendszer keretein belül működött, melyet IV. Henrik szabályozott 1599-ben. XIV. Lajos 1681-ben megerősítette a párizsi hangszerkészítő céh szabályzatát, XV. Lajos pedig további előírásokat bocsátott ki, melyek nehézzé tették a taggá válást és módfelett drágává annak fenntartását. A tanoncidő átlag 6 év volt, és a tanoncnak, aki mesterré akart válni, egy munkát kellett bemutatni a bírálóknak, mellyel bizonyította, hogy megtanulta a szakmát, ezen felül különféle díjakat is kellett fizetnie. Ez alól a rendszer alól a mesterek fiai kaptak felmentést, akik apjuktól tanulhattak, és végül próbamunka bemutatása nélkül kezdhettek önálló tevékenységbe és folytathatták azt. Ez lehet az oka annak, hogy 1735-89 közötti időszakban a Tourte név nem szerepel a céhek nyilvántartásaiban. A vonókészítés körül gyakran folyt vita a céhek között arról, melyikbe is tartozhatnak. Az arany- és ezüstművesek céhe például folyton akadályozni szándékoztak a hangszerkészítőket abban, hogy arannyal vagy ezüsttel díszítsék hangszereiket, az intarziakészítők pedig – amellett, hogy jogot formáltak bizonyos hangszereket készítsenek maguknak – kétségbe vonták a jogukat, hogy elefántcsonttal és gyöngyházzal dolgozzanak. Mindent összevetve, a hangszerkészítők céhe elég gyengécske volt, és túlzott tekintéllyel sem rendelkezett, ezzel nem hozta éppen előnyös helyzetbe a tagjait. (Ez csak szervezeti gyengeség, nem a szakma kicsire tartása!)


1776-ban rövid időre felfüggesztették a céhrendszert, és mikor még ugyan abban az évben újra működni kezdtek, a hangszerkészítőket az intarziakészítők és a legyezőkészítők céheibe sorolták be. Ez innentől kezdve lehetővé tett számukra, hogy a céhszabályok megszegése nélkül használhassanak aranyat, ezüstöt, elefántcsontot, teknőspáncélt és gyöngyházat, melyek a mai átlagember számára először szembetűnnek egy vonón. (A lószőr után!) A forradalom alatt azután a céheket hivatalosan eltörölték, így teljesen megszűntek a munkájukat akadályozó törvényi megszorítások.


A Tourte-családban nem François Xavier volt az első vonókészítő. Apja, Nicolas Pierre Tourte (Tourte pe`re vagy le vieux, 1700 körül-1764) az első ismert tagja ennek a híres családnak. Igen kiterjedt vizsgálódások ellenére sem sikerült kideríteni pontos születési idejét, sem szüleiről nem találtak adatokat. Egy 1722-ben keltezett alkalmazói szerződés alapján, – melyben ácsként alkalmazzák – mivel ekkor már házas ember volt, életkora 20-25 év közöttire tehető. Ebben az irományban az is benne foglaltatik, hogy Párizsban, a Sainte Marguerite egyházközség területén, Faubourg Saint-Antoine-ban, a Rue Saint-Nicolas-n laktak. Itt, Faubourg Saint-Antoine-ban ácsmesterként kezd dolgozni. Ez a terület különleges kiváltságok helye volt az itt élők számára. A mesterségek szigorú céhszabályai itt nem voltak érvényesek. Ezen a helyen kívül a céhhez tartozó hegedűkészítők nem használhattak nemesfémeket, ehhez hasonlóan az órásoknak például nem volt joguk hegedűt vagy vonót készíteni. Ezen a helyen Nicolas Pierre-nek mindenféle fából készült műalkotás készítéséhez joga volt. Az ácsmesterség akkortájt jóval többre becsültetett, a magas minőség egy jele volt. A vonókat tartozékoknak tekintették, hegedűkészítő tanoncok vagy asztalosok készítették. Nicolas Pierre 1737-ben még asztalos, 1742-ben sógora végrendeletében már hangszerkészítőként említik. Valószínűleg Jean Mathias Wolters-től, egy német származású hegedűkészítőtől tanulta a szakmát. Alighanem hegedűkészítő pályája kezdetétől készített vonókat, minthogy – szájhagyomány alapján – híres volt ezen a téren. Feltehetően konvex ívű, bordázott, „csuka”-fejű vonókat készített, akár „beakasztós” kápával, akár „crémaille`re”-rendszerrel működőket. Ezekből az időkből – kortársaihoz hasonló módon – vonók és hegedűk is fennmaradtak tőle. Második házasságából született két fia: Nicolas Léonard (Tourte l’aîne, 1746-1807?), François Xavier (le jeunne, 1748-1837). Ezidőtájt jelent meg Franciaországban a kápát csavarral mozgató szőrfeszesség szabályozó rendszer, mely idejétmúlttá tette a „crémaille`re”-rendszert. Valószínűleg itáliai eredetű, és valódi forradalmat hozott. Nicolas Pierre a zenészek bátorítására a vonó formájának fejlesztésébe kezdett, előbb a fej magasságát emelte, és csökkentette a konvex ív mértékét. Fétis külön megemlíti, hogy ő fejlesztette ki a „mély lyukú” fejet, mely lehetővé teszi a szőrszalag egyenletesebb legyen és biztonságosabban legyen rögzítve a fejben. A zenészek kívánságainak megfelelően továbbfejlesztette a vonóit, rövidebb, magasabb fejeket készített, és finom, lapos és karcsú kápákat. Nehéz pontosan leírni vonóit, azok korának vonókészítői munkáihoz hasonlítanak. Mégis Nicolas Pierre az első vonókészítő, aki jelentősen fejlesztette a vonó formáját. Az elsők között volt, akik teljes energiájukkal és idejükkel a vonókészítésnek szentelték magukat. Ezt a szenvedélyét átörökítette nagyobbik fiára, bár a kisebbik fia lett az, aki apja örökségének kvintesszenciáját kamatoztatta.


A kor szokásai és a család tervei szerint a szakmát az idősebbik fiú, Nicolas Léonard vitte volna tovább, tehát ő maradt az apja műhelyében tanoncként, és kezdte meg inaséveit 1756. körül. Elsősorban a vonókészítés érdekelte, hamarosan teljesen erre koncentrált. A francia vonókészítés történetében az elsők között volt, akik teljes munkaidejükben vonót készítettek. Fétis róla a következőket írja: „1775 körül idősebbik fia olyan vonókat készített, melyeket akkor könnyű súlyuk miatt említettek; de legtöbbjük rosszabb minőségű fából készült, a pálcák túl vékonyak, a fejek rosszul tervezettek, a kápák túl keskenyek és gyakran túl magasak.” Ezen véleménnyel szemben állnak némileg a tények. Apja halála után, 18 évesen kellett átvennie és továbbvinnie annak üzletét, ezen kívül 16 éves öccse felügyeletének felelőssége is ráhárult. Korai vonói apjáéira hasonlítanak. Hamarosan hasznot húzott abból, hogy a zenészek érdeklődése felébredt a sokáig csak tartozéknak tekintett vonó iránt. Hegedűsök bátorítására kezdte el kielégíteni igényeiket. Csakhamar jó hírnévre tett szert, különféle modelleket készített, a zenészek igényeinek és a kor zenei áramlatai követelményinek megfelelve. Nem volt rögzített stílus, a vonók igen változatosak voltak: más és más a hossz, eltérőek az ívek (konvex, egyenes vagy akár konkáv), különböző magasságúak a fejek és a kápák.


1767-ben megnősül, 1770-75 között születik fia, Charles. Párizsban, a QUINZE VINGTS HOSPICE-ban telepedett le. 1768-tól François Xavier-vel közösen is készítenek vonókat.


1769-ben Párizsba érkezet Wilhelm Cramer, magával hozva „új stílusú” vonóját. Ez nagy hatással volt Nicolas Léonard pályafutására. Minden bizonnyal találkozott Cramerrel, és rövidesen érdekelni kezdte az új modell, melynek magasabb és nehezebb volt a feje, az akkori hegedűjátékosok pedig igen nagyra becsülték, később a brácsások és csellisták is alkalmazták. Ez a modell az 1770-es évektől 20 éven keresztül rendkívül népszerű volt, mígnem a zenészek fokozatosan felfedezték az újabb modell, a Viotti és az ifjabbik Tourte fiú, François Xavier együttműködésével kifejlesztett vonótípus előnyeit.


Nicolas Léonard jól ismert volt Cramer-stílusú vonóiról, jó kapcsolatokat tartott fent az arisztokrácia tagjaival, és egészen bizonyosan sok kapcsolata volt szabadkőműves körökkel. Lelkiismeretessége és kapcsolatai révén sok ügyfelet szerzett ezekből a körökből. (Rodolphe Kreutzer, Viotti, François-Joseph Gossec, a zeneszerző is dokumentumokkal bizonyíthatóan tagjai voltak szabadkőműves páholyoknak. Gossec 1769-ben megalapította a Concerts des Amateurs nevű szimfonikus zenekart, mely röviddel 1781-es feloszlatása után újjáalakult Concerts de la Loge Olympique néven. Joseph Haydn ennek a zenekarnak írta párizsi szimfóniáit. A párizsi Conservatoire 110 professzora közül 1795-ben 57 volt szabadkőműves. 1780-ban bezárt a QUINZE VINGTS HOSPICE, így a 3 Place de l'École-ra költözött, mely szemben volt a Salomon-hegedűműhellyel. Igen sok vásárlója e jól bejáratott műhely ügyfelei közül került ki. Mivel 1789 előtt a párizsi hegedűkészítők leltárjegyzékeiben nincs említés a Cramer-vonókról, feltételezhetően Nicolas Léonard nem szorult rá, hogy a hegedűkészítők árulják vonóit, megállt a saját lábán. Első felesége 1788-ban elhunyt, ugyanabban az évben újra nősült.


Ekkortájt pályafutása tetőpontján volt, de balszerencséjére a forradalom hamarosan sok előjogot eltörölt. Az első áldozatok a királypártiak voltak, őket a szabadkőművesek követték. Politikai kapcsolatait figyelembe véve, Nicolas Léonard-nak volt oka az aggodalomra családja és saját biztonságát illetően. Kétévnyi viszonylagos nyugalom után 1793-ban rosszabbra fordul a helyzet, a jakobinusok kerültek hatalomra. 1794-ben elválik feleségétől, hogy hivatalos hátrány ne érhesse őket, de továbbra is együtt élnek. Bizonyíték erre az ez idő alatt – 1796-ban – született második lánya. Öccse fejlesztéseit ő is átvette, de ekkor már igazából nem sok vonót készített. 1796 és 1803 között valószínűleg rejtőzködött. Valószínűleg 1807-ben hunyt el. Jó, sőt, nagyon jó vonókat készített, és bár „modern” vonói egyszerűek, néhányuk igen jelentős, legalább annyira megbecsült, mint öccse vonói.


François Xavier a szokásos időben – 12 évesen – beállt tanoncnak, de őt egy órásmester műhelyébe adták. François Xavier mostohabátyja (apja első feleségének előző házasságából származó fiai közül az egyik, akiknek felnevelését Nicolas Pierre magára vállalta, mikor anyját feleségül vette), Antoine Léveque órásmester volt. Ez megkönnyítette, hogy az igen magas tandíjtól eltekintve foghasson bele a szakma tanulásába. Ez 1760 körül kezdődött. Nyolc évig tanult és dolgozott órásként. Ez a tudás segítette ahhoz, hogy később a fém alkatrészeket (ezek közé értve a csavarszárat és az anyát is, mely alkatrészek különböznek a kortársak által használtaktól) saját maga tudja elkészíteni. Ez alatt az idő alatt is be-besegített apja műhelyében, de csak apja halála után, 1768-tól szenteli teljes energiáját a vonókészítésnek. Ekkortól a bátyjával közösen készítik a vonókat, melyekbe François Xavier – eltekintve néhány viszonylag korai vonótól – nem rak pecsétet. Ezen oknál fogva a valódi François Xavier Tourte-vonó 100%-os beazonosítása nem lehetséges, tekintettel arra, hogy már életében igen nagy hírnév övezte („Talán nincs nekünk itt Franciaországban, Párizsban, fajtájának ez Stradivarija, az igazi forma teremtője, az egyedüli és egyetlen, egész Európában világszerte legtehetségesebb készítőként ismert, ez a Tourte le jeune, aki – 20 éve – összehasonlíthatatlan tökéletesség csúcsára hozta készítésük (ti. a vonók) művészetét, és meglehet, összehasonlíthatatlan, vajon ennek oka az egyensúly stabilitása, a könnyű játszhatóság, vagy a befejezés végső megbízhatósága és a forma eleganciája? Mennyeknek hála! Legalább nem kell külföldön keresgélnünk pálcáink után!” „A régi mesterek óta, a hegedűkészítés művészete inkább csak hanyatlik, mely hanyatlás talán alapvetően az újak gyenge minőségének tulajdonítható; a vonó azonban oly nagymértékben vált jobbá, hogy nem látszik lehetségesnek további fejlesztése. Azok a leginkább elfogadottabbak, melyeket Tourte hajtott végre, Párizsban; európai hírnévre tett szert általuk. Fölényük két dologból tevődnek össze: 1. a csekély tömeg, a pálca elégséges rugalmasságával; 2. gyönyörű, egységes ív, melynek a szőrhöz legközelebb eső pontja pontosan a fej és a kápa közötti felezőpontban van; és 3. és a legpontosabb és legtisztább kidolgozás. A készítő többségének vonói, bár külsőségeiben hasonlítanak Tourte vonóira, nem rendelkeznek a fentebb említett előnyökkel, pusztán azért, mert a készítők nem értik készítésük alapelveit. Ezért vásárláskor törekedjünk arra, hogy annyira hasonlítson Tourte-éra, amennyire csak lehet.”, ezért nagyon sokan másolták már akkor is, és persze később is. Az ekkor készített vonói a kor szokásos formáit mutatják, semmiben nem térnek el tőlük, François Xavier Cramer-modelleket készít bátyja számára.


François Xavier már ekkor is kísérletezik a fák anyagával, leginkább egzotikus fákat próbál ki, és az ívekkel. Többek között a cukorszállításra használt hordók dongáival is próbát tett. Végül a fernambukot találta ideális anyagnak, tekintetbe véve a vonóhoz szükséges súlyt, rugalmasságot, erőt, és nem utolsó sorban a szépséget.


Erre a fára Dél-Amerika egyik legnagyobb gyarmatosítójának, Portugáliának volt monopóliuma 1623-tól az 1800-as évek közepéig, minthogy Brazília Portugál gyarmat volt, az 1494-ben kötött Tordesillasi, majd az 1529-ben kötött Zaragozai Szerződés alapján. Spanyolország és Portugália közötti háborúskodást megelőzendő VI. Sándor – a Borgia, egyébként spanyol – pápa pápai bullában hirdette ki, hogy az eddig már ismert földeken, és az újonnan felfedezett és a majd azután felfedezendő területeken milyen módon kötelesek osztozni a spanyol illetve a portugál király. Egyik lényeges eleme volt, hogy teljesen mindegy, melyik fél emberei fedeznek fel új területet: ha az a szerződés szerint a másik fél területére esik, hozzá fog tartozni. Ez a kijelölt határvonal a mai Zöldfoki-szigetektől nyugatra, 100 lábnyira volt. (Ez a láb nem azonos a nálunk ismeretes mértékegységgel, ami kb. 0,5 m, hanem 3 tengeri mérföld, tehát kb. 5,5 km) Ez a pápai bulla tehát Dél-Amerikában szinte semmilyen területet nem juttatott volna Portugáliának, ellenben egész Afrika és India Portugál érdekeltségű lett volna. Ezen módosítottak a fent említett szerződések. A Tordesillasi Szerződés a Zöldfoki-szigetektől nyugatra 370 lábnyira (kb. 2050 km) tolta ki a határt, a keletit pedig az egykori Fűszer-szigetek, a mai Maluku-szigeteknél határozta meg, mely terület ma Indonézia része.. Ezt a keleti határvonalat a Zaragozai Szerződés tolta még keletebbre, egészen 297,5 lábnyira keletre a Maluku-szigetektől, a 145. keleti szélességi fokig.


A portugálok először természetesen aranyat és gyémántot mentek keresni Dél-Amerikába, ágyúkkal felfegyverzett hajókkal. Reményeikhez képest azonban kevés arannyal és gyémánttal tértek vissza, ezért azután – hogy a hajók ne boruljanak fel a kiegyensúlyozatlanság miatt – telepakolták azok fenekét sűrű, nehéz fákkal. A rönköket azután Európába érve kidobálták. A fafajták közül az egyik a fernambuk volt, melyet rövidesen – igen nagy és erőteljesen festő pigment-tartalma miatt – festékanyag előállítására használták. Tourte ezt a fát részesítette előnyben, bár néha feltételezhetően más fát is használt, például bois de la Chine-t, azaz kínafát, amely megnevezés több fajra is vonatkozhat, a franciák a bois d’amourette, bois d’anis, bois de badiane néven is emlegették őket. 1775 és 1780 között az Egyesült Királyság és Franciaország közötti tengeri háború miatt a fernambuk európai behozatala akadályoztatva volt, ezért hiány keletkezett, és felment az ára. Fétis később ennek is tulajdonítja, hogy Tourte, mikor már jónevű készítő volt, nagyon magas áron adta a vonóit. (Ez valójában nem lehetett ok, ugyanis 1780-82 között 5600-nál több fernambuktörzs érkezett Lisszabonból Le Havre-ba.) Másik ok lehetett, hogy az Európába elsősorban festékkészítésre áthozott fernambuktörzsek között igen kevés volt vonó készítésére alkalmas, megfelelően egyenes, nem repedezett, nem rovarrágta. Harmadik ok lehetett, hogy a fent említett háború ugyan már réges-rég véget ért, Franciaország problémái viszont nem, mert a forradalom, majd a napóleoni háborúk alatt Franciaország két nagy tengeri csatát is vesztett az Egyesült Királysággal szemben. Egy aranyszerelékes, teknőskápás vonó 12 Louis d'or-ba, lajosaranyba került, az átlag (ezüst-ébenfa párosítás) 3,5 lajosarany volt. Egy átlagos, díszítetlen vonó 36 franc-ba került.


1782-ben fordulatot hozott a kísérletezés. Párizsba érkezett koncertkörútján Giovanni Battista Viotti, korának egyik hegedűvirtuóza. Semmilyen téren nem volt megelégedve a vonókkal, melyekhez akkor hozzájuthatott. Ezért keresgélni kezdett a párizsi vonókészítők között, felvázolván előttük az igényeit, esetleg az ötleteit is megosztva velük. Valószínűleg nem Párizs volt az egyetlen város, ahol vonókészítőkkel tárgyalt, és Párizsban sem a Tourte-műhely lehetett az egyetlen, amit meglátogatott, bár nagy volt már a hírnevük. De itt végül is találkozott azzal az emberrel, akivel együttműködve megvalósíthatta elképzeléseit. Először valószínűleg Nicolas Léonard-ral próbálkozott, de hamar François Xavier-hoz fordult, őt találván az ideális partnernek „álmai” megvalósításához.


Viotti problémái a következők voltak: nem volt elégedett a vonók súlyával, súlyelosztásával, súlypontjával, a stabilitásukkal, erejükkel, továbbá nagy problémája volt – és nem csak neki, de többeknek is, – hogy a szőr nem maradt szalag formában, hanem játék közben mindig egy csomóba nyomódott össze a döntött vonótartás miatt. Tourte már előzőleg is sokat kísérletezett a pálca ívével és a szükséges vastagságokkal, így alkalmazni tudta korábbi tapasztalatait, nem beszélve arról, hogy a kapcsolat Viotti-val valószínűleg folyamatos volt, megbeszélték az eredményeket, és így folytatták tovább a munkát. Bár egyesek a Tourte-nak tulajdonítják a modern vonó minden részlete feltalálásának és a fernambuk alkalmazásának érdemét, szőr terülése és rögzítése problémájának megoldása igazán Tourte érdeme. Ezt a problémát nem csak Viotti vetette fel, de egyik híres tanítványa, a számunkra egyébként L. van Beethoven által írt Kreutzer-szonátáról jól ismert Rodolphe Kreutzer is. A probléma megoldására korábban is tettek kísérletet: erre szolgált volna már a barokk kápákon lévő nyúlványok szőr felőli oldalának domború alakja, mely alak így nehezebben engedi összecsúszni a szőrt, mintha az sík lenne. Ez a megoldás azonban közel sem kielégítő. Ezután a viola da gambák érintőihez hasonlóan kis béldarabból készítettek gyűrűt, ezzel próbálták rögzíteni a szőrt. Ez a megoldás sem volt sikeres. Bizonyos tekintetben Viotti és Kreutzer nem is fordulhatott volna jobb emberhez: Tourte ugyanis – a nemesfémekre vonatkozó tiltások alig pár évvel azelőtti megszűnése óta – dolgozhatott ezekkel, és több évnyi órás múltjából következően óriási tapasztalata volt a fémekkel való munkában, forrasztásban, kovácsolásban, formázásban. Így meg tudta valósítani az azóta is használt alkatrészt: a fém kápagyűrűt 1782-83 körül. (A magyar hangszerészek által ma slusszéknek nevezett alkatrész ekkor még nem lett kifejlesztve.)


Ez két megfelelő méretre kivágott fémlap (az egyik sík, a másik domborúra hajlított, ezüstből vagy aranyból) összeforrasztva és formasablonon a megfelelő formájúra és keménységűre kovácsolva. Érdekes, hogy Tourte kápagyűrűin az íves rész a legmagasabb ponton a legvastagabb, a sík lap felé közeledve elvékonyodik.


Az arany alkatrészek általában vékonyabbak, mint az ezüstből készült társaik, bár korai vonóin ez nem igaz. Ezt nem annyira az arany ára, mint inkább az ezüstnél kétszer nagyobb sűrűsége indokolta, mert ha aranyból is ugyan olyan vastag lapokat használt volna minden alkatrészhez, mint ezüstből, nagyon megváltoztak volna a súlyviszonyok a vonón. Ez az egész szerkesztésre visszahatott volna. Leginkább elefántcsont fejlemezt használt de ezüstöt is, aranyat viszont nem, az aranyszerelékes-teknőskápás vonókra gyöngyházból készített fejlemezt, a sima aranyszerelékesre pedig elefántcsontot tett.


A csavarfejre az aranyból készült gyűrűket nyolcszögletű sablonon formálta, és az előzőleg szintén ilyenre reszelt ébenfa magra illesztette, szemben az ezüstgyűrűs csavarfejjel, melyen a gyűrűket kb. 1 mm vastag ezüstlemezből készítette hengeresre, ezt egy hengeresre esztergált ébenfára illesztette, és a végén reszelte nyolcszögletűre. A csavarfej pálca felé eső végére általában kapszulát illesztett, ezt fúrta át, hogy a pálca végi csapra illeszkedjen a csavarfej, és a csavarfejbe belemenjen a csavarszár. Erre a kapszulára esztergálta a két gallért, melyek közül a vékonyabbik nagyrészt eltűnt, mire a csavarfejet nyolcszögletűre reszelte, csak a szögletekben maradt nyoma. A gyűrűket két-két stifttel rögzítette. Az arany-teknőskápás vonókon a csavarfej fazettáit gyöngyházlapocskákkal töltötte ki, a fejre pedig gyöngyház fejlemez került, 5 stifttel rögzítve.


A kápán volt a legnagyobb és legsajátabb fejlesztés: a kápagyűrű és természetesen a hozzá tartozó slusszék. Ezeket a gyűrűket is vastag, kb. 1 mm-es lapokból készítette. A szőr Viotti által oly nagyon kívánt szélességét és tartósan megmaradó szalag formáját pedig úgy érte el, hogy a szőrt keresztülvezetvén a gyűrűn, egy lapos éket benyomván a szőr és a kápa nyelve közé (amelyre a gyűrű lett illesztve), a szőrt a gyűrű aljához szorította. Ez a szalag a maiakhoz képest még keskeny volt, mivel a kápa szélessége kisebb volt a mai átlagnál, és a gyűrű vastagsága még inkább csökkentette a lehetőséget a szélesebb szalagra. A berakások ilyenfajta alkalmazása szintén az ő ötlete volt. A kápába így beépített fém alkatrészekkel jelentősen növelte a kápa tömegét, ezzel a csavarfej felé hozta a súlypontot, és a vonó összsúlyát is jelentősen növelte. A berakásokat (L-vas, cvikli, heel plates angolul) szintén ebből a vastagságból készítette, bár itt az arany vékonyabb, és főleg kisebb volt. Harmadik újítása a kápán a ma tolókának nevezett alkatrész. Ennek elsődleges funkciója a szőr és az azt rögzítő ék számára kivésett lyuk takarása, de mivel ezen is van fém alkatrész így ez is belejátszik a súlykérdésekbe. A tolókára a fémlemezt általában három stifttel erősítette fel, a hátsó berakást pedig eggyel. A szemek vagy egyszerű körlapok gyöngyházból, vagy az ún. párizsi-szem, mely egy kisebb gyöngyház körlapból, körülötte egy vékony ébenfa vagy teknőshéj gyűrűből, majd legkívül arany vagy ezüstgyűrűből áll. Az ébenfa a gyűrű száliránya mindig merőleges a kápára, mert Tourte nem a ma szokásos módszert alkalmazta ezek elkészítésére, hanem egy fémgyűrűbe beleillesztett egy ébenfa vagy teknőshéj hengert, majd ebbe lyukat fúrva, a lyukba illesztette a gyöngyházlapot. Néha, leginkább a korai vonókon előfordul pajzs formájú gyöngyház is. Feltűnő jellegzetesség a Tourte-kápákon, hogy nem használt sínt. Ennek elég prózai magyarázata van: ezt az alkatrészt kb. 50 évvel később, az 1830-as évek elején fejlesztették ki.


François Xavier szerencsére nem kompromittálta magát, így a forradalmárok szemében nem tűnt veszélyes alaknak, így, bár bátyjának nem lehetett nyugta, ő 1794 után is nyugodtan dolgozhatott.


Az ekkor készített vonóinak magasak a fejei, és ún. „hattyú-nyakúak”. 1800-ig fejlődtek a vonói: a fejek rendkívül szépek, különösen a fej oldalán, sokszor ezüst fejlemezzel, hogy ellensúlyozza a viszonylag nagyobb törékenységét ennek a karcsú modellnek. A pálcák szinte mindig kör keresztmetszetűek, egészen 1800-05-ig, ettől kezdve élete végéig többnyire nyolcszögletesek. A 18. század végén elnyerik végleges formájukat. A pálcák hossza rögzül: hegedűvonónál általában 73 cm, brácsavonónál 72,5 cm (ez csak a 20. században lesz 73 cm), csellóvonónál 70 cm. Az vonók ideális súlyát is rögzítette: 60, 70 és 80 g-ban.


A századfordulótól a fejek erőteljesebbé válnak.


"Most következik hát Tourte vonópálca készítési módszerének leírása. Ezt a leírást Fétis hagyta ránk, aki maga Jean Baptiste Vuillaume-tól, a 19. század első felének híres hegedűkészítőjétől és műhelyvezetőjétől halotta, vette át. (Vonós hangszer és vonó egyaránt készült ebben a műhelyben, ahol néhány kivételtől eltekintve a vonókészítők színe-java dolgozott: például J-P-M. Persoit vagy Persois, Dominique, Francios és Ch. Peccatte, N. R. Maire, F. N Voirin, J. Adam, N. Maline és Joseph Fonclause a vonókészítők, valamint Hippolyte Silvestre, Jean-Joseph Honoré, Derazey, Charles Buthod, Charles-Adolphe Maucotel, Télesphore Barbé és Paul Bailly a hegedűkészítőknél. Ezen kívül számos találmánya is volt Vuillaume-nak: például octobass – egy kb. 4 méter magas hangszer, amely a nagybőgő mélyebb hangú testvére, és melyet méretei miatt két embernek kellett megszólaltatnia –, „önszőröző” vonó, Vuillaume-kápa.) Vuillaume maga látta Tourte-ot dolgozni, aki maga vágta már ki a törzsből is a deszkákat, majd ezekből a nyers pálcákat a vonókhoz. Miután kinagyolta, faszénzsarátnok tüzének hőjével – szakaszonként áthevítve – meghajlította. Tourte a hajlítást nem a fej, hanem a kápa felőli végen kezdte. Egyesek úgy vélték, hogy már eleve görbén vágta ki, de ennek ellentmond Vuillaume és az is, Tourte a legjobbaknak az egyenes szálú fákat tartotta, és igyekezett minél inkább épségben hagyni a szálszerkezetet. Hajlításkor teljes keresztmetszetében áthevítette a pálcát. Ezt azért kellett így tennie, mert a csak felületén hevített pálca később – hőhatásra vagy gőzölés miatt – elvesztheti az ív nagy részét, legrosszabb esetben teljesen visszanyeri az eredeti formáját. Vuillaume „megtalálta” Tourte vonószerkesztésének matematikai leírását, mégpedig az alább következőkben: „A pálca része egy hengeres vagy prizmatikus szakasz a kápa felőli végen 110 mm hosszan. Ha ez hengeres, az átmérője 8,6 mm. Az a vastagság a fej felé haladva csökken, ahol is 5,3 mm. Ez a 3,3 mm különbség, így a két mért pont között felvehető még 10 pont, ahol szakaszonként 0,3 mm csökken az átmérő. Ezen szakaszok helye a úgy határozható meg, hogy felveszünk egy 700 mm hosszú egyenest (AB), ennek egyik végében egy 110 mm (AC), a másikban egy 22 mm hosszú (BD) merőleges szakaszt állítunk. A 110 mm-es szakaszt körzőnyílásba véve, rámérjük azt a végponttól az alapszakaszra. Az így kapott pontban (AE) megint állítunk egy merőlegest, mely F pontban metszi a CD szakaszt. Az EF szakaszt is körzőnyílásba véve végezzük el az előbbi műveleteket. Ezt így ismételve végül YZ szakasszal megkapjuk az utolsó pont távolságát a pálca végétől. Ha ezekkel az adatokkal számolunk, úgy találjuk, hogy a vonó vonala egy logaritmikus görbe által írható le, melyben az ordináta számtani, míg az abszcissza mértani növekedést mutat, így végül vonal az Y= (-3,11)+2,57*log10(x) függvénnyel írható le, ahol az x 175 és 765 tizedmilliméter között változik a megfelelő y értékek lesznek a sugarak. (a pálca keresztmetszeti sugara)”


Ez az elméleti vastagságelosztás, és egy Tourte vonón sem jelenik meg pont így, de a tendenciát mutatja. Az is igaz, hogy – bármelyik Tourte által készített vonót vizsgálva – egyik vonója sem „hasas”, azaz a legvastagabb pontja nem a pálca közepe felé van, hanem a végénél, közvetlenül a csavarfej előtt. Fétis úgy tudja, Tourte írástudatlan volt, bár hivatalos dokumentumokon ott van a neve saját kezével írva szabályszerű (iskolai) oktatásban nem részesült, így nem volt meg az a matematikai háttere sem, mellyel ilyen módon szerkeszthette volna meg a pálcát. Sokkal inkább tapasztalataira, jó megfigyelő képességére, anyagismeretére és érzékeire hagyatkozott, mely összetevők szerencsésen párosultak zsenialitásával.


A vonók fejformája kezdetben gömbölyded, többnyire inkább kör keresztmetszetű pálcával, alacsonyabb, hosszabb kápával, melynek mély (17-18 mm) szája van. Később a fejformák szögletesebbé válnak, és kicsit robusztusabbá, a pálcák (már a középső korszak vonóinál is, de főleg a kései periódusban) szögletesek lesznek.


Tourte nagy érdeme volt az is, hogy az így kikísérletezett vonóformával egységesítette a vonó méreteit. Ezeken a formákon persze azóta is sokat változtattak, de mivel minden kézműves szakma igencsak hagyományőrző, ezek az alapelvek máig megmaradtak.


Értékes tartalom, de ez így lexikoncikknek nem jó. Tartalma más cikkekben felhasználható --Villanueva vita 2009. augusztus 7., 19:44 (CEST)

Üdv!


Elfogadom, hosszú, és nem lexikonszerű, bár ha a Wikipédia nevéből indulunk ki, inkább enciklopédiának gondolnám, amibe ilyenek is beleférnek.

A lényegesebb viszont szerintem, hogy a többi rész megvágása lényeges infokat távolított el. Pl.: a fernambuk megnevezéséhez azért volt több nyelv felsorolva, mert a különböző európai nyelvekből látszik a megnevezés eredete (a tartománynév), az eredeti portugál és az indián megnevezés pedig utal a fa színére, az előbbi pedig arra is, hogy egy földrésznyi ország, Brazília neve ebből ered. Ez a fa Brazíliában nemzeti kincsnek számít. és meglehet, kell csinálni egy szakmai wikit, amibe azt írok, amit akarok, de szerintem ezek az infok bárkinek jól jönnek, ráadásul belefér a 3xkB-ba.


Üdvözlettel

Sziráki Tamás

A fernambuk fáról egy külön szócikket kell majd írni, és ott részletezni az elnevezéseit, tulajdonságait, kereskedelmének történelmi vonatkozásait. Egy lexikonban az a célszerű, hogy a szócikk szigorúan a témájáról szóljon, a kapcsolódó fogalmak cikkeire pedig belső hivatkozást lehet adni. A híres vonókészítők szintén külön cikket érdemelnek, nem jó őket belesuvasztani az általános „vonó” szócikkbe.
Ez a kivágott hosszú szövegrész kicsit olyan, mintha egy életrajzi regény részlete lenne. Biztos hogy nem jogsértő a közlése? Ha nem, akkor alapja lehet egy majdani François Tourte szócikknek.
A wikipédiába természetesen nem kerülhet bele minden, amit akarunk, vannak bizonyos szabályok, de éppen azért, hogy a WP jól használható, megbízható tudástár kegyen. --Villanueva vita 2009. augusztus 14., 19:18 (CEST)