Vita:A Hamlet feldolgozásai
Új téma nyitása... Dánia királyi udvarában csaknem idilli élet folyik. A volt királyt nemrég temették ugyan el, de a gyász nyomasztó hangulatán túl vagyunk már: a királynő feleségül ment halott férjének fivéréhez, Claudiushoz, akivel együtt fő gondjuk a volt király fiának, Hamlet trónörökösnek megfelelő környezetet biztosítani, hogy egykor derék és jó királya lehessen az országnak. Ez a fiatalember, akárcsak valami modern királyfi, walesi herceg vagy efféle, Helsingforsban végezte éppen egyetemi tanulmányait, most érkezett az udvarhoz, ahol jó barátai várják, s egy gyöngéd, nobilis szerelem feltámadó emléke: Ophelia kisasszony, egy fecsegő, öreg udvaronc bájos és finom leánya. A királyfi tehetséges, szellemes, művelt, felvilágosodott, lelkes ifjú: nem éppen katonai szellem, mint a Napóleonok fajtája, inkább afféle humanista, amilyenek a tizennyolcadik század végén vagy a tizenkilencedik közepén voltak, vagy szerettek volna lenni az uralkodók - ha trónra kerül, talán egy tehetségesebb II. József lesz belőle. Egyelőre nagyon fiatal, a fiatalságnak minden ragyogó erényével s megbocsátható hibáival - szereti a szépet és jót, hisz az emberek egyenlőségében, az igazságban: ezenfelül kissé szkeptikus, barátja az öngúnyoló paradoxonnak, lelkes amatőrje a művészeteknek, nagyra becsüli a barátságot. Kissé szenvelgő és „világfájdalmas” is, de ez nyilvánvalóan a költészet hatása nála, csak a költészet határáig az, nem oly túlzott módon, mint kései unokája, Werther. Egyszóval: egyáltalában nem beteg vagy abnormális, csak érzékeny, mint minden értékes szellem - mai szóval nem neurotikus, csak kissé neuraszténiás, s tekintve, hogy a fizikuma rendben van (kitűnően vív, szereti a sportot is), egészben véve minden megértő lélek számára vonzó jelenség, és kétségtelen, hogy sokra viheti pályafutásán: olyan király lesz belőle, amilyent, ha már ez az intézmény fennáll, felvilágosult és haladó ország kíván magának. A miliő, ahová most került, legalább a néző számára nagyon alkalmas és megfelelő keret lesz, hogy kibontakozzék. Hamlet számára ugyan, akinek szívében, érthető módon, még ott sajog édesapja halála, kissé nagyon is élénk és szertartásos az udvari élet, de ne felejtsük el, hogy ő a „víg egyetemi cimborák” bohéméletéből jött. Hamlet egészséges ember, és ez a rossz hangulat majd elmúlik, annál is inkább, mert mostohaapja határozottan jóságos és megértő - gyöngéden bánik vele, vigasztalni próbálja, a jövő királyát látja benne. Általában liberális és progresszív szellem érezhető az udvar életében - az udvariasság nem udvaronckodás, hanem a bölcs belátás modora, különben nem is ütne el, kontrasztképpen, Polonius üres fecsegése. Claudius határozottan okos és jóindulatú embernek látszik, szerénység is van benne, a tehetség és rátermettség méltánylása. Feleségével együtt féltő gonddal figyelik szeszélyes és bánatos hercegüket, s egyáltalán nem idegenkednek tőle, hogy a boldogság törvényeit tisztelve, nemcsak hogy meg ne akadályozzák, de titokban még elő is segítsék a mésalliance-ot, ami felé félöntudatlanul viszi Hamletet Opheliával álmodó szemérmes és rajongó szerelme. Liberális szellemet mondtam, de még tovább mehetnék: valami csaknem polgári tisztesség van itt a levegőben: a megnyugodott, békés polgárnak csendes életöröme, a jövőben való bizalma, a fejlődés előkészítése a jólét és jóakarat melegágyában, egy kis előszelével (Hamlet személyében) annak a leendő szellemi forradalomnak, amiről ez a jó házból való s éppen azért a szegényekért és jókért lelkesedő fiatalember ábrándozik talán, világboldogító hangulatában: forradalomnak, ami rombolni legfeljebb azt akarja, amit tökéletesebben és jobban szeretne újra felépíteni.
Így állanak a dolgok, amikor egy egészen különös és érthetetlen – sőt, mondjuk ki kereken, botrányosan kínos dolog történik.
Hamlet értesül róla, hogy apja nem természetes halállal halt meg: nagybátyja, Claudius ölte meg, méghozzá, úgy látszik, a királynő tudtával, aki talán nem szerette a férjét.
A lényeges és különös azonban nem maga a bűntény, amihez hasonló sokszor előfordult már.
A lényeges és különös az, hogy Hamlet erről a bűntényről nem holmi névtelen levél, családi pletyka, nyomozó jó barát, felháborodott alattvaló, és még csak nem is a tulajdon „prófétalelkének” igazságérzete révén értesül.
És nem is a bűnös árulja el magát, bűnhődni akarván, mint ahogy a modern lélekelemzés előfutárai (Raszkolnyikov) hiszik törvényszerűnek.
Nem a bűnös és nem a bűn „kiált az égre”, hogy elvegye büntetését.
Az áldozat jelentkezik, elégtételt kérni.
Megjelenik az apa kísértete, páncélban és sisakban, mint hős katona, s a rajta esett sérelem nagyságának megfelelő pátosszal bár, de ezenfelül rendkívül értelmesen és világosan elmondja nemcsak azt, ami vele történt, de azt is, hogy miért akart sürgősen beszélni fiával, akinek egyébként se egészségi állapota, se leendő tervei iránt nem túlságosan érdeklődik. Nem is érdeklődhetik, hiszen egyetlen életcélt lát a számára, s éppen ennek betöltésére óhajtja felszólítani: Hamlet haladéktalanul bosszulja meg a gaztettet, amit rajta elkövettek, ölje meg Claudiust, mindenáron és minden ellenálláson keresztül, mert addig a halott meg nem nyugszik, s őt sem fogja nyugodni hagyni: e pillanattól kezdve tehát úgyse használhatja másra életét - így is, úgy is el kell pusztulnia.
Ami ezek után történik, maga a dráma, minden monológja és intermezzója ellenére, szívdobogtató gyorsasággal rohan a katasztrófa, a teljes összeomlás felé. Hamlet előbb (jellemző!) bizonyosságot szerez, hogy a szellem igazat mondott, aztán nagy belső ellenállások és küzdelmek után, amelynek vergődésében az ártatlan Poloniust pusztítja el először, utána, közvetve, Opheliát – és csak miután párbajt vívott az ártatlan Laertesszel, és ennek elestével ő is halálos sebbel omlik össze: röviden, mikor már semmi vesztenivalója, mikor már a szellemnek se tartozna többé felelni, amiért nem tett eleget parancsának, szinte fölöslegesen és mellékesen, az utolsó percben mégiscsak leszúrja Claudiust is, aki azóta persze, önvédelemből, szintén az ő halálát kívánta.
S hogy a királynő is mérget ivott, itt fekszik holtan az egész társaság, az egész nemzedék, az egész kor, az egész jövő, reménytelenül és visszahozhatatlanul – s a többi néma csönd, s az elnémult élet csöndje fölött hatalmasan s diadallal néz szét az egyetlen halhatatlan, mert immár megölhetetlen hatalom, a Bosszúálló Szellem, a megelevenedett halál.
Pesti Napló, 1930. december 14.