Szoknya

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Szoknya a Néprajzi Múzeum kiállításáról (2010)
Divatos szoknya sávolykötésű pamutanyagból

A szoknya derékra erősített, onnan szabadon lógó, a két lábat együtt takaró, alul nyitott női ruhadarab.[1] Számos más néven is ismert (pl. fersing, rokolya, bikla, kebél, bagazia). Bősége a divat szerint alakul.

Története[szerkesztés]

Kőkori sziklarajzok óta ismert. A természeti népeknél gyakran az egyetlen ruhadarab, amit közvetlenül a testen viselnek.

A krétai nők - Knósszoszban fennmaradt szoborleletek tanúsága szerint - derékban szűk, lefelé harangszerűen bővülő, bokáig érő szoknyát viseltek. Az ókori görögöknél a khitón, a rómaiaknál a tunika helyettesítette a szoknyát. Mindkét nembeli személyek hordták a szoknya középkori európai változatát, amely redőzött volt és nyaktól térdig ért. A gótikus női felsőruha (suciene) csak a 15. században különült el az alsórésztől, és önálló ruhadarabbá vált.

Európában a 16. századtól a többrétegű öltözködésben kifejezetten női felsőruha szerepet kapott a többrétegű öltözködésben.

A 20. században[szerkesztés]

Az első világháború táján a költséges, rövid, krinolinszerű szoknyák voltak divatban. Az 1910-es években a szoknya rendkívül szűk lett, ezért a járás érdekében a megrövidítése vált szükségessé. A rövid szoknya divatja az Amerikai Egyesült Államokból került Angliába, majd Párizsba. Az 1930-as évekre terjedt el a kényelmes, célszerű, egyszerű öltözködés.A második világháború után az ú. n. New Look (Christian Dior), majd az 1960-as években a miniszoknya (Mary Quant) hozott döntő változást.

Magyarországon[szerkesztés]

Magyarországon a szoknyafélék a kötényekből alakultak ki. Egyes vidékeken mind a nők, mind a férfiak viseltek kötényt, máshol csak a nők hordták. A szoknya a 16. században még a felsőrésszel egybeszabott női felsőruha. Volt ujjas és ujjatlan, azaz vállas változata, amelynek karöltőjébe esetenként szalaggal befűzött vendégujjat is illeszthettek. A 17. században kezdődött a ruha felső- és alsórészének elkülönülése. A nyugati típusú vállhoz általában tölcsér alakú, cikkekből szabott, míg a magyar vállhoz téglalapból ráncolt szoknya illett. Rövidebb-hosszabb, bővebb-szűkebb változatában ez a típus vált általánossá a magyar népviseletben is. A gyakran házilag szőtt vásznakból vagy gyolcsból, könnyű importanyagokból házilag vagy falusi varróasszonyok által készített változata a rokolya. A 18. századi, elöl az alsószoknyát láttatni engedő, a derékpántba visszatűrt, felszúrt viselet emlékei Magyarországon is fellelhetőek. Az erdélyi, torockói vagy mezőségi felakasztós fersing, még inkább a kalotaszegi muszuly őrizte legtovább. A magyar népviseletben csak szórványosan, pl. a moldvai csángóknál fordult elő a lepelszoknya használata.

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

  • Magyar nagylexikon XVI. (Sel–Szö). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2003. 870–871. o. ISBN 963-9257-15-X
  • Magyar néprajzi lexikon

További információk[szerkesztés]

  • Fél Edit: Magyarországi ujjatlan felsőruhák (Népr. Ért., 1936);
  • Gáborján Alice: Adatok a tardi „felszúrt” szoknyaviselethez (Ethn., 1948);
  • Davenport, M.: The Book of Costume (New York, 1962);
  • Thiel, E.: Geschichte des Kostüms (Berlin, 1968);
  • Gáborján Alice: Magyar népviselet (Bp., 1969);
  • Szabó T. Attila: A felimeg, a fersing és rokonságuk (A szó és az ember, Bukarest, 1971).

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]