Szinkrociklotron

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A szinkrociklotron az egyszerű ciklotron továbbfejlesztett változata, amely figyelembe veszi a gyorsítás következtében fellépő relativisztikus effektust, a gyorsított részecske tömegnövekedését. Ennek következtében az állandó gyorsítőfrekvenciával működő ciklotronnal szemben frekvenciáját a gyorsítással összhangban („szinkronban”) csökkentik. Elvét Edwin M. McMillan szabadalmaztatta.

Nevezetes szinkrociklotronok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

CERN SC[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A CERN első gyorsítója egy a CERN SC betűszóval jelölt szinkrociklotron volt. 1957-ben épült. Eleinte részecskefizikai és magfizikai kísérletek számára szolgáltatott 600 MeV-es protonokat. 1959-ben működni kezdett a CERN új protonszinkrotrona (CERN PS) aminek következtében 1964-től a szinkrociklotron a magfizikára koncentrált. 1967-től nyalábot szolgáltatott az ISOLDE ionberendezés számára. 1990-ig működött.[1]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]