Szerkesztővita:Jansza

Üdvözlünk a Wikipédiában, Jansza! A rendszer alapvető elveiről a Wikipédia:Az öt pillér lapon olvashatsz. Szerkesztéseid során, kérlek, tartsd szem előtt, hogy a Wikipédia egy közösségi alapon működő enciklopédia, ezért a kommunikáció elengedhetetlen része az itteni munkának. Ha kérdésed volna, felteheted a témához illő kocsmafalon. (További hasznosságok csokorba szedve: User:Chery/Codex Vicipaediae/Zsebkönyv.) Jó szerkesztést! – chery 信 2007. augusztus 28., 08:51 (CEST)Válasz

Révész Imre (Pápa, 1889. június 30. - Budapest, 1967.) tiszántúli református püspök

Élete

1889. június 30-án született Pápán. Kassán az evangélikus líceumban és a premontreieknél tanult, ahol személyes hitét, valamint ökumenikus látásmódját szerezte. 1907-től Kolozsváron tanul teológusként, ahol az a nemzedék volt rá nagy hatással, akikkel együtt tanulhatott: Tavaszy Sándor, Muzsnai László, Gönczy Lajos, Makkai Sándor, Imre Lajos, Vásárhelyi János. Hasonlóan nagy élményt jelentett számára a francia prédikátor Mott János (Jean Mott) és Victor János (John Victor) látogatása. 1910-11-ben tanulmányait anyai örökségéből fedezve a montaubani teológián vendégeskedett, ami egész életére meghatározó élményt nyújtott: megismertette vele a "térdre hullani tudó derűs életformát". 1913-tól édesapja mellett volt káplán Kassán, majd Sárospatakon lett magántanár a teológián. Kolozsváron helyettes, majd rendes tanár, 1916-tól pedig bölcsészdoktor. A Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség nagy katarzist adott a fiatal Révésznek: tulajdonképpen a MEKDSZ nem Kálvint ismertette meg Révésszel, hanem tanításainak súlyára irányította figyelmét, ugyanis „mi sokkal többet tudunk a Bibliáról, mint a Bibliából”. 1914-ben megházasodott: egy apai-anyai ágon ősszékely nőt vett feleségül. Az impériumváltás után el kellett hagynia kolozsvári professzúráját, s így lett 1920-ban debreceni lelkész, majd 1927-től a helyi teológiai akadémia tanára. 1923 és 1929 között főjegyző, 1938 őszétől pedig tiszántúli püspök. A püspöki beiktatáson a városi élet színe-java részt vett. 1935-től akadémikus, majd a Corvin-koszorú tulajdonosa. 1938-ban a genfi egyetem díszdoktorává avatta. Tizenkét éves püspöki működése alatt két évig a konvent és a zsinat lelkészi elnöke volt, és több mint száz tanulmányt és ugyanannyi cikket írt. Szellemi öröksége azonban nem volt egy szinten fizikai adottságaival, mivel sokat betegeskedett. A világháború második felében nyíltan szimpatizált a demokratikus ellenzékkel, és 1944 végén segített megszervezni a Nemzeti Bizottságot, illetve az Ideiglenes Nemzetgyűlést. Amit agrártörténész barátja, Szabó István írt róla, nagyon jellemző volt rá: „Ha – amit pedig gyakran kellett éreznie – értetlenséggel találkozott és bántalmak érték, leginkább hallgatagon visszavonult – önmagába”. Így tett a negyvenes évek fokozódó vörösterrorja idején is. Az 1948-as Egyezmény megtárgyalása és aláírása jutott végül az ő jussául. Jóllehet mindvégig békés, együttműködő viselkedést tanúsított, Ravaszhoz hasonlóan a szélsőbaloldal 1949-ben lemondásra kényszerítette, s ezután a fővárosba került. Az idős embert sokan támadták, s ez végképp megroppantotta: 1967-ben halt meg.