Szerkesztő:Joós Zsuzsanna/próbalap
Arany János kora (1817-1882)[szerkesztés]
Arany János volt Magyarország legegyszerűbb embere, de bizonyos tekintetben egyszersmind legérzékenyebb, legbüszkébb lelke is. A tömeg mellőzése és tapsai, a hatalmasok lenézése és kegye keveset hatottak rá, de folyvást saját lelkiismerete fölindulásai között élt. Puritán szigorral teljesítette mindennemű kötelességeit, s aggodalmasan őrizte erkölcsi és írói méltóságát. Szerény volt, mert megvetette az önhittség és nyegleség fennhéjázásait, de azért sohasem alázta le magát; többet volt szomorú, mint vidám, mert gyöngéd lelke minden érintésre összerezzent, mélyen, sokáig érzett minden erősebb benyomást, de erőt vett magán, s önmegadó türelemmel haladt végig az élet útjain.
Hallgatag, magánykedvelő volt, mert inkább álmodozásra született, mint cselekvésre, s otthonosabb volt a képzeleti, mint a való világban, de átható józan eszén nem vett erőt se ábránd, se szenvedély, sőt aggódó természetének töprengése előzte meg és kísérte minden elhatározảsát. Családjának és barátainak áldozta szíve és nemzetének elméje kincseit, magának csak aggodalmait s önelégedetlenségét tartva.
Semmi sem volt benne a költők hiúságából, képzelgėséből és hóbortjaiból. Ifjúkori csalódása, ballépése, hogy elhagyva az iskolát, nem gondolva agg szüleire, színėszi dicsőségről álmodozva, világgá ment, s néhány hét múlva önvád gyötörten, nyomorba süllyedve tért vissza az apai tűzhelyhez, mély nyomot hagyott lelkén, megtörte erélyét, önbizalmatlanná tette, s midőn ébredező géniusza és a körülmények a költői pályára ragadták, már családos, komoly férfiú volt, aki számot vetett az élet csalálmaival.
Valóban, Aranyt már fölléptekor nem hiú érdek, hanem a hazafiság és művészet becsvágya lelkesítette. Részt akart venni abban a küzdelemben, mely újjászülte a magyar irodalmi és politikai életet, s midőn minden veszni látszott, vigasztalni, éleszteni óhajtotta megtiport nemzetét, föltárva dicső múltját, megzendítve üldözött nyelve bájait, s a művészet nagyobbszerű alkotásaiban mintegy megtestesítve még meg nem tört szellemét.
Ez volt élete célja, éjei álma, napjai küzdelme. Az ó- és újkor remekíróin művelt lelke magas eszményeket tűzött maga elébe, s éppen ezért nemegyszer csüggedezett. Maga a nemzeti katasztrófa is ólomsúlyként nehezedett kedélyére, s gyakran, ahelyett, hogy nagyobb epikai munkáin dolgozzék, egyes lírai sóhajokban tördelte szét fajó lelkét. Ide járultak az élet gondjai s a betegeskedés szenvedései. Egész életén át oly hivatalokat kellett viselnie, melyek nemigen hangzottak össze természetével, s akadályozták költői munkásságát. A kora rég vagy késő éj óráit kellett meglopni, hogy múzsájának élhessen. S egy kis családi baj vagy hivatalos bosszúság napokra elvette kedvét a munkatól, kivált amidőn elkezdett betegeskedni is. Voltak hónapok, sőt évek, melyekben nem volt elég lelki vagy testi ereje, hogy megkezdett műveit folytathassa. Ilyenkor fordításban keresett szórakozást vagy enyhet a tétlenség unalma ellen. Így élt Arany Szalontán, Nagykőrösön, Pesten küzdve önmagával, balkörülményeivel, de folyvást álmodozva s költői terveit szövögetve. Remélt, hitte, hogy amit az élet reggele- dele megtagadott tőle, megadja azt alkonya, amint ő maga mondta:
Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat;
Csendes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám;
Munkás, vidám öregséget.
Hol mit kezdtem, abban véget.
E remėny egėszen lelkéhez nőtt. Ezenkívül alig érdekelte olyas, ami személyét illette. Mindennemű kitüntetés hidegen hagyta, de ehhez hévvel ragaszkodott, gyönyörködött csillámain, s midőn koronként elhomályosulni látta, búskomolyságba merült. Mintha egész életén át készült volna a független nyugalomra, a munkás, vidám öregségre. Mintha hitte volna, hogy költészetének legszebb gyümölcsei csak élete őszén érhetnek meg, csak ekkor írhatja meg az ő könyvét, mely még nincs megírva. Előrelátó, gondos, takarékos volt. Nem hajhászta a pénzt, de megbecsülte, mint reményei eszközét.
Soha semmit sem írt a szerkesztők és kiadók megrendelésére, soha semmit sem adott ki csak azért, hogy pénzt szerezzen; de tiszteletdíjait, jutalmait, fizetése fö- löslegét úgy nézte, mint hitbizományt, melyet nem szabad elkölteni, hanem kamatoztatnia kell. Tőkét gyűjtött, hogy biztosíthassa maga és családja jövőjét, s legalább élete alkonyán egészen a költészetnek élhessen. Az akadémiai palota büszke falai közt szülőföldje valamelyik szerény házára gondolt, melynek fás kertje van és kertre nyíló szobája; Pest fényes utcáin Szalonta egyszerű házsorai tűntek föl lelkében; a Városligetben bolyongva, szállani vágyott a szellővel, felleggel kelet felé. Mint kalitkába zárt madár, zöld erdőről álmodozott, hol szabad fészkén vidámabban énekelhet. Férjhez ment leánya körében, szerető neje gondjai alatt, ifjúkori emlékei közt akarta eltölteni élete hátralevő napjait, s ott bevégezni Toldi és a hun-magyar monda trilógiáját. De a sors mindvégig siket maradt esengéseire leánya meghalt, s őt magát sokáig lelki és testi fájdalmak emésztettek. Midőn üdülni kezdett, s egyik szabadabb, nyugalmasabb évében a Margitsziget tölgyei alatt még egyszer visszamosolygott rá a múzsa, újra némi reménnyel nézett a jövőbe. Elvégre kivívta független nyugalmát, munkás öregségről álmodozhatott, de mindez már csak a haldokló hattyúéneke és álmodozása volt.
(Gyulai Pál nyomán)
Pályakép[szerkesztés]
A régi magyar irodalom keblén növekedett föl, s érezte, hogy újabban, ha több is a művészet, de kevesebb a magyarosság. Legkedvesebb emlékei a régi költészethez vonzották, melynek módja szerint maga is tudott költeni, az új mód szerint hiába kísértette meg a költést, sehogy sem sikerült, s belátta, hogy azt még tanulnia kell. Szabad óráiban művelte ugyan magát, gyakran forgatta Homért, megtanult franciául, írt és fordított is valamit, de nem készült az irói pályára. Majd sorsa jobbra fordultával megházasodott, s végképp szakítva álmaival, elhatározta, hogy ő is közönséges ember lesz, mint más.
A véletlennek kellett közbejönni, hogy kiemelje költői tétlenségéből, s egy rokon szellemnek, Petőfinek költészetével érintkeznie, hogy félénk géniusza szárnyra kelhessen.
A negyvenes évek elején Szilagyi István, egykori tanulótársa, tehetséges ifjú író, aki a Kisfaludy Társaságnál s az Akadémián is pályadíjat nyert, jött Szalontára is- kolai igazgatónak, s váltig ösztönözte barátjat az irói pályára. De ösztönzésének csak annyi hatása volt, hogy Arany megtanult angolul, fordított valamit Szophoklészból s néhàny alkalom sugallta költeményt írt inkább időtöltésül, mint komoly célból.
Így keletkezett 1845-ben egy szatírai költeménye hexameterekben. Elveszett alkotmány címe alatt, minden terv nélkül kezdve. Ki akarta önteni bosszúságat, melyet a megyei élet kicsapongásai keltettek föl benne, de nem gondolt arra, hogy vele a közönség elébe lépjen.
Azonban a Kisfaludy Társaság éppen akkor hirdetett pályázatot vígeposzra. Aranyt meglepte e véletlen összetalalkozás, akkor is inkább szeszélyből, mint komoly becsvágyból bevégezte művét s elküldte a pályázatra.
A megnyert pályadíjat úgy nézte, mintha sorsjátékon nyert volna; a birtok között egy elismerően, egy majdnem magasztalóan szólott művéről, de az ő fülében csak a harmadik, Vörösmarty ítélete hangzott: " Nyelv, verselés olyan, mintha irodalmunk vaskorát élnők."
Úgy vélte, hogy mostmár nem lehet megállapodnia, ki kell öntenie mindazt, ami lelkében forr, és a maga módja szerint. Petőfi sikere felbátorította, s meg volt győződve, hogy Petőfi János vitéze után ő is merhet írni egy naiv költői beszédet, mely a népköltészettől sugalmazva, hangban és jellemzésben egyaránt magyar legyen.
A következő évben megirta Toldiját, s nemcsak a pályadíjat nyerte meg, hanem a bírálók bámulatát is. Egyszerre ünnepelt költő lett, s Petőfi volt az első, aki üdvözlésére sietett.
Arany az ötvenes évek elején változtat a szövegen, minthogy felfogása a költői szerepről módosult időközben; Keresztury Dezső szerint a Petõfi társaságában vállalt „népköltő”-ből később a „nemzet költőjé”-vé próbált emelkedni.
1854-ben úgy teszi közzé az átsimított és az első Toldi naiv népiességétől máris erősen elütő Toldi estéjét, mint „egy hangot a múltból”, mert – mint írja egyik levelében – „most már futunk a népiestől”. A Toldi estéje együtt jelenik meg a Toldival.
Más fontos művek a negyvenes-ötvenes évek fordulóján: 1847-ben Arany kísérletezik a lirizált kisepika megteremtésével is. Kísérletei közé tartozik A rab gólya (1847), melyben a rab madár hagyományos allegóriáját a kiszolgáltatottság lélekállapotként való ábrázolásává fejleszti. Lépést tesz az egyjelentésű allegóriától a sokjelentésű jelkép teremtése felé, s közben későbbi balladáinak statikusabb előzményét teremti meg.
1848–49-ben néhány közéleti helyzetdalt ír (pl. Nemzetőr-dal, 1848), de egyikükkel sem hoz létre jelentékeny esztétikai értéket, mivel a közösségi hangnem távol áll szubjektív líraiságától. Szemléletének belső ellentmondásaira, vívódásaira jellemzõ, hogy a bukott forradalmat kétféleképpen értékeli: elégikusan és ironikusan.
A Letészem a lantot (1850) a Világos előtti elégikus hangnem egyenes folytatása. Két létállapotot szembesít benne a költő: az értékben gazdag múltat és az értékszegény jelent.
Arany „az anakreóni költői önreflexió toposzát, vagyis a lant letételét használja fel a Petőfivel közösen vállalt aranykori költőélet és a jelenlegi kétségbeesés és magány ellentételezésére”. Ezt a gondolatat fejleszti tovább az Ősszel című versében (1850), amelyben a romantikusoknak kedves, Petőfi által is felhasznált, Homérosz-Osszián ellentétet dolgozza fel a hajdani költői ábrándok és a nemzetvesztés fölött borongó bárd szembeállítására.
A forradalom ironikus értékelését A nagyidai cigányokból ismerhetjük meg. A nagyidai cigányok arra enged következtetni, hogy Arany a magyar liberális nemesség álláspontjával rokonszenvezett: nem a forradalmi átalakulásban, hanem a lassú, szerves fejlődésben hitt. Ezért tartotta álmodozónak még Kossuthot is.
A költemény művészi sikere elsősorban onnan származik, hogy a vígeposz műfajából eredő kevert hangnemet, a groteszk költőietlenítést nagy nyelvi leleménnyel valósítja meg, mindvégig a várhatót leromboló mondatszerkezeteket használ.
A nagyidai cigányok 1852-ben önálló kötetként jelent meg, s a kritika teljes értetlenséggel fogadta. Aranynak kedvét szegték a negatív kritikák, s arra hivatkozott, hogy A nagyidai cigányok csupán „a pessimismus nyelvöltögetése”. Arany úgy gondolta, hogy a pesszimista megközelítés is megengedhető, amivel enyhített azon a világnézeti kötöttségen, amit a korabeli – általa is osztott – közfelfogás, a „kiengesztelődés”-hez, pozitív végkifejlethez ragaszkodó normatudat előírt. Alighanem ugyanez motiválta Arany humorfelfogását is, amelyet legpontosabban az 1850-es évek derekán írt Széptani jegyzetekben fejtett ki.
Kulturális események Arany korában[szerkesztés]
Szépirodalmi Figyelő lap (1860-1865)[szerkesztés]
A Szépirodalmi Figyelő Arany János szerkesztésében 1860 és 1862 között megjelent magyarországi hetilap volt. Nevét ma a 21. században indult irodalmi szemléző folyóiratunk viseli. A Szépirodalmi Figyelő esztétikai, kritikai és szépirodalmi hetilap volt. Szerkesztette Arany János, kiadta Heckenast Gusztáv. 1860. november 7-től jelent meg Pesten, hetenként kis 4-rét két íven. Megszűnt 1862. október 30-án. Folytatása a Koszorú volt. Színműkritikáit Salamon Ferenc írta.
Koszorú (1863-1865)[szerkesztés]
A Koszorú Arany János szerkesztésében 1863. január 4. és 1865. június 25. között megjelent magyarországi hetilap volt. Arany János korábbi Szépirodalmi Figyelő című esztétikai, kritikai és szépirodalmi hetilapja folytatásának tekinthető. Arany János élete teljesen megváltozott, amikor a Kisfaludy Társaság az igazgatójává választotta, és Pestre költözött. Előbb Szépirodalmi Figyelő néven jelentetett meg egy esztétikai, kritikai és szépirodalmi hetilapot. Ennek a megszűnése után kísérletezett a szintén rövid életűnek bizonyult Koszorú kiadásával.
Arany nemcsak szerkesztő, hanem egy személyben a Koszorú kiadója és laptulajdonosa is volt. A Koszorú terjedelmében felülmúlta a Szépirodalmi Figyelőt. Vasárnaponként jelent meg, 24 oldalon, az előfizetési díj évi 12 forint volt. A hetilapot Emich Gusztáv nyomdája készítette, 1000 ívért 50, képenként 80–100 forintot számítva. Az előfizetők száma a lap indulásakor elérte az 1545-öt, sőt, az első számok 1800 példányban keltek el. A lap a második félévét 1200 előfizetővel kezdte - és 821-gyel zárta (Arany János nagyon elkeseredett, 1863. december 13-án azt írta Tompa Mihálynak: „már nem sokat kell szállnia azon mértékig, midőn bukás nélkül nem folytathatom”. 1864 végén a lap vetélytársai azt híresztelték, hogy Arany János hazaköltözött Szalontára - erre a hírre a szerzők nem küldtek több kéziratot és az érdeklődők száma 700-ra csökkent. Arany Jánosnak ismét csalódnia kellett: az igényes, magas színvonalú kritika a vártnál kevesebb előfizetőt vonzott - a Koszorú 1865 őszén megszűnt.
Kortársak[szerkesztés]
Petőfi és Arany barátsága[szerkesztés]
A barátság, amely a két költőt összefűzte, éppen olyan nemes volt, mint őszinte. Mily különbség köztük, s egy eszme és érzés rokonszenvénél fogva mégis mily hévvel forrnak össze szíveik! Petőfi heves, szilaj ifjú, erélyes szellem, akinek a dacban, küzdelemben mintegy kedve telik. Arany nyugodt férfiú, megtört erély, aki kerüli a zajt, s inkább magában évődik, mintsem küzdjön.
Petőfi vakon hisz eszméiben, bízik önmagában, erőszakos, kiméletlen, s ezt mintegy kötelességének, elvei szolgálatának hiszi, mit sem gondolva a világgal. Arany lelkén kétely árnya borong, önbizalmatlan, kíméletes, engedékeny, s éppen úgy lehangolja a világ, mint saját aggodalma.
Petőfi a harag és a merengő szelídség, a düh és a méla ellágyulás közt hánykódik, örül vagy búsul, szeret vagy gyűlöl, boldog vagy boldogtalan, de soha sincs nyugalma. Arany szintén mély fölindulások között él, de erőt vesz magán, csöndes búskomolyságba merül, s úgy bánatát, mint örömét humora mérsékli.
Petőfinél egy a gondolat, érzés és tett; Arany a gondolatnál és érzésnél marad, s csak a külső körülmények nyomása alatt ér a tetthez. Petőfi az ifjúság tüzével, szenvedélyeivel vonzza magához az embereket; Arany a férfiúi erények tisztes méltóságával.
A költészetükben is hasonló ellentéteket találunk. Petőfi lírikus, egészen alanyi, aki elbeszélő költeményeiben is alanyi érzéseit önti ki, s mindig önmagát rajzolja. Arany epikus, tárgyilagos, aki lírai költeményeiben is majdnem annyit merít a tárgyból, mint saját kedélyéből.
Petőfi korának nemcsak költője akar lenni, hanem harcosa is egyszersmind, aki lanttal és karddal ostromolja a társadalmi és politikai intézményeket. Arany inkább a múltban él, mint a jelenben, s inkább követni, rajzolni akarja a világ folyását, mint vezérelni. Petőfi élénk, fogékony kedélye minden érintésre föllobban, minden benyomást dallá alakít, még a legröpkébb hangulatot is. Aranynak egészen meg kell telnie, hogy megáradjon költészete, s akkor sem mindig árad meg. Petőfi az önkéntesség ösztönével teremt, s gyakran inkább csak homályos sejtelem vezeti, mint világos öntudat. Arany öntudatos művész, de mintha aggodalmassága néha megbénítaná önkéntességét. Petőfi hevesebb, változatosabb,festőibb: Arany csöndesebb, mélyebb. Petőfi ízlése és szívnemessége nem mindig egyerejű képzelme szárnyalásával; Arany képzelme ha talán lankad is, ízlése, érzelmi nemessége ugyanaz marad.
.jpg)
Gyulai Pál (1826-1909)[szerkesztés]
Kolozsvár 1826. Január 25.-Budapest, 1909. November 9. Irodalomtörténész, költő, író, kritikus. Célja a nép-nemzeti értelmezése és terjesztése. Szószólója a népiesség elvének, megteremtője a modern kritikai nyelvnek és stílusnak. Polémikus hév, álláspontja szenvedélyes védelme, szigorú ítéletkimondása társult nála fegyelmezett logikával, érveléssel, világos szerkesztéssel és szép retorikával. A határozott, egyértelmű fogalmazás mestere. A magyar irodalom történetét egységes fejlődési folyamatként fogta fel, amely Petőfi lírájában és Arany epikus költészetében éri el csúcsát. Az 1850-es évek végén az úgynevezett irodalmi Deák-párt egyik vezető alakja. Fokozatosan nőtt irodalompolitikai súlya: 1867-ig a Magyar írók Segélyegyletének titkára, a Kisfaludy Társaság elnöke, egyetemi tanár,1873-tól a Budapesti Szemle, majd az Olcsó Könyvtár szerkesztője, főrendiházi tag.
1870 után keletkezett kritikáiban egyre inkább tért hódított a dogmatikus és konzervatív szemlélet: ízlésnormáit konok módon kényszertette kortársaira, megakadályozta Ibsen műveinek kiadását, harcolt Vajda János és Jókai Mór ellen. Szépírói munkássága elősegítette a realista regény fejlődését. Egy régi udvarház utolsó gazdája című dellúziós kisregénye nagyszerű lélektani ábrázolással mutatja be a nemesi életforma korszerűtlenné válását, a személyiség és a történelem konfliktusát.
Kriza János (1811-1875)[szerkesztés]
Költő , népköltési gyűjtő. Az unitárius főiskolán filozofált, jogot hallgatott, majd a berlini egyetemen tanult. Herder és a Grimm testvérek művei figyelmét a népköltészetre irányították. 1838-tól Kolozsváron unitárius lelkész, főiskola tanára lett. 1863-ban a Kisfaludy Társaság rendes tagjává választotta. Első versei az Athenaumban és a Reményben jelentek meg. Később érdeklődése a népdalgyűjtés felé fordult. Ifjúsága óta gyűjtötte a székely népköltészet alkotásait, de csak az 50-es évek végén Gyulai Pál ösztönzésére kezdett hozzá gyűjteményének sajtó alá rendezéséhez. Az 1863-ban megjelent Vadrózsák az első modern szempontú népköltési kiadványa. Kiejtéshez híven, a tájszólást megőrizve közölte a szövegeket.
Eötvös József(1813-1871)[szerkesztés]
.jpg)
Író, költő, politikus. Szabadelvű gondolkodását korán megalapozta nevelője, a jakobinus Puzsinszky József. 1828-ban joghallgató Pesten, 1834-ben aljegyző Fejér megyében. Többször megfordult Pozsonyban az országgyűlés idején, megismerkedett Kölcseyvel. Első politikai írásai, a börtönviszonyok megjavításáról, a zsidók emancipációjáról, külföldi tapasztalataiból származtak. A 30-40-es években írta költeményeinek zömét, amelyekre V. Hugo és a francia liberalizmus hatott elsősorban. Hasnló hatás mutatható ki A karthausi című regényében, amely a munkálkodó emberszeretetet hírdeti. A falu jegyzője című regényében bűnügyi történetvázra építi a megyei választási és bíráskodási visszaéléseket, a börtönviszonyokat, a társadalmi visszáságokat kritikai realizmussal föltáró gazdag epikus anyagot. Művét a pozitív zárlat miatt irányregénynek nevezték, ő elfogadta ezt, mivel az igazi író szerinte”nem tetszeni, hanem használni akar”.
Regényének fontos erénye még a típusok teremtése. A forradalom negatív hatásaitól való félelme fogalmazódik meg történelmi regényében, a Magyarország az 1514-ben (1847). Jellemei lélektanilag is kidolgozottak, a történelmi hatóerőket egyéni sorsokra vetítve ábrázolja. A 48-as kormány kultuszminisztereként elkezdte a népoktatás rendszerének kiépítését. A kiegyezés egyik előkészítője, a klérus és a nemesség azonban gátolta törekvéseit. Fiához, a későbbi jeles fizikushoz írott levelei is irodalmi értékűek.
Források[szerkesztés]
Irodalom kritikai antológia Csokonaytól Gyulai Pálig, Ifjusági könyvkiadó, Bukarest, 1968; 307-308-309, 313, 317-318 oldalak
Ki kicsoda a magyar irodalomban? Könyvkuckó kiadó, Budapest, 1996; 17-18-19, 81, 118, 195 oldalak
https://kapcsoskonyvblog.wordpress.com/kislexikon/
Szépirodalmi Figyelő – Wikipédia (wikipedia.org)
Koszorú (hetilap) – Wikipédia (wikipedia.org)
Készítette:[szerkesztés]
Boda Szabina-Tekla
Dóczé Beáta-Hajnalka
Joós Ágnes Zsuzsanna
Téglás Heléna
Varga Henrietta