Szerkesztő:Deák Szilárd/próbalap

Kismagyar (Tonkovce)

Kismagyar (szlovákul Nový Život, korábban Tonkovce) község Szlovákiában, a Nagyszombati kerületben, a Dunaszerdahelyi járásban.

Fekvése

1940-ben Tonkházához csatolt és 1960 óta a Bélvata, Illésháza , Tonkháza és Kismagyar egyesítésével létrehozott Nový Život-hoz tartozó község a Dunaszerdahelyi járásban, a Kisalföldön, a Csallóköz északi részén, a Kis-Duna jobb partján, Somorjától 16 km-re északkeletre fekszik. A négy falu összesen 2248 hektár területen fekszik.

Története

A települést a régi becsületes nevén nehezen találja az ember, hiszen 1960 óta négy falu (Kismagyar, Illésháza, Bélvata és Tonkháza) egyesítésével közösen viseli a furcsán hangzó Új Élet (Nový Život) nevet. A négy község mindegyike régi település, a 13. században keletkeztek, és valamennyi nemesi birtok volt. És hogy még bonyolultabb legyen a történelmi séta, megjegyezzük, hogy a tágabb határban még három falu állt egykor: Serháza, Szentpéterfölde, és Salamon egykori létét ma dűlőnevek őrzik. Kismagyarral csúnya játékot űzött a hatalmi politika: az első köztársaság idején és a második világháború után a Malý Máger nevet volt kénytelen elviselni, 1940-től Magyartonk néven Tonkházával egyesítik, 1948-ban pedig Tonkovcére keresztelik, hogy végül 1960-ban a szövetkezeti egyesítés égisze alatt a nyelvi kreatúra legújabb bélyegét kapja, amelytől ma sem tud szabadulni. Az itt élő emberek, akik büszkék falujuk történelmi múltjára, természetesen sosem nyugodtak bele, hogy községük elveszítette a nevét. A rendszerváltás után sikerült visszakapni a Kismagyar nevet, ám az 1994-es táblatörvény ismét elvette tőlük. A hivatalos helynévtábla helyett az itt élők így legalább annyit jeleznek a falu elején az érkezőknek, hogy: Üdvözöljük Kismagyaron! Nemesi település A gazdag múltú község első említése III. Endre uralkodásának idejében, 1298-ban kelt oklevélben fordul elő, ekkor Marcha Mager néven említik. A dokumentumban az uralkodó egy itteni birtok egyharmadát Somorja városának adományozta. A falu 1359- ben Kysmagary néven szerepel, 1678-ban pedig Kismagyarként. 1796-ban Vályi István nemesi községnek írja le, Fényes Elek meg német nevét is megadja: Klein-Magendorf, amely „Nagymagyartól egy fertály órányira fekszik”. Kismagyar tehát nemesi község volt a századok során, és nagyobb birtokosai – a Kismagyari, Borsai, Vízközi, Hegyi, Bélyi, Szüllő, Balogh, Földes és Gomba családok – után a tizenhatodik századtól a Zichy, az Esterházy és a Batthyány grófi famíliák tulajdonában volt, majd női ágon a PálK y grófok kezére került, akik egészen a Monarchia végnapjaiig birtokolták. A híres kismagyari barokk stílusú kastélynak, amely eredetileg a klarissza apácák birtokát képezte (Bél Mátyás és Ipolyi Arnold szerint még előbb Zsigmond király nyaralója volt), özv. Esterházy Mihályné volt az utolsó lakója, aki 1939-ben vette meg a PálK yaktól. A háború után az új hatalom kiköltöztette otthonából a kis kastélyba (1988- ban lebontották), ahol 1959-ben bekövetkezett haláláig élt. A PálK y-kastély további sorsa klasszikus eset: szakszervezeti iskola, alapiskola, minisztériumi „tanoda”, míg 1997-ben a Pro Slovakia Alap tette rá a kezét. Berendezését még előbb, a rendszerváltás utáni tatarozás során elvitték. Mára magánkézbe került. Tenni akaró lakosok De nem csak főúri családokkal büszkélkedhet Kismagyar. Az egykori közjegyzőségi székhely nevét viselte előnévként a Mária Teréziától birtokot kapott Kempelen család, köztük Kempelen Farkas is, aki 1737-ben született Pozsonyban. Kegyelettel emlékeznek a kismagyariak az 1931-ben megnyitott elemi népiskola legendás oktatóira, az Erdődi házaspárra vagy plébánosukra, Lelovics Endre esperesre, a messzi földön híres Gál Jánosra, aki az erdélyi királyi táblabíróság ülnöke volt, s akinek ma is utca őrzi nevét. De ott találjuk a sokszínű palettán például a híres cigányzenészeket is, akik közül Horváth Gáspár prímás vitte a legtöbbre: a királyi udvar cigányzenésze volt Bécsben. Tevékeny, a község hagyományait és történelmét ápoló emberekből szerencsére ma sincs hiány: Németh Erzsébet, a falu Piri nénije évek hosszú során Csemadokelnökként lelkesítette, fogta össze a kismagyari közösséget, s Lapos József, valamint társai gondos levéltári munkájának köszönhetően kerülhetett a hétszázadik évfordulón a helyiek kezébe a település múltját feldolgozó kiadvány. Jellemző a kismagyariak szülőföldszeretetére, hogy amikor a második világháború után több családot Csehországba deportáltak, pár nap múlva valamennyien hazaszöktek a falujukba. Később egy família kivételével az egész település reszlovakizált, nagy árat fi zetve azért, hogy a pátriájukban maradhassanak. Talán csak remélni lehet, hogy egyszer ez a hányatott sorsú kisközség is visszatérhet az egyenjogú települések közé, hiszen a hatvanas éveket és annak ideológiai hordalékát rég elfújta a szél…