Szálalásos erdőgazdálkodás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Szálalásos erdőrészlet a Soignes-i erdőben

A szálalásos erdőgazdálkodás, röviden szálalás az erdőgazdálkodásnak az a kíméletes, a modern környezetvédelmi elveknek megfelelő formája, ahol a faállomány kitermelése évről évre, állandóan folyik, a vágásra érett fák egy részét szálanként, illetve kisebb csoportokban, úgynevezett lékenként vágják ki. Ennek során a faállomány szerkezetében lényeges változás nem áll elő. Összekapcsolódik a vágás, a felújítás és a nevelés, az így kialakult erdőnek nincs vágásterülete és vágáskora.[1] Az erdős területeken fennmarad a folyamatos erdőborítás, nem keletkeznek sok éves időszakra tarra vágott területek.

A szálalóerdő bizonyos fokig hasonlít az őserdőhöz hasonlít, de azzal a jelentős különbséggel, hogy a fák nem természetes okok miatt pusztulnak el, és törzsük nem természetes módon indul oszlásnak az erdőben, hanem az ember távolítja el a vágásra érett és egyéb szempontok alapján kiválasztott példányokat, és ebből gazdasági haszonhoz jut.

Története[szerkesztés]

Szálalásos fakitermelés a múltban is előfordult, amikor az erdők kistulajdonosai, saját szükségletükre vagy eladásra, az adott erdőből mindig a legjobb minőségű törzseket vették ki. Így azonban az erdők minősége általában romlott. A szálalás modern, tudatos, szakszerű formája Svájcban alakult ki a 19. században. A professzionális szálalás a legkíméletesebb erdőkezelési módszer, mert így az állomány szerkezete, az erdő képe alig változik, pedig évente bizonyos mennyiségű, méghozzá jó minőségű törzset kivágnak az adott területről.[2]

Svájc után Németország, Franciaország egyes területein terjedt el ez az erdőgazdálkodási módszer. A 20. század második felében már más európai országokban, így Szlovéniában, Görögországban is megjelent elsősorban a magashegységi fenyves és bükkös erdőkben, amelyek különösen érzékenyek a tarvágásra. A környezetvédelmi szempontok előtérbe kerülésével, mint például a Pro Silva mozgalom tevékenysége révén,[3] a szálalásos erdőgazdálkodás egyre inkább terjed Európában, mint a természetközeli, folyamatos erdőborítást biztosító gazdálkodás módszere.

Jellegzetességei[szerkesztés]

  • Az erdő faállománya változatos, de az erdő összefüggő, nincs vágásterület.
  • Az erdő „kortalan”, mivel minden korosztály jelen van.
  • A fajtaösszetétel a termőterületnek megfelelő, természetes, minden jellemző elegyfaj megtalálható.
  • Az erdő függőleges szintezettsége teljes, hiánytalan a felső és alsó lombkorona, a cserje- és a gyepszint.
  • A fajtától függően az egészséges egyedek akár 2-300 éves korukig megtarthatók, elérhetik azt a kort, amelyben a legnagyobb értéket képviselik.
  • Az erdő a fentiek alapján jól kihasználja a termőhely adottságait, ezért növedéke, a termelt biomassza, a megkötött CO² mennyisége nagyobb, mint az egyszintes, egykorú erdőkben.
  • A felújulás kisebb foltokban történik, amiért is kevesebb a bejutó fény mennyisége, viszont mérsékeltebb kárt okozhatnak a kései fagyok, az aszály, a monokultúrákat kedvelő tömeges kártevők, vagy egy-egy súlyos vihar.
  • A szálanként történő fakitermelés során viszonylag kicsiny bolygatás keletkezik az állományban és a talajban, viszont sűrűbb feltáróút-hálózatra van szükség.
  • A fenti okok miatt a szálalóerdő élővilága közel olyan gazdag lehet, mint az őserdőké.[4]

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikk[szerkesztés]