„Kartács” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
a Bot: következő hozzáadása: fi:Kartessi |
Nincs szerkesztési összefoglaló |
||
| 1. sor: | 1. sor: | ||
[[Fájl:3inchCaseShotMkVDiagram.jpg|thumb|150px|Angol kartács az [[első világháború]]ból]] |
|||
{{nincs forrás}} |
|||
[[Fájl:Middleage fragmentation cannon.jpg|thumb|150px|Középkori kartácstűz lovasrohammal szemben]] |
|||
A '''kartács''' egy elsősorban [[ágyú]]ban használt [[lövedék]]fajta, amely a közelben tartózkodó élőerőben okoz nagy veszteséget. Funkciója megegyezik a sörétes [[puska|puskáéval]], de nagyobb a pusztítóereje. Lényege, hogy a nagy ágyúgolyó helyett sok kis golyót ([[sörét]]eket) lőnek ki az ágyúból, mely sörétek egy [[kúp]]szerű pályán mozognak és ebben a térben levő ellenséget harcképtelenné teszik ("lekaszálják"). |
|||
[[Fájl:Grapeshot treatise closeup.jpg|thumb|150px|Az amerikai polgárháborúban használt kartács]] |
|||
A '''kartács''' egy elavult [[tüzérség]]i [[lövedék]]fajta, amely vékony dobozba vagy zsákba csomagolt golyókból áll. A kartácsot közelről tömegben támadó élőerők ellen használták, kilövéskor a golyók szétszóródtak sok embert megsebesítve. Hatása hasonló az első világháború alatt kiterjedten használt srapnelével vagy a repeszgránátéval, de a kartácsot elsősorban huzagolás nélküli ágyúkban használták. A kilövés alkalmával a doboz vagy zsák már az ágyúcsőben kireped és a sörétek szétszóródva repülnek ki. Kisebb lőtávolságra, 200-300 m-re alkalmazták. Lényege, hogy a nagy ágyúgolyó helyett sok kis golyót ([[sörét]]eket) lőnek ki az ágyúból, mely sörétek egy [[kúp]]szerű térészen belül szóródnak szét és ebben a térben levő ellenséget harcképtelenné teszik ("lekaszálják"). |
|||
A kartács a német ''Kartätsche'' szóból ered. Első említései Mariano di Jacopo – Taccolatól 1442-ben<ref>Mariano di Jacopo (Taccola): Codex Latinus Monacensis: De rebus militaribus</ref>, és egy ismeretlen szerzőtől származó könyv: ''Das Feuerwerkbuch'' 1432 körüli évekből<ref>[http://www.feuerwerkbuch.homepage.t-online.de/downloads/FWB_neu.pdf ''Kartätsch-Schuss'']</ref> A kartácsot először tömegesen a 16. században kezdték használni. Először kisebb kődarabokkal töltötték meg az ágyúkat, majd a muskéták golyójához hasonló ólomgolyókat használtak. A kartácsgolyókat jutazsákba, vagy bádogdobozba csomagolták és így előre előkészítve töltötték az ágyúkba. |
|||
== Felhasznált források == |
|||
==További források== |
|||
== Jegyzetek == |
|||
<references/> |
|||
== Forrás == |
|||
* {{RévaiÚj|ALL}} |
|||
[[Kategória:Tüzérségi fegyverek]] |
[[Kategória:Tüzérségi fegyverek]] |
||
A lap 2011. január 18., 15:43-kori változata
A kartács egy elavult tüzérségi lövedékfajta, amely vékony dobozba vagy zsákba csomagolt golyókból áll. A kartácsot közelről tömegben támadó élőerők ellen használták, kilövéskor a golyók szétszóródtak sok embert megsebesítve. Hatása hasonló az első világháború alatt kiterjedten használt srapnelével vagy a repeszgránátéval, de a kartácsot elsősorban huzagolás nélküli ágyúkban használták. A kilövés alkalmával a doboz vagy zsák már az ágyúcsőben kireped és a sörétek szétszóródva repülnek ki. Kisebb lőtávolságra, 200-300 m-re alkalmazták. Lényege, hogy a nagy ágyúgolyó helyett sok kis golyót (söréteket) lőnek ki az ágyúból, mely sörétek egy kúpszerű térészen belül szóródnak szét és ebben a térben levő ellenséget harcképtelenné teszik ("lekaszálják").
A kartács a német Kartätsche szóból ered. Első említései Mariano di Jacopo – Taccolatól 1442-ben[1], és egy ismeretlen szerzőtől származó könyv: Das Feuerwerkbuch 1432 körüli évekből[2] A kartácsot először tömegesen a 16. században kezdték használni. Először kisebb kődarabokkal töltötték meg az ágyúkat, majd a muskéták golyójához hasonló ólomgolyókat használtak. A kartácsgolyókat jutazsákba, vagy bádogdobozba csomagolták és így előre előkészítve töltötték az ágyúkba.
Jegyzetek
- ↑ Mariano di Jacopo (Taccola): Codex Latinus Monacensis: De rebus militaribus
- ↑ Kartätsch-Schuss
Forrás
- Révai új lexikona I–XIX. Főszerk. Kollega Tarsoly István. Szekszárd: Babits. 1996–2008. ISBN 963-901-594-6