„Filippínó-tengeri csata” változatai közötti eltérés

	Filippínó-tengeri csata
	A Zuikaku japán repülőgép-hordozó és két rombolója amerikai haditengerészeti repülőgépek támadása alatt 1944. június 20-án
Konfliktus	második világháború, Csendes-óceáni hadszíntér
Időpont	1944. június 19 – június 20.
Helyszín	Filippínó-tenger, Csendes-óceán
Eredmény	teljes amerikai győzelem
	Szemben álló felek
Szövetségesek Amerikai Egyesült Államok	Japán Birodalom
	Parancsnokok
Raymond Spruance; Marc A. Mitscher	Ozava Dzsiszaburó; Kakuta Kakudzsi
	Szemben álló erők
7 flotta-repülőgép-hordozó; 8 kísérő-repülőgép-hordozó; 7 csatahajó; 79 egyéb hadihajó; 28 tengeralattjáró; 956 repülőgép; 99 000 katona	5 flotta-repülőgép-hordozó; 4 kísérő-repülőgép-hordozó; 5 csatahajó; 19 egyéb hadihajó; 24 tengeralattjáró; 450 hordozófedélzeti repülőgép; 300 szárazföldi repülőgép
	Veszteségek
megsérült: 1 csatahajó; 123 repülőgép zuhant le	elsüllyedt: 3 flotta-repülőgép-hordozó és 2 olajszállító; megsérült: 6 egyéb hadihajó; 550–645 repülőgép zuhant le
	Térkép
	Filippínó-tengeri csata Pozíció a Csendes-óceán térképén
	é. sz. 20°, k. h. 130°Koordináták: é. sz. 20°, k. h. 130°
	A Wikimédia Commons tartalmaz Filippínó-tengeri csata témájú médiaállományokat.

Laptörténet interaktív böngészése

[ellenőrzött változat]

← Régebbi szerkesztés Újabb szerkesztés →

Tartalom törölve Tartalom hozzáadva

VizuálisWikiszöveges

Sorban

A lap 2017. február 26., 20:34-kori változata

A filippínó-tengeri csata döntő tengeri ütközet volt a második világháború vége felé, 1944. június 19-20-án, amelyben a Japán Császári Haditengerészet csapott össze az amerikai haditengerészettel.

Az ütközet

Az ütközet célja amerikai részről az volt, hogy megsemmisítse a japán tengerészet repülőgép-hordozóinak nagy részét, csökkentve azok műveleti lehetőségeit, továbbá fedezze a Mariana-szigetek elleni offenzívát. Ez a tengeri csata volt az ötödik és egyben utolsó fő, repülőgép-hordozók között lezajlott ütközet a két haditengerészet között. Az amerikai Ötödik flotta a japán haditengerészet Egyesített flottájával és más tengerészeti, szárazföldi alakulataival, valamint a környező szigeteken települő helyőrségeivel nézett szembe.

Az ütközet köznapi amerikai beceneve a „Mariana-szigeteki nagy pulykalövészet” (Great Marianas Turkey Shoot)^[2] lett, mely jól mutatta a japán repülőerők aránytalan veszteségeit az amerikai vadászpilótákkal és légvédelmi alakulatokkal szemben. Az amerikai veszteségek alacsony mivoltát jól jellemezi az, amit a csata alatt a USS Lexington egyik pilótája mondott: „Olyan ez, mint a régi idők egy pulykalövészete!”^[3] A drasztikus különbségű végeredmény nagyban az amerikai fejlesztéseknek volt köszönhető: alaposabban kiképzett pilóták, kezelő- és kiszolgálószemélyzetek, széleskörűbb harctéri taktikák, egyszerűbb, üzembiztosabb gyártástechnológiák bevezetése, erősebb és hatékonyabb harceszközök, repülőgépek, hadihajók, légvédelmi rendszerek alkalmazása, továbbá az információszerzés újszerű eszközeivel hatékonyabban vezetett alakulatok, amelyekkel a japán hadigépezet már nem tudott lépést tartani sem mennyiségi, sem minőségi értelemben.^[4]^[5] Végül a Japán Császári Haditengerészet elvesztett a bevetett öt repülőgép-hordozójából hármat, valamint annyi repülőgépet és képzett személyzetét (550-645 között),^[1] melyet képtelen lett pótolni és beérni akár korábbi állapotát, miközben ellenfele tovább fejlődött, hódította vissza elfoglalt területeit és drasztikusan csökkentette a japán erőforrásokat. A négy hónappal későbbi leyte-öbölbeli csata végleg megpecsételte mind a japán haditengerészet, mind pedig a Birodalom sorsát.

Raymond Spruance (1886-1969) amerikai tengernagy, a filippínó-tengeri csatában részt vevő Ötödik Flotta (Fifth Fleet) főparancsnoka.
Marc Andrew "Pete" Mitscher (1887-1947) amerikai tengernagy, az Ötödik Flotta részét képező Task Force 58 parancsnoka.
Jisaburō Ozawa (小沢治三郎) (1886-1966) japán altengernagy, a filippínó-tengeri csatát megvívó japán flottakötelék parancsnoka.
Kakuji Kakuta (角田覚治) (1890-1944) japán altengernagy, a filippínó-tengeri csata idején a szárazföldi bázisú japán Első Légiflotta parancsnoka..

Az ütközetben részt vevő haditengerészeti erők

U.S. Navy

Fifth Fleet parancsnok: Raymond Spruance tengernagy, zászlóshajó: USS Indianapolis nehézcirkáló

Task Force 58 parancsnok Marc Mitcher tengernagy, zászlóshajó: USS Lexington repülőgép-hordozó

Task Group 58.7 Willis Lee altengernagy, hét gyors csatahajó (USS Washington /zászlóshajó/, USS North Carolina, USS South Dakota, USS Indiana, USS Alabama, USS Iowa, USS New Jersey), 8 nehézcirkáló (USS Baltimore, USS Boston, USS Canberra, USS Indianapolis, USS Wichita, USS Minneapolis, USS New Orleans, USS San Francisco).

Jegyzetek

↑ ^a ^b ^c Shores 1985, p. 205.
↑ Shores 1985, p. 189.
↑ "This is like an old-time turkey shoot!"
↑ Ezekben a fejlesztésekben az amerikaiak felhasználták az új radar-alapú műveleti szobát (Command Information Center), melyek elődeit már az 1942-es tengeri ütközetek során kezdtek el alkalmazni főbb hadihajóikon (repülőgép-hordozókon és más vezetési harcálláspontokon), és folytatták tovább a fejlesztéseiket. A másik komoly előrelépés a hadihajók légvédelmi erőinek fejlesztése volt. Az ehhez a fajta intézményi/szervezési változtatásokhoz szükséges politikai-katonai vezetési önkritika meglehetősen idegen volt akkoriban a japán társadalomban. A másik tisztán látszó előnye volt az alapos kiképzésnek és új doktrínáknak és szervezeti intézkedéseknek, hogy az amerikaiak tanultak a midwayi csata során kialakult túlterhelt rádióforgalmakból és elvesztett információkból. Az amerikai flotta az 1944-es év közepére elegendő rádiótechnikai és kommunikációs fejlesztést hajtott végre ehhez, megfelelő minőségű kiképzést, fegyelmet és doktrínát alkalmazott, hogy fenntartsák a jó vezetési koordinációt, amely nagyobb szabásúbb és összetettebb volt mint valaha. Rengeteg japán repülőgépet lőttek szét támaszpontjaikon, vagy támaszpontok közötti útvonalrepüléseik során, mely számokkal a mai napig nincsenek tisztában, noha a legtöbb japán feljegyzés megmaradt és a háború utáni óvatos becslések tisztázására is jelentős időt fektettek.
↑ A Fegyverkezési verseny ("Weapons Races") program legfontosabb vívmányai között szerepel a radaralapú célazonosítás és rávezetés, mellyel az amerikaiak képesek lettek elfogni és meglepni 370 japán repülőgépet több mint 50 mérföld távolságból, és lelőni körülbelül 250-et mindössze egyetlen találkozás során. (lásd a The Race for Radar and Stealth című, 2006-os Weapons Races programot a Military Channel televízióadón, mely időszakosan megismételt adás.) Azok a japán repülőgépek pedig, amelyek mégis átjutottak a légi függönyön (Air Screen), az amerikai haditengerészet új légvédelmi rendszerével találták magukat szembe, mely a közelségi gyújtók új generációjával felszerelt VT típusú légvédelmi lövedékekkel tüzeltek. Ezek az új tűzvezetési doktrínára épülő vezetéssel szervezve olyan áthatolhatatlan légvédelmi tűzrendszert alkottak, mely még sosem volt azelőtt a tengerészeti hadtörténelemben.

Források

A Wikimédia Commons tartalmaz Filippínó-tengeri csata témájú médiaállományokat.

Ez a szócikk részben vagy egészben a Battle of the Philippine Sea című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Shores, Christopher. Duel for the Sky: Ten Crucial Battles of World War II (1985). ISBN 978-0-7137-1601-6

[Shores_1985,_p._205.-1] Shores 1985, p. 205.

[Shores_1985,_p._189.-2] Shores 1985, p. 189.

[3] "This is like an old-time turkey shoot!"

[4] Ezekben a fejlesztésekben az amerikaiak felhasználták az új radar-alapú műveleti szobát (Command Information Center), melyek elődeit már az 1942-es tengeri ütközetek során kezdtek el alkalmazni főbb hadihajóikon (repülőgép-hordozókon és más vezetési harcálláspontokon), és folytatták tovább a fejlesztéseiket. A másik komoly előrelépés a hadihajók légvédelmi erőinek fejlesztése volt. Az ehhez a fajta intézményi/szervezési változtatásokhoz szükséges politikai-katonai vezetési önkritika meglehetősen idegen volt akkoriban a japán társadalomban. A másik tisztán látszó előnye volt az alapos kiképzésnek és új doktrínáknak és szervezeti intézkedéseknek, hogy az amerikaiak tanultak a midwayi csata során kialakult túlterhelt rádióforgalmakból és elvesztett információkból. Az amerikai flotta az 1944-es év közepére elegendő rádiótechnikai és kommunikációs fejlesztést hajtott végre ehhez, megfelelő minőségű kiképzést, fegyelmet és doktrínát alkalmazott, hogy fenntartsák a jó vezetési koordinációt, amely nagyobb szabásúbb és összetettebb volt mint valaha. Rengeteg japán repülőgépet lőttek szét támaszpontjaikon, vagy támaszpontok közötti útvonalrepüléseik során, mely számokkal a mai napig nincsenek tisztában, noha a legtöbb japán feljegyzés megmaradt és a háború utáni óvatos becslések tisztázására is jelentős időt fektettek.

[5] A Fegyverkezési verseny ("Weapons Races") program legfontosabb vívmányai között szerepel a radaralapú célazonosítás és rávezetés, mellyel az amerikaiak képesek lettek elfogni és meglepni 370 japán repülőgépet több mint 50 mérföld távolságból, és lelőni körülbelül 250-et mindössze egyetlen találkozás során. (lásd a The Race for Radar and Stealth című, 2006-os Weapons Races programot a Military Channel televízióadón, mely időszakosan megismételt adás.) Azok a japán repülőgépek pedig, amelyek mégis átjutottak a légi függönyön (Air Screen), az amerikai haditengerészet új légvédelmi rendszerével találták magukat szembe, mely a közelségi gyújtók új generációjával felszerelt VT típusú légvédelmi lövedékekkel tüzeltek. Ezek az új tűzvezetési doktrínára épülő vezetéssel szervezve olyan áthatolhatatlan légvédelmi tűzrendszert alkottak, mely még sosem volt azelőtt a tengerészeti hadtörténelemben.

[1]

[2]

[3]

[4]

[5]

@@ 42. sor: / 42. sor: @@
 '''Task Force 58''' parancsnok Marc Mitcher tengernagy, zászlóshajó: ''USS Lexington'' repülőgép-hordozó
-'''Task Group 58.7''' Willis Lee altengernagy, hét gyors csatahajó (''USS Washing''ton /zászlóshajó/, ''USS North Carolina, USS South Dakota, USS Indiana, USS Alabama, USS Iowa, USS New Jersey''), 8 nehézcirkáló.
+'''Task Group 58.7''' Willis Lee altengernagy, hét gyors csatahajó (''USS Washing''ton /zászlóshajó/, ''USS North Carolina, USS South Dakota, USS Indiana, USS Alabama, USS Iowa, USS New Jersey''), 8 nehézcirkáló (''USS Baltimore, USS Boston, USS Canberra, USS Indianapolis, USS Wichita, USS Minneapolis, USS New Orleans, USS San Francisco'').
 == Jegyzetek ==