Angauri csata

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Angauri csata
Második világháború
Angaur bombázása
Angaur bombázása
Dátum 1944. szeptember 20.1944. szeptember 24.
Helyszín Angauri
Eredmény USA győzelme
Harcoló felek
Flag of the United States (1912-1959).svg
Amerikai Egyesült Államok
Flag of Japan.svg
Japán Birodalom
Parancsnokok
Flag of the United States (1912-1959).svg Paul J. MuellerFlag of Japan.svg Goto Usio
Haderők
10 0001550
Veszteségek
237halott
907 sebesült
cc. 1500 halott
59 fogoly
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Angauri csata témájú médiaállományokat.

Az angauri csata egy ütközet volt a második világháborúban az amerikai és a japán csapatok között a csendes-óceáni hadszíntéren, 1944. szeptember 20. és 24. között.

Előzmények[szerkesztés]

A Gilbert- és a Marshall-szigetek elfoglalása után az amerikai hadvezetés következő célpontja a Mariana-szigetcsoport lett, amelyekről a repülőgépek már elérték Japánt. Az Operation Forager (magyarul: Abrak hadművelet) 1944. június 15-én indult Saipan inváziójával, majd július 21-én Guam, 24-én pedig Tinian következett. A harcok a vártnál jóval hevesebbek voltak, az amerikaiak vesztesége 27 ezer ember volt. Emiatt augusztus elejéig elhúzódott a Mariana-szigetek biztosítása. Szeptember elején az amerikai haderő Palau elfoglalására összpontosított, az akció az Operation Stalemate (magyarul: Patthelyzet hadművelet) nevet kapta. Később az eredeti tervhez képest eltolták a támadás időpontját, a kódnevet Operation Stalemate II-re változtatták.[1]

A haditerv értelmében a harmadik kétéltű hadtest, amely az első tengerészgyalogos- és a 81. gyalogoshadosztályból állt, kapta feladatul Angaur és Peleliu elfoglalását. A második felvonásban, október 8-án a 7. és a 96. gyalogoshadosztály megtámadja a Yap-atollt és Ulithit. A harmadik kétéltű hadtestet két csoportra osztották: a nyugati támadó erő (Western Attack Force) Peleliu és Angaur ellen indul George H. Fort ellentengernagy vezetésével, míg a keleti Yapot és Ulithit támadja Theodore S. Wilkinson tengernagy parancsnoksága alatt. Az előbbi csoportot szintén két részre bontották, az egyik, a Peleliu támadócsoport közvetlenül Fort irányítása alá került, a másikat, amelyik Angaur ellen indult, H. P. Blandly ellentengernagy vezette.

Az „úszó tartalék”, amely a szállítóhajókon várta a parancsot, a 77. gyalogoshadosztály volt, az ötödik tengerészgyalogos-hadosztály pedig Hawaiin állomásozott, készen az indulásra.[1]

A sziget[szerkesztés]

Angaur a Palau-szigetcsoport egyik kicsi szigete. Nagyjából 3,6 kilométer hosszú, területe 810 hektár. Általában lapos, nem számítva néhány, 60 métert is elérő, a foszfátbányászat „melléktermékeként” kialakult korallgerincet a sziget északnyugati csücskén. A bányászatot még a német gyarmatosítók kezdték a 20. század elején. Két ingoványos terület is volt a szigeten. A délkeleti természetes eredetű volt, a sziget közepén található szintén a bányászat eredményeként jött létre. A bányától keskeny nyomtávú vasútvonal vezetett a partra, ahol a foszfátot hajókra pakolták. Repülőtér nem volt a szigeten. A japán erő 1944 őszén egy zászlóaljnyi katonából, 1600 emberből állt.[2]

Az invázió[szerkesztés]

Az invázió térképe

Angaur védelmét Goto Usio őrnagy irányította. A japánok a szigetet négy védelmi zónára, valamint egy kisebb középső, a tartaléknak helyet adó területre osztották. A japánok úgy számoltak, hogy az amerikaiak a sziget délkeleti tengerpartján szállnak partra, így itt építették ki a legerősebb védelmet. Mivel az amerikai légi felderítés észlelte a védelmi munkálatokat, az amerikaiak a sziget nyugati és keleti részén jelölték ki a Vörös és Kék partot mint a partraszállás helyszínét.[1]

A partraszállás megkezdése előtt amerikai hadihajók és zuhanóbombázók támadták a szigetet. A part elérése nem okozott nehézséget a kétéltű járműveknek, mert az ellenállás csekély volt, a legnagyobb problémát a part mögötti sűrű őserdő jelentette, amelyben nehéz volt megtalálni az álcázott géppuskafészkeket és orvlövészeket. A japánok több jól tervezett ellentámadást vezettek az első éjszakán, aminek következtében az amerikaiaknak fel kellett adniuk néhány állásukat. Másnap a két partszakasz támadói találkoztak, és a sziget közepe felé nyomták a japán csapatokat. Délután az amerikaiak elérték Saipan falut, a sziget fővárosát, a foszfátbányászat központját. Szeptember 19-én folytatódott az előrenyomulás, és másnapra, két kisebb ellenállási gócot nem számítva, a sziget amerikai kézre került.[1] A japánok a korallgerinceken, a Romauldo-hegyen ásták be magukat, őket csak később sikerült teljesen kifüstölni. Az amerikaiak közül 237 meghalt, 907 megsebesült. A japánok nagyjából 1500 embert vesztettek, 59 fogságba került.[2]

Már szeptember 20-án megkezdődött a repülőtér építése a szigeten. Az első repülőgép október 15-én szállt le Angauron. A repülőtér két 1830 méter hosszú kifutópályából állt. Az amerikai Liberatorok 1944. október 21-én indultak első bevetésükre a szigetről.[2]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b c d History of War: Angaur and Ulithi, battle for, (Operation Stalemate II), September 1944. (Hozzáférés: 2014. szeptember 6.)
  2. ^ a b c The Pacific War Online Encyclopedia: Angaur. (Hozzáférés: 2014. szeptember 6.)