„Filippínó-tengeri csata” változatai közötti eltérés
[ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
37. sor: | 37. sor: | ||
== Az ütközetben részt vevő haditengerészeti erők == |
== Az ütközetben részt vevő haditengerészeti erők == |
||
=== U.S. Navy === |
|||
Fifth Fleet, parancsnok: Raymond Spruance tengernagy, zászlóshajó: [[USS Indianapolis]] nehézcirkáló |
|||
Task Force 58, parancsnok Marc Mitcher tengernagy |
|||
== Jegyzetek == |
== Jegyzetek == |
A lap 2017. február 26., 20:25-kori változata
Filippínó-tengeri csata | |||
A Zuikaku japán repülőgép-hordozó és két rombolója amerikai haditengerészeti repülőgépek támadása alatt 1944. június 20-án | |||
Konfliktus | második világháború, Csendes-óceáni hadszíntér | ||
Időpont | 1944. június 19 – június 20. | ||
Helyszín | Filippínó-tenger, Csendes-óceán | ||
Eredmény | teljes amerikai győzelem | ||
Szemben álló felek | |||
| |||
Parancsnokok | |||
| |||
Szemben álló erők | |||
| |||
Veszteségek | |||
| |||
Térkép | |||
é. sz. 20°, k. h. 130°Koordináták: é. sz. 20°, k. h. 130° | |||
A Wikimédia Commons tartalmaz Filippínó-tengeri csata témájú médiaállományokat. |
A filippínó-tengeri csata döntő tengeri ütközet volt a második világháború vége felé, 1944. június 19-20-án, amelyben a Japán Császári Haditengerészet csapott össze az amerikai haditengerészettel.
Az ütközet
Az ütközet célja amerikai részről az volt, hogy megsemmisítse a japán tengerészet repülőgép-hordozóinak nagy részét, csökkentve azok műveleti lehetőségeit, továbbá fedezze a Mariana-szigetek elleni offenzívát. Ez a tengeri csata volt az ötödik és egyben utolsó fő, repülőgép-hordozók között lezajlott ütközet a két haditengerészet között. Az amerikai Ötödik flotta a japán haditengerészet Egyesített flottájával és más tengerészeti, szárazföldi alakulataival, valamint a környező szigeteken települő helyőrségeivel nézett szembe.
Az ütközet köznapi amerikai beceneve a „Mariana-szigeteki nagy pulykalövészet” (Great Marianas Turkey Shoot)[2] lett, mely jól mutatta a japán repülőerők aránytalan veszteségeit az amerikai vadászpilótákkal és légvédelmi alakulatokkal szemben. Az amerikai veszteségek alacsony mivoltát jól jellemezi az, amit a csata alatt a USS Lexington egyik pilótája mondott: „Olyan ez, mint a régi idők egy pulykalövészete!”[3] A drasztikus különbségű végeredmény nagyban az amerikai fejlesztéseknek volt köszönhető: alaposabban kiképzett pilóták, kezelő- és kiszolgálószemélyzetek, széleskörűbb harctéri taktikák, egyszerűbb, üzembiztosabb gyártástechnológiák bevezetése, erősebb és hatékonyabb harceszközök, repülőgépek, hadihajók, légvédelmi rendszerek alkalmazása, továbbá az információszerzés újszerű eszközeivel hatékonyabban vezetett alakulatok, amelyekkel a japán hadigépezet már nem tudott lépést tartani sem mennyiségi, sem minőségi értelemben.[4][5] Végül a Japán Császári Haditengerészet elvesztett a bevetett öt repülőgép-hordozójából hármat, valamint annyi repülőgépet és képzett személyzetét (550-645 között),[1] melyet képtelen lett pótolni és beérni akár korábbi állapotát, miközben ellenfele tovább fejlődött, hódította vissza elfoglalt területeit és drasztikusan csökkentette a japán erőforrásokat. A négy hónappal későbbi leyte-öbölbeli csata végleg megpecsételte mind a japán haditengerészet, mind pedig a Birodalom sorsát.
-
Raymond Spruance (1886-1969) amerikai tengernagy, a filippínó-tengeri csatában részt vevő Ötödik Flotta (Fifth Fleet) főparancsnoka.
-
Marc Andrew "Pete" Mitscher (1887-1947) amerikai tengernagy, az Ötödik Flotta részét képező Task Force 58 parancsnoka.
-
Jisaburō Ozawa (小沢 治三郎) (1886-1966) japán altengernagy, a filippínó-tengeri csatát megvívó japán flottakötelék parancsnoka.
-
Kakuji Kakuta (角田 覚治) (1890-1944) japán altengernagy, a filippínó-tengeri csata idején a szárazföldi bázisú japán Első Légiflotta parancsnoka..
Az ütközetben részt vevő haditengerészeti erők
Fifth Fleet, parancsnok: Raymond Spruance tengernagy, zászlóshajó: USS Indianapolis nehézcirkáló Task Force 58, parancsnok Marc Mitcher tengernagy
Jegyzetek
- ↑ a b c Shores 1985, p. 205.
- ↑ Shores 1985, p. 189.
- ↑ "This is like an old-time turkey shoot!"
- ↑ Ezekben a fejlesztésekben az amerikaiak felhasználták az új radar-alapú műveleti szobát (Command Information Center), melyek elődeit már az 1942-es tengeri ütközetek során kezdtek el alkalmazni főbb hadihajóikon (repülőgép-hordozókon és más vezetési harcálláspontokon), és folytatták tovább a fejlesztéseiket. A másik komoly előrelépés a hadihajók légvédelmi erőinek fejlesztése volt. Az ehhez a fajta intézményi/szervezési változtatásokhoz szükséges politikai-katonai vezetési önkritika meglehetősen idegen volt akkoriban a japán társadalomban. A másik tisztán látszó előnye volt az alapos kiképzésnek és új doktrínáknak és szervezeti intézkedéseknek, hogy az amerikaiak tanultak a midwayi csata során kialakult túlterhelt rádióforgalmakból és elvesztett információkból. Az amerikai flotta az 1944-es év közepére elegendő rádiótechnikai és kommunikációs fejlesztést hajtott végre ehhez, megfelelő minőségű kiképzést, fegyelmet és doktrínát alkalmazott, hogy fenntartsák a jó vezetési koordinációt, amely nagyobb szabásúbb és összetettebb volt mint valaha. Rengeteg japán repülőgépet lőttek szét támaszpontjaikon, vagy támaszpontok közötti útvonalrepüléseik során, mely számokkal a mai napig nincsenek tisztában, noha a legtöbb japán feljegyzés megmaradt és a háború utáni óvatos becslések tisztázására is jelentős időt fektettek.
- ↑ A Fegyverkezési verseny ("Weapons Races") program legfontosabb vívmányai között szerepel a radaralapú célazonosítás és rávezetés, mellyel az amerikaiak képesek lettek elfogni és meglepni 370 japán repülőgépet több mint 50 mérföld távolságból, és lelőni körülbelül 250-et mindössze egyetlen találkozás során. (lásd a The Race for Radar and Stealth című, 2006-os Weapons Races programot a Military Channel televízióadón, mely időszakosan megismételt adás.) Azok a japán repülőgépek pedig, amelyek mégis átjutottak a légi függönyön (Air Screen), az amerikai haditengerészet új légvédelmi rendszerével találták magukat szembe, mely a közelségi gyújtók új generációjával felszerelt VT típusú légvédelmi lövedékekkel tüzeltek. Ezek az új tűzvezetési doktrínára épülő vezetéssel szervezve olyan áthatolhatatlan légvédelmi tűzrendszert alkottak, mely még sosem volt azelőtt a tengerészeti hadtörténelemben.
Források
- Ez a szócikk részben vagy egészben a Battle of the Philippine Sea című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
- Shores, Christopher. Duel for the Sky: Ten Crucial Battles of World War II (1985). ISBN 978-0-7137-1601-6