Ricercar

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search

A ricercar (magyar kiejtése: „ricserkár”), néha ricercare vagy ricercata eredetileg reneszánsz és barokk ellenpontozó zenei műfaj, egy vagy több téma imitációs feldolgozásával létrejövő hangszeres mű, amely önállóan és nagyobb kompozíció részeként is megjelenhet. A kifejezés az olasz ricercare vagy recercare (újra megkeresni, újrapróbálni) igéből származik. A legismertebb ricercarok Johann Sebastian Bach Musikalisches Opfer (BWV 1079) című művében találhatók.

A hatszólamú ricercar témája a Musikalisches Opferből
A Musikalisches Opfer hatszólamú ricercarjának kottája

A 16. században honosodott meg, az egyik első önálló hangszeres műfajként. Az első ismert ricercar Francesco Spinacino lantművész nevéhez köthető. Az első lantra írott művek esetében, a lant preambulumszerű kipróbálását, behangolást, a következő darab hangnemének „megkeresését” jelentette. 1523-ban Marco Antonio Cavazzoni (1485–1569 után) orgonaművet komponált ebben a formában. Kezdeti formái inkább homofón szerkesztésűek voltak, egyszerű alkalmi futamokkal. Marco Dall'Aquila (1480 körül – 1538 után) terjesztette el a polifón szerkesztésű, ellenpontozó, egymás utáni imitációkra épülő változatát. A ricercar műfajának legnagyobb mesterei Girolamo Frescobaldi, Giovanni Gabrieli, Andrea Gabrieli, Claudio Merulo és Adrian Willaert voltak. Hosszú időre utoljára Bachnál jelenik meg, például a Zenei áldozat egy háromszólamú ricercarral indul, majd később tartalmaz egy hatszólamú ricercart is, melynek címében megjelenik akrosztichonként megjelenik maga a kifejezés (Regis Iussu Cantio Et Reliqua Canonica Arte Resoluta - A király témája és egyéb kánonikus feldolgozások).

A 20. század zenéjében kerül ismét elő. Például Gian Francesco Malipiero Ricercar, illetve Bohuslav Martinů Három ricercar kamarazenekarra című művében vagy Igor Stravinsky Cantatájának 2. és 4. részében.

A terminológia nagyon flexibilis volt, az, hogy a zeneszerző a művét a toccata, a canzone, a fantázia vagy a ricercar keretei közé sorolta be nem volt szigorú rendszertanhoz kötve, a tetszésére volt bízva. Szerkezete idővel a mottetához közelített, de a szólambelépések egymásutánisága és szakaszos imitációs technikája a fúga egyik előfutárává tette.

Jan Pieterszoon Sweelinck Giovanni Gabrieli ricercarjainak és az angol virginalisták hatására kifejlesztette a mai fúgák első változatait, melyekben dalvariációk, zsoltárfeldolgozások, fantáziák elemei jelentek meg. Ezeket a virtuóz műveket gyakran orgonára komponálta és improvizációkkal kombinálva mutatta be. Tanítványai később elterjesztették ezt a stílust német földön, először a Hanza városok (pl. Hamburg és Lübeck térségében, ez később hatással lesz Dietrich Buxtehudéra, majd általa Johann Sebastian Bachra is, aki széles körben ismertté teszi a fúga ezen stílusát.

Források[szerkesztés]

  • Balázs, István. Zenei kislexikon (magyar nyelven). Budapest: Corvina (2017). ISBN 9789631364347 
  • Dahlhaus, Carl, Hans Heinrich Eggebrecht. Brockhaus-Riemann Zenei Lexikon, Boronkay Antal (magyar kiad. szerk.), 3. kötet (O-Z) (magyar nyelven), Budapest: Zeneműkiadó (1983). ISBN 9633304741 
  • Hofstadter, Douglas R.. Gödel, ​Escher, Bach - Egybefont Gondolatok Birodalma (magyar nyelven). Budapest: Typotex (2005). ISBN 9637546995 
  • Sadie, Stanley.szerk.: John Tyrrell: The New Grove Dictionary of Music and Musicians, 2. kiadás, 11. kötet (angol nyelven), London: Macmillan Publishers (2004). ISBN 9780195170672 
  • Ness, Arthur J..szerk.: Don Michael Randel: The New Harvard Dictionary of Music, 4. kiadás (angol nyelven), Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press (2003). ISBN 0674011635 
  • Szabolcsi, Bence. A zene története (magyar nyelven). Budapest: Zeneműkiadó (1974). ISBN 963330010X