Protézis (orvostudomány)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Két protézis karral rendelkező férfi.
Protézis az ókori Egyiptomból.

A protézis (a görög proszthémi szóból származik, jelentése: prosz – elé, thémi – tesz) amputált végtagot, hiányzó szervet pótló technikai berendezés. Léteznek testen kívüli protézisek (műkar, műláb), illetve testen belüli protézisek (ízületek, érpótlások). A funkcionális protéziseken kívül léteznek kozmetikai célúak is (pl. műszem), amelyek az elvesztett szerv okozta pszichés hatást igyekeznek csökkenteni. A protézisek mellett még meg kell említeni az ortéziseket (pl. támasztó- rögzítő szerkezetek, fáslik) is, amelyek megkönnyítik a még meglévő testrészek működését.

Belső protézisek[szerkesztés]

A testen belüli protéziseket olyan anyagból kell készíteni, amit az immunrendszer nem ismer fel idegen anyagként (például arany- vagy titánborítással).

A protézisekkel szemben elvárás, hogy a hiányzó szerv (például fogak, végtagok, ízületek) feladatait minél teljesebben ellássák, élettartamuk megfelelő legyen (különösen az ízületprotéziseknél). A leggyakrabban alkalmazott ízületpótlás a csípőízületek pótlása. De ismert a szemlencseprotézis a szürkehályog-műtéteken. A protézist a medencecsontba, és a combcsontba építik be. A műtét után fontos a beteg mielőbbi lábraállítása az izomzat megtartása végett.

Külső protézisek[szerkesztés]

Ezek az eszközök nincsenek fixen a testbe építve, viselőjük naponta fel-le veszi. Általában éjszakára nem viselik. Az első protézisek a végtaghiányokat voltak hivatottak pótolni, és nem voltak többek, mint felcsatolható (megfelelően megfaragott) fadarabok. A korszerű végtagpótló protézisek megfelelő rugók, reteszek segítségével tűrhetően pótolják a hiányzó boka, és térd ízületek mozgását is. A legkorszerűbb eszközök elektromotorok segítségével működnek.

A végtagprotéziseknél a rögzítés kritikus eleme a csonktok. Ebbe teszi bele a viselője a csonkját. De előtte a csonkra egy csonkharisnyát húz. Ez megakadályozza a bőrirritációt. A csonktokot rendszeresen újra kell cserélni, (1-2 évente) mivel a csonk változhat.

A legelső protézisek[szerkesztés]

A legelső protézisek fogakat pótoltak. A régészeti leletek alapján a mai Me­xi­kó te­rü­le­té­n már 4500 évvel ezelőtt használtak pár­duc­fo­ga­kat arra, hogy a letört vagy el­ko­pott fo­ga­kat he­lyet­te­sí­tsék. Ez azonban nyilván nagyon nehézkes megoldás lehetett, és nem is igen terjedt el nagyobb területeken. Az áttörést az et­rusz­k orvoslás hozta meg, a Kr.e. 10-9. században. Az etruszkok gyógyítói már finomra csiszolt állatcsontokból, illetve gondosan kimért fémötvözetekből készítettek protéziseket. Ezek fennmaradt példányait a feltárások után egy régészből, vegyészből és fizikusból álló olasz kutatócsoport is megvizsgálta. Legnagyobb meglepetésükre az derült ki, hogy a protézisek mind kémiai, mind immunológiai szempontból ma is megfelelnének a nemzetközi fogászati szabványoknak! Ezek szerint az etruszkok gondosan odafigyeltek minden olyan tapasztalatra, amely arra utalt, hogy az emberi szervezet milyen fémeket tud elviselni anélkül, hogy azok sebeket vagy mérgezéseket okoznának benne. Fogpótlásaikhoz olyan arányban használtak fel aranyat, ezüstöt és rezet, amellyel ma is megállnák helyüket az orvoslásban. Kivéve persze, hogy a mai ízlésnek már nem felelnének meg a színes fogak. Emellett már a koronát és az áthidalást is ismerték, vagyis azt az eljárás, amellyel a lecsiszolt fogra egy kupakot rögzítettek (korona), illetve két, lecsiszolt fog (pillér) közé egy vagy több műfogat illesztettek be úgy, hogy a híd széleit ráhúzták a meglévőkre. Az egyéb jellegű pótlásokat aranypántokkal rögzítették. Később a föníciai és görög sírokban dróttal rögzített fogpótlások­at találtak. A gö­rö­gök a nyál és a táp­lá­lék ha­tá­sát is vizs­gál­ták a kiválasztott anyagokra, s emellett kifinomult fog­hú­zó-fogkezelő esz­kö­zeik voltak. A fogtechnika nagyjából a római császárság idejére vált önálló szakággá az orvosok között. A középkorban kevesebb gondot fordítottak a fogpótlásra, amely így csak az általános technikai fejlődés nyomán vált ismét jelentőssé. A 17. században azután ismét elterjedt a műfogak használata, ekkor már gipszből készítették a műfogsorokhoz az állcsont vagy a szájpadlás lenyomatát.

http://www.mimicsoda.hu/cikk.php?id=1089