Petrarcai szonett

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Petrarca: 159. szonett

Szerelem! állunk őt ámulva, kit
káprázatul küldött az ég a földre.
Nézd: hogy szitál a szépség fény-esője!
Az angyal ő, ki földünkön lakik.

Nézd ritka köntösét, – hogy elvakít
elefántcsont-disze s aranyja, gyöngye!
Mily andalítva ring e karcsu, gyönge
test, míg csábitja árnyékos csalit!

S a zöld füvet s ezerszinű virágot
nézd: a vén tölgy alatt mind esdve kéri,
hogy rálépjen, vagy csak érintse lába.

S a szem szikráitól kigyúlni látod
a felhőt, – földön, égen minden élni
s örülni kezd, amerre néz a drága.

  Képes Géza fordítása

A petrarcai szonett jambikus lejtésű, általában 11 szótagból álló (hatodfeles) sorokból építkező, két négy- és két háromsoros versszakból áll. Az eredeti olasz szonettforma a vers 14 sorát két részre osztja, az első rész az oktáv, a második a szextett. A szonett kötött rímképlete: abba, abba, cdc, dcd. Ritkábban előfordul cddcdd, cddece vagy cddccd forma is, pl. William Wordsworth "Nuns Fret Not at Their Convent's Narrow Room" című költeményében. Ezt a formát főként a korai angol költők használták, valamint ritkán megjelent a cddcee és cdcdee forma is.

Nevével ellentétben nem Petrarca találmánya, hanem más reneszánsz költőké.[1]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Spiller, Michael R. G. The Development of the Sonnet: An Introduction. London: Routledge, 1992. Questia School. Web. 5 Dec. 2013.