Párizs ostroma (885–886)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Párizs ostroma (885–886)
Siege of Paris (885–886).jpeg
Időpont 885. november 25.-886 október
Helyszín Párizs
Eredmény Frank győzelem
Szemben álló felek
Nyugati Frank KirályságVikingek
Parancsnokok
III. Károly nyugati frank király; Odó grófSigfrid, Sinric, Rollo
Szemben álló erők
200 főkb. 30-40 000 fő
300-700 hosszú hajó
ostromgépek
Veszteségek
ismeretlenismeretlen
Térkép
Párizs ostroma (885–886) (Franciaország)
Párizs ostroma (885–886)
Párizs ostroma (885–886)
Pozíció Franciaország térképén
é. sz. 48° 51′ 14″, k. h. 2° 20′ 49″Koordináták: é. sz. 48° 51′ 14″, k. h. 2° 20′ 49″

Párizs 885-886 közti ostroma a vikingek portyázásának része volt, melyet a Szajna vidékén hajtottak végre a Nyugati Frank Királyság területén. Az ostrom III. Károly nyugati frank király uralkodásának fontos eseménye volt, valamint fordulópontot jelentett a Karoling-dinasztia történetében, valamint a Frank birodalom történetében. Ez az esemény ismételten bizonyította a frankok számára Párizs kiemelkedő stratégiai fontosságát abban az időben, amikor a város Frankföld egyik legnagyobb városa volt. Az ostromról a Abbo Cernuus latin költő tollából értesülhetünk, melyet a Bella Parisiacae urbis című versében énekelt meg.

Hosszúhajók százaival és feltehetően több tízezernyi támadóval a fedélzeten, a vikingek elérték Párizs külvárosi részeit 885 novemberének végén. Velük szemben Odó gróf védekezett, jóllehet csupán néhány száz katonát volt képes összegyűjteni a város védelme érdekében. A vikingek számos ostromgéppel felszerelkezve támadtak, ám meghiúsult azon igyekezetük, hogy betörjenek a város falain belülre az olykor igen heves támadások ellenére. A kezdeti támadásokat követően is fenntartották az ostromállapotot, ám jelentősebb offenzíva kivitelezése nélkül teltek el a rákövetkező hónapok. Ahogy az ostrom folytatódott, a vikingek többsége fentebb hajózott a folyón, hogy fosztogassanak. A vikingek a város megszerzésére irányuló legutolsó sikertelen támadásukat 886 nyarán vitték véghez és októberben megérkezett III. Károly felmentő seregének élén.

A párizsiak rettegése miatt, mely a hosszú ideje tartó harcok miatt volt, Károly leállíttatta a viking ostromlók elleni rövid támadásokat és ehelyett inkább felajánlotta, hogy fentebb hajózzanak a Szajnán Burgundiába, ahol eközben felkelés zajlott, valamint megígérte, hogy 700 livres, azaz 250 kilogrammnyi ezüstöt fizet váltságdíjként. Odo gróf nagy mértékben ellenezte ezt a javaslatot, próbált Károly ígéreteivel dacolni és amikor 888-ban III. Károly elhunyt, akkor Odót választották meg az első nem a Karoling-dinasztiából származó uralkodónak Frankföldön.

Háttér[szerkesztés]

Habár a vikingek már korábban is számos alkalommal lecsaptak a Frank birodalom több pontján, ám Párizst csak 845-ben sikerült elérniük, amikor is kifosztották a várost. A 860-as évek során még újabb három alkalommal támadták meg Párizst, melyet csak akkor voltak hajlandóak elhagyni, amikor a város vezetése kenőpénzt adott nekik, vagy képesek voltak komolyabb zsákmányra szert tenni.[1] 864-ben a Pistresi ediktumban leírták, hogy hidakat kell építeni a Szajnán Pîtres és Párizs városában.  Párizs ekkoriban már az Île de la Cité szigetet körülvevő folyószakasz mindkét oldalán feküdt. Ez rendkívüli módon segítette a 885-ös ostrom kivitelezését. A régió legfőbb vezetője egyben Párizs őrgrófja is volt, akinek felügyelete alát tartozott a vidék a Szajna és a Loire folyók mentén. Eredetileg Erős Róbert, Neusztria őrgrófja töltötte be ezt a szerepet, aki egyben a loire-völgy missus dominicusa is volt. Ő kezdte el a főváros védelmi vonalának megerősítését és folyamatosan felvette a harcot az északiakkal, egészen halála napjáig, melyre a Brissarthe mellett vívott csatában került sor. Bár fia, Odo nyugati frank király követte őt az utódlásban, a királyi hatalom hanyatlásnak indult. Ugyanakkor Párizs erődítését tovább folytatta, főleg helyi, mint sem királyi indíttatásból.[2]

Mindeközben a Nyugati Frank Királyság számos rövid ideig uralkodó király uralmát nyögte, mely a II. Károly 877-ben bekövetkezett halálát követő időszakot jellemezte. Ez a helyzet állt fenn 884-ben is, amikor trónra került III. Károly nyugati frank király, aki egyúttal a Német-római császárság és Olaszország uralkodója is volt egyben és reménykedett benne, hogy képes lesz újraegyesíteni a korábbi nagy birodalmat.[1] Úgy tűnt, hogy a vikingek a 881-es saucorti-csatát követően, mikor is legyőzték III. Lajos nyugati frank királyt, a vikingek visszaadják a frankoknak az irányítást a kezükbek, de 885-ben, amikor III. Károly római császár trónra lépett, a vikingek erőteljes támadást indítottak Párizs ellen.[1][3]

Az ostrom[szerkesztés]

A dán vikingek Sigfred és Sinric vezetésével ismét a nyugati frank területek felé vették az irányt hajóikkal[4] 885-ben, melynek során az ország északkeleti vidékein portyáztak az ostrom előtt. Sigfred kenőpénzre tartott igényt Károly királytól, ám elutasították, ezért mintegy 700 hajóból álló flottájával felhajóztak a Szajnán mintegy 30-40000 harcossal a hajók fedélzetén.[1][5] A valaha feljegyzett legnagyobb viking flottáról Abbo Cernuus költő tollából van információnk. Bár szemtanúja volt az eseményeknek, ugyanakkor a történészek között általános az egyetértés azt illetően, hogy Abbo túlzó adatokat jegyzett le az ostromló erőkről.[6][7] A történész C. W. Previté-Orton a hajók számát mintegy 300 körülire teszi, míg John Norris mintegy 300 hajót említ.[8] Bár a frankok megpróbálták megakadályozni a vikingeket abban, hogy felhajózzanak a Szajnán, a vikingek végül folytatták útjukat párizs felé.[3] Párizs abban az időbe az Île de la Cité szigetén terült el. Ez a hely stratégiai fontosságú volt abból a szempontból, hogy képesek voltak a frankok megállítani a folyón közlekedő hajókat a folyón létesített két alacsony hídjuk segítségével, mely hidak közül az egyik kőből, míg a másik fából készült. Még a kecses viking hosszúhajók sem fértek át a hidak alatt.[1] Odó gróf felkészült a vikingek érkezésére és megerősítette a hídfőállásokat két toronnyal, melyek mindegyike egy-egy hidat védett. Emberhiánnyal küzdött, mivel alig volt több harcosa, mint 200 fő, ám Gozlin püspökkel, aki az első harcos egyházfő volt a középkori irodalomtörténet során, közösen hadsereget toboroztak,[3][9][10] valamint bátyjának segítségét is maga mögött tudhatta.[11]

A vikingek bárkái

A vikingek 885 novemberének 24., vagy 25. napján érkeztek meg Párizsba, elsődlegesen azért, hogy megsarcolják a frankokat.[12][13][14] Az ostrom akkor kezdődött el, amikor ezt a frankok megtagadták tőlük. November 26-án a dánok megtámadták az északkeleti tornyot különböző ostromgépekkel, többek közt katapult segítségével. A támadásukat visszaverték forró viasz locsolásával. Aznap minden viking támadást sikerült a védőknek visszaverniük, majd még aznap éjjel a párizsiak egy újabb szintet húztak fel a toronyra.[14][15] November 27-én a viking támadás részét képezte az aknásítás, a faltörő kosok és tűz használata, de mindhiába. Gozlin püspök íjjal és baltával vett részt az ütközetben. Kitűzött egy keresztet a külső falra és buzdította a harcosokat. Testvére, Ebles szintén részt vett a küzdelemben.[14] A vikingek visszavonultak az első meghiúsult támadásaik után és tábort vertek a folyó jobb partján, ahol épületköveket használtak a tábor felépítéséhez. Miközben újabb támadásokra készültek fel a vikingek újabb ostromgépek építésébe fogtak.[16] Egy újabb támadás során több ezer gránátot lőttek a városra, hajót küldtek a híd bevételére és szárazföldi támadást indítottak három csoportra oszolva. Az seregek körbevették a hídfőnél lévő tornyot, feltehetően azért, hogy leküzdjék a folyón létesített akadályt. Miközben megpróbálták felgyújtani a hidat, közben a várost is megtámadták ostromgépeikkel.[16]

Párizs térképe a 9. századból (a város az Île de la Cité szigeten települt)

A vikingek mintegy két hónapon keresztül fenntartották az ostromállapotot, árkokat ástak és a szárazföldön tartalékokat képeztek maguknak. 886 januárjában megpróbálták törmelékkel,  foglyok holttesteivel, állattetemekkel és növényi anyagokkal feltölteni a folyó gázlóit, hogy a torony közelébe tudjanak férkőzni. Ezt két napon keresztül folytatták. A harmadik napon három felgyújtott hajót küldtek a fahíd ellen. Az égő hajók azonban már azelőtt elsüllyedtek,mielőtt elérhették volna a hidat, ezért az sértetlen maradt.[14][15] Február 6-án az esőzések által megduzzadt folyó elmosta a törmelékekből összehordott akadályokat, melyek a hídnál feltorlódtak. A híd megsemmisült és a legészakkeletibb tornyot immáron csak 12 védő tartotta, akiknek nem volt utánpótlási útvonaluk. A vikingek megadásra szólították fel a védőket, de azok visszautasították ezt, ezért mindannyiukat kivégezték.[14]

Még azon a nyáron a dánok végső támadást indítottak a város ellen, amit a védők ismételten visszavertek. A birodalmi hadsereg októberben megérkezett és szétverte a vikingek csapatait. Károly körbevette seregével Rollót és csapatát a Montmartre-nál lévő táboruknál. Ugyanakkor Károly nem kívánt harcba bocsátkozni. Felajánlotta a vikingek számára, hogy feljebb hajózhatnak a Szajnán és kifoszthatják Burgundiát, ahol épp lázongások voltak.[14] Mikor a vikingek visszavonultak Frankföldről a következő év tavaszán, akkor kaptak Károlytól 700 livre, azaz 257 kilogrammnyi értékű hadisarcot.[17][18][19]

Hatása[szerkesztés]

A párizsiak megtiltották a vikingek számára, hogy lehajózzanak a Szajnán, ezért a behatolóknak a Majnán keresztül kellett elhagyniuk az országot. Mikor károly 888-ban elhunyt, a frankok Odót választották meg királyuknak. Odo testvére a későbbiek során lett királlyá koronázva.[17] A következő évszázad során a Róbertet követők, Erős Róbert leszármazottai harcoltak a Karoling-dinasztia tagjaival a frank trónért. Hercegségüknek neve (Francia) adta később Franciaország mai nevét, ugyanakkor a Karoling birodalom soha többé nem vált olyan hatalmassá, mint, amilyen korábban volt.

Kapcsolódó lapok[szerkesztés]

References[szerkesztés]

  1. ^ a b c d e Davis (2001) p. 53
  2. Hooper, Bennet (1996) p. 23
  3. ^ a b c Bradbury (1992) p. 43
  4. Tucker (2009) p. 226
  5. Kohn (2006) p. 588
  6. Hodgkin (1959) p. 741
  7. Brooks (2000) pp. 51–53
  8. Norris (2007) p. 31
  9. Brooks (2000) p. 51
  10. Abbo, Dass (2007) p. 8
  11. Davis (2001) pp. 53–54
  12. Bradbury (2004) p. 133
  13. Logan (1991) p. 130
  14. ^ a b c d e f Davis (2001) p. 54
  15. ^ a b Logan (1991) p. 131
  16. ^ a b Bradbury (1992) p. 45
  17. ^ a b Davis (2001) p. 55
  18. Logan (1991) pp. 131–132
  19. One "livre d'estelin" or "livre de Charlemagne", the standard used from c. 800 to c. 1350, is equivalent to 367.1 g (Zupko 1990, p. 346).