Ozsvári Csaba

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ozsvári Csaba
Született 1963
Budapest
Elhunyt 2009. július 9. (45-46 évesen)
Óbudavár
Állampolgársága magyar
Foglalkozása metal worker
Kitüntetései Magyar Örökség Díj
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Ozsvári Csaba témájú médiaállományokat.

Ozsvári Csaba (Budapest, 1963. – Óbudavár, 2009. július 9.) Magyar Örökség díjas ötvösművész.

Életpályája[szerkesztés]

1963-ban született Budapesten. Házasságukból öt gyermek született. 1982-től 1987-ig a Magyar Iparművészeti Főiskolán tanult, mestere Engelsz József volt. Mint ötvös, elsősorban egyházi megrendelésre dolgozott, a liturgikus és szakrális művészetben alkotott maradandót. Szerte az országban és külföldön kelyhek, misekönyv-borítók, ereklyetartók, szentségtartók, kapuk hirdetik különleges és egyedi munkásságát.

Misekönyv-borító (Lectionarium) – ezüstdomborítás drágakövekkel, Készült:1992. Mérete: 230×320×60 mm

Magáról és művészetéről így vallott[szerkesztés]

„A művészetben és a művészeten kívül engem nem érdekel más, mint Jézus Krisztus. És semmi másról nem akarok szólni, csak az Isten dicsőségéről. Ha ez nem megy, akkor inkább hallgatok. Hívő emberként Isten közelségére vágyom. Társaságát keresem a szentmisében, imádságban, a családomban és a mindennapi munkámban. Amikor dolgozom, az ábrázolandó témában vagy liturgikus tárgyban újra és újra meg kell élnem személyes kapcsolatomat Istennel. Ez nélkülözhetetlen a szakrális művészet területén. Hívőként végzem munkámat. Mindig Istenbe kapaszkodva és mindig az Egyház közösségében. A szenvedő Jézus Krisztus ábrázolásakor a Megfeszített testének, sebeinek és arcvonásainak megformálásakor sokszor megrendítő az Ő közelsége. Megrendítő és félelmetes, de csodálatos is, mert csak az Ő közelségében élhető az Élet. Valamit ilyenkor megsejt az ember a végtelen Istenről… Számomra a művészetnek egyértelműen vallásos rendeltetése van. Célját abban foglalhatom össze: nagy érzelmi hatást keltve művelje a lelket, tegye képessé a szenvedélyes életre, a jóra, a szépre, az igazra és készítsen fel a halálra, az Istennel való végső találkozásra. Lehet, hogy itt, a huszadik század végén túl idegenül hangzanak ezek a szavak. De én csak erről akarok beszélni, és semmi másról, mert másról beszélni nem érdemes. Csak olyan művészetet szabad csinálni, amely az embert eredeti lényében szólítja meg, abban, ami romlatlan és gyermek mindenkiben, minden korban és minden körülmények között. E megszólításra felébred az ember igazi lénye, szomjúsága a végső, örök dolgok iránt, és vágyakozása Isten felé. Nem érdekel sem stílus, sem korszerűség, sem az a számomra ismeretlen fogalom, hogy modernség. Mert minden művészet egyedüli oka és végső célja csak az lehet, hogy a Mindenható Örök Istent dicsőítse, és ezt az eltorzított arcú emberiséget újra felemelje Istenhez. Ahol ezt a célt nem találjuk, ott nincs semmiféle művészet, csak ördögi zűrzavar, és nem is érdemes róla beszélni.”

Díjak, elismerések[szerkesztés]

Kiállítások[szerkesztés]

  • Budavári Mátyás-templom, 1997
  • Pompei, 1997
  • Tihany, 1997
  • Róma, 1998
  • Veszprém, Érseki Palota, 2015
  • Budapest, Sapientia, 2015

Galéria[szerkesztés]

Források[szerkesztés]