Munkamegosztás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A munkamegosztás a társadalmi kooperáció egyik formája.

A modern társadalmakban az emberek nem képesek arra, hogy minden olyan jószágot, amelyre igényük van, maguk állítsanak elő. De ha ezt meg is tudnák tenni, a gazdaság akkor is sokkal kevésbé hatékonyan működne, mint abban az esetben, ha bizonyos személyek néhány jószág termelésére specializálódnak – ezt a folyamatot nevezzük munkamegosztásnak.

A munkamegosztás már a közgazdaságtant megalapító Adam Smithnél kulcsfogalom volt.

Munkamegosztás és hatékonyság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A termelésben alkalmazott munkamegosztással elért nagyobb hatékonyság mögött több tényező is áll:

  • A munkafeladat részekre bontása lehetővé teszi a tömegtermelést, mert a félkész termékek minősége ellenőrizhető, így a hibák nem halmozódnak föl a késztermékben.
  • A részfeladatok munkaköröket határoznak meg. Egy-egy munkakörben nem kell az átállási idő miatti kieséssel számolni.
  • Az emberek képességei különbözőek. Mindenki azt a részfeladatot végezheti, amihez a legjobban ért, amiben a leghatékonyabb.
  • A javak többségének előállításához szakképzettségre van szükség, amelynek megszerzése hosszú időt igényelhet: például egy cipésznek sokkal kevesebb ráfordítással jár a lábbelink előállítása, mint saját magunknak.
  • Az igazán kis részfeladatok elvégzéséhez azonban még szaktudás sem kell, vagyis sokaknak nem kell tanulással vesződniük.
  • Nemzetközi munkamegosztás: a termelésben a földrajzi-területi különbségek is fontos szerepet játszanak: például egy Magyarországon élő embernek hiába van igénye banánra, azt ő maga nem, csak egy több ezer kilométerrel délebbre élő munkás tudja megtermelni.

Hátrányai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A munkamegosztás negatív hatása, hogy a bekapcsolódás szabad döntésből kényszerré válik. Ahogy a társadalmi integráció mértéke nő, fokozódik az egymásrautaltság, mert az önellátás egyre jobban ellehetetlenül.
  • A sokrétű emberi képességek kibontakoztatása helyett tudati beszűkülésre, egyoldalúságra ösztönöz.
  • A nyílt és személyes hatalmi viszonyok helyét a termelési folyamatot irányító személytelen uralom veszi át, amely sokszor technológiai kényszernek tünteti föl magát.