Monódia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search

A monódia – görög szóösszetétel: μόνος (monos) és ὠδή (ōdē), egy és hang – azt a homofón zenei kompozíciós szerkezetet jelenti, amelyet a túlfejlődöttnek tekintett polifóniára való reakcióként alakítottak ki az 1600 körüli Itáliában. A hangszerrel, kezdetben csak basso continuóval kísért vokális műveket[1] úgy intonálták a különböző hangfekvésekben (szoprán, alt, tenor és basszus), hogy azok ugyanazt a dallamvonalat követték más mélységben.

Maga a görög megnevezés már az antikvitásban is használatban volt, de eltérő jelentéssel – akkoriban olyan szólóéneklést vagy szavalatot jelentett általánosságban, melynek során az előadó pengetős hangszeren: kitarán, lírán, lanton kisérte önmagát.[2]

Homofón zene minden korban létezett-létezik, a monódia megnevezést ezek közül csak a korai 17. századi (kb. 1600–1640) itáliai énekes darabokra és ezek stílusára használja a zenetudomány.[3]

A kortárs szóhasználat még nem alkalmazta a zenedarabokra ezt a zenetudományban újabban használatba vett kifejezést, zenedarabjaikat inkább madrigálnak, motettának vagy akár concertónak is nevezték. Ez utóbbi kifejezés akkor még nem szűkült le mai jelentésére.[3]

A monódia születésének előfeltétele a basso continuo kialakulása volt, kiteljesedését pedig az opera műfaja jelentette.[1]

Elsősorban a világi zenélést jellemezte, de kis mértékben az egyházi zenéhez is utat talált.[1]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b c Forschungen, Institut für kunst-und musikhistorische: Monodie. ISBN 978-3-7001-3043-7, 2002
  2. Ez a szócikk részben vagy egészben a Monodie című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.
  3. ^ a b Ez a szócikk részben vagy egészben a Monody című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

További információk[szerkesztés]

  • Zene Zeneportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap