Magyar magánhangzók

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A magyar magánhangzókat többféleképpen szokás csoportosítani. Csoportosításuk alapja lehet például, hogy mennyi ideig ejtjük őket, vagy, hogy milyen az ajak mozgatásának módja kiejtéskor, illetve, hogy milyen hangrendűek.

Csoportosításuk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar magánhangzókat a következők szerint csoportosíthatjuk: hangrend szerint, a nyelv függőleges mozgása szerint, nyíltság szerint, az ajkak állása szerint és időtartam szerint.

Hangrend szerint a magyar magánhangzók lehetnek mély hangrendű magánhangzók: a, á, o, ó, u és ú, valamint magas hangrendű magánhangzók: e, é, i, í, ö, ő, ü és ű.

A nyelv függőleges mozgása szerint a magánhangzóink lehetnek felső nyelvállású magánhangzók: ü, ű, i, í, u, ú; középső nyelvállású magánhangzók: ö, ő, é, o, ó; alsó nyelvállású magánhangzók: e, a és legalsó nyelvállású magánhangzók: á.

Nyíltság szerint három csoportra oszthatók:

  • nyílt: á, e
  • közepesen zárt: a, é, o, ó, ö, ő
  • zárt: i, í, u, ú, ü, ű

Az ajkak állása szerint a magánhangzók lehetnek: ajakkerekítésesek: a, o, ó, u, ú, ö, ő, ü és ű, valamint ajakrésesek: á, e, é, i, í.

A magánhangzók kiejtésének időtartama szerint lehetnek: rövid: a, e, i, o, ö, u és ü; valamint hosszú: á, é, í, ó, ő, ú és ű.[1]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]