Luny osztályú ekranoplán

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Koordináták: é. sz. 42,8815°, k. h. 47,6560°

Luny osztályú ekranoplán
Az egyetlen Luny osztályú ekranoplán MD–160 hadrendi jelzéssel állt szolgálatban
Az egyetlen Luny osztályú ekranoplán MD–160 hadrendi jelzéssel állt szolgálatban

NATO-kód Duck
Fő üzemeltetők Szovjet Haditengerészet
Orosz Haditengerészet

Személyzet 6 tiszt, 9 sorkatona
Szolgálatba állítás 1987
Szolgálatból kivonva 1995?-1999?
Méretek
Hossz73,8 m
Fesztáv44 m
Magasság19,2 m
Tömegadatok
Szerkezeti tömeg286 000 kg
Hasznos terhelés100 000 kg
Max. felszállótömeg386 000 kg
Hajtómű
Hajtómű 8 db Kuznyecov NK‑87 gázturbinás sugárhajtómű
Tolóerő 127,4 kN
Repülési jellemzők
Utazósebesség 450 km/h
Hatósugár 1900 km
Legnagyobb repülési magasság 4 m
Fegyverzet
Beépített fegyverzet két 23 mm-es Pl-23 gépágyú faroktoronyban és két gépágyú az elülső indítókonténer alatti toronyban
Egyéb függesztmények 6 db P–270 Moszkit hajók elleni robotrepülőgép
A Wikimédia Commons tartalmaz Luny osztályú ekranoplán témájú médiaállományokat.

A 903 Luny tervszámú (oroszul: Лунь, NATO-kódja: Duck) ekranoplánt a Rosztyiszlav Alekszejev irányítása alatt álló, szárnyashajókkal foglalkozó CKB SZPK tervezőirodában fejlesztették ki az 1980-as évek elején Vlagyimir Kirillovih főkonstruktőr vezetésével, majd 1987-től állt hadrendben a Szovjet Haditengerészetnél, később pedig az Orosz Haditengerészetnél az 1990‑es évek végéig.

Nagyméretű, de kis oldalviszonyú szárnyainak határfelületi hatását kihasználva volt képes vízfelszín-közeli repülésre. Hasonló kinézetük ellenére az ekranoplánok nem repülőgépek, nem hidroplánok, nem légpárnás vagy szárnyashajók; a határfelületi hatás egy teljesen külön technológia. A Nemzetközi Tengerészeti Szervezet a tengeri hajókhoz sorolja ezeket a járműveket.

A Luny nevet az orosz kékes rétihéjáról kapta.

A felszíni hajók elleni rakétahordozó csapásmérő eszköznek szánták. Eredetileg nyolc egység megépítését tervezték, de a pénzügyi háttér hiánya, valamint a korlátozott katonai használhatósága miatt csak egy darabot fejeztek be. A hajó gyenge légvédelmi fegyverzete és nagy mérete erős légi ellentevékenység esetén sérülékennyé tette.

Tervezés és fejlesztés[szerkesztés]

Az ekranoplán egyetlen elkészült példánya az oroszországi Kaszpijszknál 2010-ben

A gép meghajtásáról oldalanként négy-négy, összesen nyolc darab, a törzs orr részéhez konzolokkal csatlakozó, egyenként 127,4 kN maximális tolóerejű Kuznyecov NK–87 kétáramú gázturbinás sugárhajtómű gondoskodott. Az úszó test aljára terelőlemezt szereltek, ami a felszállást segítette.

Fő fegyverzetét a hajók elleni P–270 Moszkit robotrepülőgép alkotta. A hat darab, párban elhelyezett tároló-indító konténert a törzs felső részére építették. A felderítő és a tűzvezető radarok az orrba és a függőleges vezérsíkra kerültek.

A típus egyetlen megépített példánya MD–160 hadrendi jelzéssel 1987-ben állt szolgálatba a Szovjet Haditengerészet Kaszpi Flottillájánál. Ezt a példányt a Volga kísérleti hajógyár építette, 1987-ben készült el. Az egységet 1992-ben vonták ki a szolgálatból és selejtezték, máig a Kaszpi Flottilla kikötőjében tárolják. Az orosz védelmi minisztérium nem tervezi a projekt újraindítását.[1]

A Luny módosított változata, a 9037 típusú ekranoplán gyorsan telepíthető óceáni vagy parti tábori kórháznak volt tervezve. A munka mintegy 90%-ánál a finanszírozás véget ért, így nem fejezték be.

Kapcsolódó fejlesztés[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Bogodvid, Maksim: Russia Revives Production of Flarecraft. (angolul) en.rian.ru (2012. jan. 27.) (Hozzáférés: 2013. júl. 14.)

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Lun-class ekranoplan című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]