Kultusz

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Kultusznak nevezzük a vallásban a vallási szertartások összességét. A hétköznapi életben a kultusz szót sokszor a divat szó jelentésével azonos értelemben használjuk. A szótőből (kult) képzett szó a kultúra, a kultikus például tárgy vagy személy jelzője, és a kultivál (megművel, szeret, örömét leli benne) jelentésű ige. A társadalom többsége által nem vallott hiedelmeket és célokat valló, főleg vallásos érzelmű embercsoportot is jelent. Marginális helyét az okozza, hogy vagy új hitrendszert, vagy olyan idioszinkretikus gyakorlatot követ, amelyet a környező kultúra nem fogad el a fő vonulatba tartozónak.[forrás?]

A szó eredete[szerkesztés]

A kultusz szó a latin cultusból ered, amelynek jelentése „törődés” vagy „imádat”, illetve vallásos hiedelmek vagy rítusok rendszere. A francia nyelvben vagy a spanyol nyelvben a culte vagy culto egyszerűen imádást, imádkozást, vagy vallási tevékenységben való részvételt jelent. A köznyelvi angol cult szó jelentése szekta.

A vallásokban[szerkesztés]

Vallási kultusza többé vagy kevésbé kifejlett formában, szellemibb vagy anyagiasabb alakban, minden időben, minden népnek volt és van; egyidős az az emberiséggel.[1]

Az ókori zsidóknál[szerkesztés]

Az ókori görögöknél[szerkesztés]

A kínaiaknál[szerkesztés]

„Valamennyi eszköz közül, amelyekre az emberek kormányzásához szükség van, legnélkülözhetetlenebb a szertartások (11) intézménye” – olvashatjuk a Li-csiben [2]. Ezért a kínai császárság a kultuszt legsajátabb ügyének tekintette, és saját kezébe vette. A birodalmi vallásnak ennek következtében nem volt tulajdonképpeni papsága; a szakrális feladatokat legtöbbször hivatalnokok látták el, akik a rítusok miniszterének voltak alárendelve. Az, hogy a taoizmus és a buddhizmus a maga papságával széles körben jelentős befolyásra tett szert, elsősorban annak köszönhető, hogy ezek a hivatalnokok nem tudták kielégíteni a tömegek vallási igényeit.[3]

A rítusoknak öt fajtája különböztethető meg: a szerencsés előjelek rítusai (áldozás és ajándékok adományozása a szellemeknek), temetési rítusok, katonai rítusok, a vendéglátás (látogatások és követségek) rítusai és az örömrítusok (menyegző, ünnepek stb.) A legfontosabb közülük az áldozás, mivel bemutatásának igénye mélyen az emberi természetben gyökerezik. A fentebb idézett szöveg más helye azt mondja: „Az áldozás nem valami kívülről jövő, hanem belülről kifelé irányuló és a szívben születő ..., ezért csak a bölcs képes az áldozat értelmét feltárni.” A leggyakoribb az ősöknek felajánlott áldozat; nyugodtan elmondható, hogy az ősök kultusza a kínaiaknál valamennyi társadalmi rend és réteg közös kultusz formája volt. Az elhaltaknak ételt, teát és más italokat, virágot, ruhát, valamint papírból készült pénzérméket, használati tárgyakat, állatokat és embereket (szolgákat, asszonyokat) ajánlottak fel; a papírszimbólumokat elégették, mert azt képzelték, hogy az ábrázolt eredeti szellemi esszenciája ezáltal az elhunytnak a túlvilágon rendelkezésére áll majd. Az isteneknek állatokat, különösen baromfit, kutyát, disznót, szarvasmarhát, lovat áldoztak. Az égieknek felajánlott áldozatot elégették, a földnek szántakat pedig elásták. Némelyik szent szertartást ének és zene kísért, táncot és pantomimet is alkalmaztak a kultuszban. Példaként arra, hogy a szakrális ügyek univerzalisztikus elképzelésekkel voltak átszőve, álljon itt a Szertartások feljegyzéseiből (Li-csi) az a részlet, amely az első tavaszhónapról szól: „Ebben a hónapban ülik meg a tavasz kezdetének ünnepét. Három nappal a tavaszkezdet előtt a főasztrológus a következő szavakkal tájékoztatja erről a Menny Fiát: »Ezen és ezen a napon van a tavasz kezdete«. Sajátos tevékenysége a fákban (a növényzetben) rejlik. Ekkor a Menny Fia böjtöl. A tavasz kezdetének napján a Menny Fia, a birodalom három legfőbb méltóságának, a kilenc miniszternek, a hűbéres fejedelmeknek és a főhivatalnokoknak kíséretében személyesen megy el a keleti külvárosba a tavasz ünnepélyes fogadására. Onnan visszatérve jutalmakat oszt ki a három legfőbb méltóságnak, a minisztereknek, a hűbéres fejedelmeknek és a főméltóságoknak a palota negyedik udvarán.[3]

Ebben a hónapban a Menny Fia az első szerencsés napon könyörgéssel fordul Sang-tihoz jó termésért. Nem sokkal ezután egy másik szerencsés napot választanak ki, amelyen a Menny Fia személyesen helyez el egy ekevasat háromüléses kocsijában, a kocsihajtó és egy vértestiszt közé. A három legfőbb méltóság, a kilenc miniszter, a hűbéres fejedelmek és a főhivatalnokok élén ő maga szántja fel a Sang tinak szentelt szántóföldet. A Menny Fia három barázdát húz, a három legfőbb méltóság mindegyike ötöt, a miniszterek és a hűbéres fejedelmek egyenként kilencet. Visszatérve, a Menny Fia fő lakosztályában egy serleget ragad, és beszédet intéz a három legfőbb méltósághoz, a kilenc miniszterhez, a hűbéres fejedelmekhez és a főhivatalnokokhoz, akik mind összegyűlnek körülötte: »Nektek áldozom ezt a bort hálából fáradozásotokért.«[3]

Azután átnézik az áldozati szabályokat, és parancsot adnak, hogy mutassanak be áldozatokat a hegyek, erdők, folyók és tavak szellemeinek; de tilos nőstény áldozati állatot felhasználni.

Szánalomérzésből (az állatok) csontját és rothadó húsát elássák a földbe. Ebben a hónapban nem szabad háborúskodni. Ha harcolnak, feltétlenül utoléri őket az ég büntetése. Amíg fegyvert nem fognak ránk, addig nem szabad nekünk sem ezt kezdeményezni.

Nem szabad az ég létrehozta rendet megváltoztatni, nem szabad a földön a munkák természetes folyamatát megszakítani és az emberek viselkedésének és munkálkodásának szabályait megzavarni.

Ha a császár az első tavasz-hónapban azokat az előírásokat követné, amelyek a nyárra érvényesek, akkor nem érkezne meg az eső a megfelelő időben, a füvek és fák idő előtt elfonnyadnának, és az országok állandó rettegésben élnének. Ha az őszre érvényes előírásoknak tenne eleget, akkor a népet járványok lepnék meg, tomboló viharok és roppant esőzések következnének be mindenütt, tövis és bogáncs, konkoly és üröm burjánzana el egy csapásra. Ha a télre vonatkozó előírásokat követné, akkor árvizek okoznának pusztítást, hó és dér idézne elő nagy károkat, és nem kelne ki az első vetés.” [3]

Hasonlóképp beszél az év többi hónapjáról is; az univerzista alapeszmék mindenütt világosan érvényre jutnak.

A kínai univerzizmus az örök világtörvényről (tao), a két őserő, jin és jang összjátékáról, az öt elemről (változó állapotról) és az ég, föld, ember összhangjáról szóló tanításával, természettiszteletével, őskultuszával és szertartásrendjével, az egyén, a család és az állam életére egyaránt kiterjedő etikájával, amely végső fokon a taónak az emberi kapcsolatokra gyakorolt hatását tükrözi, évezredeken át a kínai császárság irányadó világnézete volt. Mivel az egész rendszer központi fogalma a „tao”, ezért az univerzizmus régi, összkínai taoizmusnak is nevezhető. Világ és ember rendeltetésének ez a felfogása, amelynek kezdete a kínai nép őstörténetének mitikus ködébe vész, a történelmi korszakokban főképp két történetileg jelentős megjelenési formát öltött: a „konfucianizmus”-t és a szűkebb értelemben vett „taoizmus”-t. A kettő között az a különbség, hogy ugyanazokat az alapeszméket más módon értékelik. Lao-ce és első követőinek tanítása magában véve a régi taoizmus legtisztább és legmélyenszántóbb formája; annak következtében azonban, hogy e tan kvietista eszményeket dédelgetett, hogy végeláthatatlan természetfilozófiai spekulációkat és mágikus szokásokat alakított ki, s hogy végül sajátos egyházat hozott létere, külön, önálló hitformává lett, amelyhez a kínaiaknak csak egy része tartozott. A konfucianizmus eredetileg a régi taoizmus misztikus, mágikus és kvietista eszméinek és szokásainak túlburjánzása elleni reakcióból alakult ki.[3]

Konfuciusz a régi elődök tanításait akarta azok — saját elképzelése szerinti — tisztaságában helyreállítani. Ezzel azonban egyúttal meg is reformálta őket; mert mindent kiküszöbölt belőlük, ami ellentétben állt józan humanitáseszményével. Ellentétben Lao-céval, ő az aktív cselekvés értékét hangsúlyozta, a család és az állam céljaira egyaránt gyakorlatilag felhasználható erkölcstant hirdetett. Ezzel a szabványos kínaiság megtestesítője lett, és tanítása, politikai erők támogatásával, fokozatosan államvallássá fejlődött, amely a hivatalnokok befolyásos rétegében buzgó és türelmetlen védelmezőkre talált. A konfucianizmus ily módon mind fokozottabb mértékben mindenkire kötelező, ortodox államfilozófiává alakult. Ezért tesszük Konfuciuszt és tanítását ismertetésünk elejére, a taoizmus és a kínai vallástörténet többi áramlata csak később követi ezt. Mindenekelőtt azonban hasznos lesz, ha nagy vonásokban felidézzük Kína történetét.[3]

A kultusz szerepe az ember életében[szerkesztés]

Popper Péter sajátos gondolkodású és eklektikus szemléletű pszichológus azt állítja, hogy [forrás?]

A kultusz az ókorban lehetővé tette, hogy az emberek a rend keretében megéljék az emberi élet teljes élményvilágát, mégpedig úgy, hogy emiatt nem lett belőlük társadalmon kívüli marginális lény. Nem maradtak „úgy”. A renden belül a kultusz megőrizte lelki egyensúlyukat, és ezért visszatérhettek a „rendes” életbe.
Így történt például az ókori görögség dionüszoszi misztériumaiban. Ennek volt egy záró aktusa, amely elképesztő szélsőségek élményvilágát nyújtotta. A résztvevők mítoszokat éltek újra mindenki részvételével, azután belevetették magukat a szélsőségességbe: a nemi orgiába, a mámorokba, még a rituális gyilkolásba is. A bosszú, a sors, az extázis nevében – droggal, alkohollal vagy anélkül. A dionüszoszi misztériumokban az élet minden szélsőséges helyzetét meg lehetett élni – és meg is élték őket.
Később, a zsidó-keresztény etikának az lett a nagy újítása és változása a pogány erkölcstanokkal szemben, hogy letiltja az élet teljességének efféle megélését. Azt mondja: vannak olyan élmények és tevékenységek, amelyek tiltottak, nem szabad megélned őket, mert az bűn! Ezeket el kell fojtanod! Ha ezek felszínre jönnek benned, tudnod kell, hogy a Sátán kísért!
A modern világ vagy kriminalizálja; bűnné teszi, vagy patologizálja; betegséggé nyilvánítja túlságosan szélsőséges élmények megélését. Azt mondja, hogy kóros személyiség az, aki ilyen élményeket meg tud vagy meg akar élni. Aki mégis megéli őket, az vagy bűnöző lesz vagy szenvedélybeteg. Ha egyszer átlépte a határokat, nehéz visszatérnie, mert nem kultuszon belül élte meg a dolgot, hanem illegálisan. A kultusz törvényesítette és időtartamában korlátok közé szorította ezeket az élményeket, és ezért megtartotta az embert.
Thomas Mann a kultusz megtartó ereje helyett a polgári létforma megtartó erejére hivatkozik, amikor azt tanácsolja, hogy az élet teljességét kell élnünk, de a nyárspolgár álarcában.

Szerinte tehát az élet akkor teljes, ha abban egyaránt helyet kap az alkotás és a gyilkolás, a szokásos szerelem és a perverzió stb. Ezeket ő úgy választja szét, hogy a nem normális a kultikus esemény része, míg a normális a megszokott, és extázis nélküli mindennapok, a rend kordában tartott érzelmi és morális töltetű része. Egyben egyenlőséget tesz maga a cselekedet, és annak végrehajtása során megélt élmény között, mintha a cselekedet legfőbb célja az általa szerezhető élmény lenne. (L. hedonizmus)

A személyi kultusz[szerkesztés]

A nem vallási kultusz speciális megjelenési formája a személyi kultusz, amely az orosz-bolsevik politika elnevezése saját, először elfogadott majd bírált gyakorlatára. A lényege, hogy a politikai, pártvezetők személyének, szerepének és nyilatkozatainak normatív, elvi alapú és kötelességszerű (tehát a tömegek részéről nem feltétlenül önkéntes) és a kritikát kizáró éltetése és dicsőítése, mely elérte a korábban csak istenségeknek kijáró mértéket. Kialakulásához a Szovjetunióban minden bizonnyal a cári rendszer bizonyos jellemzői is hozzájárultak.

Jegyzetek[szerkesztés]

Külső hivatkozások[szerkesztés]

Popper írása