Koszmosz–3

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Koszmosz–3
Ország  Szovjetunió
Gyártó OKB–1
NSSDC ID 1962-013A
Típus tudományos kutató és kísérleti műhold
Rendeltetés geofizikai mérések, műholdas rendszerek tesztelése
Küldetés
Indítás dátuma 1962. március 16. 04:04 UTC
Indítás helye Kapusztyin Jar, Majak–2 indítóállás
Hordozórakéta Koszmosz–2I
Visszatérés dátuma 1962. október 17.
Tömeg 330 kg
Energiaellátás napelem
Pályaelemek
Inklináció 49°
Periódus 93,8 perc

Koszmosz–3 (oroszul: Космос–3) szovjet tudományos kutató és kísérleti műhold. Az első geofizikai kutató műhold. Polgári tudományos geofizikai kutató műhold. Üzemeltetője a szovjet Akadémia.

A műholdakat csak típusjelzéssel látták el (sikertelen indításnál a következő indítás kapta a jelölést).

Küldetés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az OKB–1 (ma: RKK Enyergija) tervezőirodában kifejlesztett és épített (2MSZ) típusú műhold. Feladata a későbbi műholdas rendszerek tesztelése, valamint a kozmikus sugárzás vizsgálata volt.

Jellemzői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1962. április 24-én a Kapusztyin Jar rakéta-kísérleti lőtérről a Majak–2 indítóállásából egy Kosmos-2I (11K63) hordozórakétával juttatták Föld körüli pályára. Tömege 330 kilogramm. Az orbitális egység pályája 93,8 perces, 49 fok hajlásszögű, az elliptikus pálya perigeuma 216 kilométer, az apogeuma 707 kilométer volt. Hasznos tömege 330 kilogramm, élettartama 175 nap. Aktív szolgálatát 1962. október 17-én földi parancsra belépett a légkörbe és megsemmisült.

Stabilizálatlan, helyzetét Nap-érzékelők segítségével határozták meg. A felső félgömb felületén helyezték el a napelemeket és az érzékelő egységeket. Nap-érzékelőkkel vizsgálták a mikrometeoritok eróziós hatását is – a fényt át nem eresztő ernyőn ütött lyukak felületével arányosan nőtt a Nap-érzékelők árama. A protonáramot 5 darab mágneses szűrővel ellátott, különleges csapdával mérték. A kis energiájú elektronok detektálására két, a fény ellen alumínium fóliával árnyékolt fluoreszkáló ernyőt használtak, melyek felvillanásait fotóelektron sokszorozóval regisztrálták. A kis energiájú elektronokat és protonokat elektromos térben gyorsították fel az észlelési küszöbig. Az érzékelők repülés közbeni hitelesítését trícium alapú radioaktív forrásokkal végezték. A mért eredményeket közvetlenül vagy tárolás után továbbították a Földre. Feladata volt a Szputnyik–3 geofizikai műhold kutatási programját folytatni a geoaktív töltött részecskék vizsgálatával.

A sorozat felépítését, szerkezetét, alapvető fedélzeti rendszereit tekintve egységesített, szabványosított űreszköz. Felépítését tekintve két félgömbbel lezárt hengeres test. A felső félgömbben helyezték el a tudományos készülékeket, külső felületén az érzékelőket. A hengeres részben a szolgálati egységeket (programvezérlő, adatrögzítő, telemetria). Hátsó félgömbben az energía ellátást biztosító kémiai akkumulátorok kaptak elhelyezést. Az egyenletes belső hőmérsékletet cirkuláló (nitrogén) gáz biztosította. A hőegyensúlyt sugárzás elnyelő anyaggal illetve zsalus radiátorral biztosították.

Az ötféle szabványosított űreszközök energiaellátásban (kémiai akkumulátorok-, napelemes energiaellátás – földárnyékban puffer-akkumulátorokkal), orientációban (nem orientált, illetve Napra-, Holdra-, Földre-, csillagra orientált), illetve stabilizációs (mágneses-, giroszkópos-, mechanikus és segédfúvókák-, aerodinamikai eszközök) rendszerükben különböznek. Az ötödik típus visszatérő kapszulát tartalmaz a kiszolgáló egységekkel.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Koszmosz–3. nasa.gov. (Hozzáférés: 2012. november 17.)
  • Koszmosz–3. lib.cas.cz. (Hozzáférés: 2013. március 29.)