Hallókészülék

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A hallókészülék egy eszköz, melynek célja, hogy javítsa viselője hallását. A hallókészülékek a legtöbb országban orvosi eszközöknek számítanak és eszerint is szabályozzák őket. A hallókészülék elsődleges feladata a beszéd érthetővé tétele, még zajos környezetben is.

Az olyan korai hallássegítő eszközök, mint a fültrombita, egyszerű passzív erősítőként szolgáltak, amelyek a hangenergiát összegyűjtötték és a hallójáratba továbbították.[1] A modern eszközök ezzel szemben digitális elektroakusztikus rendszerek, amelyek a környezet hangjait alakítják át a hallásérült személy egyéni preferenciái szerint, érthetőbbé vagy kellemesebbé téve a beszédet az audiometriai és kognitív szabályok szerint. Az ilyen jellegű hangfeldolgozás komolyan átalakíthatja az eredeti hangot, például úgy, hogy lokalizálja a hang forrását és segíti a felhasználót a valós térhallásban. A készülékek képesek hatékony zajcsillapításra, szélzaj-csökkentésre, frekvenciakompresszióra, illetve gerjedésgátlásra a minél jobb beszédértés elérése érdekében. A mai modern (smart-, vagy okos-) eszközök képesek kommunikálni egymással, kapcsolódhatnak telefonokhoz, illetve más mobileszközökhöz a kommunikáció megkönnyítése érdekében.

A digitális technológia, amely lehetővé tette a gyors és egyre nagyobb számítókapacitású eszközök megjelenését, a készülék a hallásveszteségnek megfelelően erősíti az egyes frekvenciákat, figyelembe véve a halk, vagy hangos beszédet, az erős vagy halk környezeti zajt.

Az – általában 3 - különböző bemeneti szint (50-70-90dB, vagy 40-60-80dB) erősítéséért egy kompresszor (WDRC - Wide Dynamic Range Compressor) felelős, ami a halk hangokat jobban, a hangosabbakat kevésbé vagy egyáltalán nem erősíti.

A modern hallókészülékeket a halláskárosodásnak, a viselő testi adottságainak és életstílusának megfelelően kell konfigurálni. Ezt az audiológusok által végzett folyamatot illesztésnek nevezzük. Az, hogy a hallókészülék mennyire képes javítani a viselő hallásán, az illesztés minőségén, de legfőképpen a hallókészülék helyes kiválasztásán múlik.

Használatuk[szerkesztés]

A hallókészülékek ugyan nem képesek a hallásvesztés helyreállítására, de egy jól kiválasztott és beállított hallókészülékkel teljes életet élhet viselőjük. A hallókészülékek hatékonyságát két fő tényező minimalizálhatja:

  • Ha az elsődleges hallókérget nem éri rendszeres stimuláció, az agyterület olyan sejteket veszíthet, amelyek a hangfeldolgozásért felelnek. Minél magasabb fokú a halláskárosodás, annál több sejt veszhet el.
  • A belső fülben található érzékeny szőrsejtek sérülése nagyothallást eredményezhet. Ez gyakran a beszédértés képességének csökkenésével jár együtt, amelyen a hang egyszerű felerősítése nem segít.

Típusai[szerkesztés]

A hallókészülékeknek számos méretben, teljesítményben és felépítésben különböző típusa létezik. Ezek közé tartoznak többek között:

Testen viselhető készülékek[szerkesztés]

A legelső hallókészülék-típus, amelyet Harvey Fletcher talált fel a Bell Laboratories alkalmazottjaként.[2] Az ilyen típusú készülékek egy a testen viselhető készülékházból és egy a fülbe helyezhető illesztékből állnak, amelyben általában egy miniatűr hangszóró található. Hátrányuk volt a magas torzítás és zaj, illetve a mikrofon elhelyezkedése, hiszen az messze a fültől, a testen, nyakban elhelyezhető készülékházban volt.[3] Előnye a magas erősítés, az alacsony visszacsatolás érzékenység, és az egyszerű kezelhetőség.

Fül mögötti készülékek[szerkesztés]

Ezek a készülékek általában egy készülékházból, könyökből, illesztékből, illetve a könyök és az illeszték közötti csőből álnak. Minden egység helyes kiválasztása elengedhetetlenül fontos a komplett rendszer minősége szempontjából. A házban található az elektronika, a mikrofon(ok) és általában a hangszóró. A ház a fülkagyló mögött kap helyet. A fül mögötti készülékek családjához tartoznak az úgynevezett „hangszóró a fülben” hallókészülékek (RIE, RITE, RIC). Ebben az esetben a hangszóró a fülben található, míg az elektronika változatlanul a fül mögötti házban. A technológia lehetővé teszi, hogy egyes esetekben, amikor a beteg hallásvesztesége megengedi, a hallójáratot nem zárják le teljesen, hanem úgynevezett „nyitott illesztést” alkalmaznak.

A nyitott illesztésnél normál hallókészülék esetén egy ún. vékony csővel és egy speciális nyitott dome-al dolgoznak, míg a RIE esetében a hangszóróra kerülhet a nyitott dome. A készülék mindkét esetben a fül mögött található.[4] Hátrányuk, hogy a lezárt hallójárat és a mikrofonok fül mögötti elhelyezkedése miatt elveszik a természetes hallás esetében oly fontos „pinna effektust”, amely segíti a természetes lokalizációt.

Előnyeik a jó kezelhetőség, alacsony meghibásodási arány, a nagyobb elérhető teljesítmény. A kis-közepes hallásveszteségtől a hallásmaradványos hallókészülékig alkalmazzák.

Hallójárati készülékek[szerkesztés]

Ezeket a készülékeket a külső fülkagylóban helyezik el. A fülben elhelyezett készülékeket egyéni lenyomatvétel alapján készítik a páciens füléhez. Használhatóak az enyhétől a súlyos hallásvesztésig.[5]

A hallójáratban elhelyezett készülékek kisebbek és csak a külsőfül alsó felét foglalják el, így nem láthatóak szemtől szembeni beszélgetéskor. Ezeknek léteznek különféle méretű a hallójáratban elhelyezett változataik is (IIC, CIC, MIC, ITC, ITE). Az illesztés során az audiológus lenyomatot vesz a páciens füléről.

A gyártást végezhetik hagyományos eljárással, amikor a lenyomatot gépi erővel, de kézzel megmunkálva készítik elő, vagy egy szintén kézzel, de egy speciális UVA technológiát használva készítik el a hallójárati készülék házát.

A ház ma már elkészíthető a jelenlegi csúcstechnológiát képviselő 3D rendszer segítségével is.

Ebben az esetben egy speciális CAD rendszer segítségével szkennelik a lenyomatot, így egy 3D-modellt hozva létre a külső fülről, majd a modell alapján kerül kinyomtatásra a készülék ház.

A hallójárati készülékek előnye a „pinna effektus” megtartása, a természeteshez közelebbi hangzás. Hátrányuk a nagyobb szervizigény.

Láthatatlan hallójárati készülékek (IIC)[szerkesztés]

Ezek a készülékek teljesen a hallójáratban helyezkednek el, így gyakorlatilag észrevehetetlenek.[6] A készülékeket egyedi és univerzális formában gyártják. Mérettől függően egyes típusai távolról vezérelhetőek akár mobiltelefonról is, anélkül, hogy a készüléket el kellene távolítani a beállításokhoz.

Tartósan viselhető hallókészülékek[szerkesztés]

Ezeket a típusokat nem-sebészeti úton egy hallásgondozó helyezi el a páciens fülében. Egyhuzamban 1-3 hónapig is viselhetően anélkül, hogy el kellene őket távolítani. Puha anyagból készültek, hogy minden felhasználó kényelmesen viselhesse őket, és általában az enyhétől a közepesen súlyosig terjedő hallásvesztéssel élőknek ajánlják őket.[7]

Nyitott illesztésű készülékek[szerkesztés]

A nyitott illesztésű hallókészülékek kicsi fül mögött elhelyezett típusok, amelyek kisebb hatással vannak a hallójárati rezonanciáira, mivel azt amennyire csak lehet, szabadon hagyják. A készülék a fül mögötti helyezkedik el. Céljuk, hogy csökkentsék az okklúziós hatást, ugyanakkor csak közepesen súlyos magas frekvenciás hallásvesztés esetén alkalmazhatóak eredményesen.

Technológia[szerkesztés]

Kompatibilitás a mobiltelefonokkal[szerkesztés]

Egy hallókészülék és egy mobiltelefon kompatibilis lehet egymással, ha összekapcsolhatóak olyan módon, hogy az tiszta, jól érthető hangot eredményezzen. A hallókészülékek és telefonok többféle módon kapcsolódhatnak egymáshoz:

  • Akusztikusan: a telefon hangszórójából származó hangot érzékeli a hallókészülék mikrofonja.
  • Elektromágnesesen: a telefon hangszórójának jelét a hallókészülékben található hallótekercs (telecoil) fogja fel.[8]
  • A 2.4 GHz-es adatátviteli protokoll használatával, amikor a hallókészülék, televízió, laptop, vagy akár mobiltelefon közvetlenül kapcsolódhat egymáshoz.

Vezeték nélküli hallókészülékek[szerkesztés]

A legújabb hallókészülék-típusok között ma már sok vezeték nélküli is található. Az ilyen készülékek használatakor a két fülön elhelyezett készülékek vezeték nélküli kapcsolaton keresztül kommunikálnak egymással, így automatikusan egyszerre változtathatják meg környezeti beállításaikat és akár hangot is továbbíthatnak egyik oldalról a másikra.

Az FM technológia egy jó alternatíva a hallássérült emberek rehabilitációjára, azonban egyre több lehetőséggel, egyszerűbb kezelhetőséggel kecsegtet a 2.4 GHz-es technológia, melyet egyre több hallássérült, hallókészülék viselő fedez fel magának.[9]

Források[szerkesztés]

  1. Bentler Ruth A., Duve , Monica R. (2000). „Comparison of Hearing Aids Over the 20th Century”. Ear & Hearing 21 (6), 625–639. o. DOI:10.1097/00003446-200012000-00009.  
  2. Signals, sound, and sensation By William M. Hartmann
  3. Hearing Aid Basics, National Institute of Health, <http://www.nidcd.nih.gov/health/hearing/pages/hearingaid.aspx>. Hozzáférés ideje: December 2, 2011
  4. Hearing Aids. National Institute on Deafness and Other Communication Disorders. (Hozzáférés: 2012. szeptember 9.)
  5. A hallókészülékek típusai, működése, 2014. április 23. (Hozzáférés: 2016. november 18.)
  6. The Hearing Aid as Fashion Statement, by Anne Eisenberg, September 24, 2005 on NYTimes.com. Accessed 24 Nov 2006.
  7. (2014. március 10.) „The Extended-Wear Hearing Device: Observations on Patient Experiences and Its Integration into a Practice”. The Hearing Review 24 (3), 26–31. o. (Hozzáférés ideje: 2014. december 1.)  
  8. Mestayer, Kathi: Staff Writer. Hearing Health Magazine. (Hozzáférés: 2014. február 13.)
  9. (2007. november 1.) „Acceptance of the wireless microphone as a hearing aid accessory for adults”. The Hearing Journal 60 (11), 32–36. o. DOI:10.1097/01.hj.0000299170.11367.24.