Glass–Steagall-törvény

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A Glass–Steagall-törvény az 1933-as amerikai banktörvény azon négy mellékét jelenti, mely szétválasztja a kereskedelmi és a befektetési banktevékenységeket.[1]

(A közös név a törvény kongresszusi támogatóitól származik: Carter Glass szenátor, illetve Henry B. Steagall képviselő.[2] Egy másik törvénynek 1932-ből, amelyet szintén Glass–Steagall-törvénynek neveznek, ugyanők voltak a támogatói.)

A kereskedelmi és befektetési pénzügyek szétválasztása megakadályozta az értékpapírforgalmazókat és a befektetési bankokat abban, hogy betétfiókokat vezethessenek, valamint a kereskedelmi Federal Reserve bankokat az alábbiakban:

  • nem-kormányzati értékpapírok kereskedelme
  • a saját célú befektetés nem befektetési fokozatú értékpapírokba 
  • nem-kormányzati értékpapírok jegyzése,
  • részszerzés a fenti tevékenységekben érdekelt vállalatokban.

A korai 1960-as évektől a szövetségi bankfelügyelők értelmezése szerint a törvény engedi a kereskedelmi bankoknak, de különösen azon leányvállalataiknak, hogy részt vegyenek a bővülő értékpapírpiaci tevékenységekben. Kongresszusi erőfeszítések "a Glass–Steagall-törvény hatályon kívül helyezésére" - utalva a négy tiltó rendelkezésre (aztán általában csak a kapcsolatokat korlátozó két mellékre), az 1999-es Gramm–Leach–Bliley-törvényben teljesedtek  ki. Ez helyezte hatályon kívül azt a két korlátozó rendelkezést, mely tiltotta a bankok és értékpapír-kereskedőcégek kölcsönös részesedését.

Addigra sok megfigyelő azzal érvelt, hogy a Glass–Steagall már "halott". Legnevezetesebb a Citibank 1998-as betársulása a Salomon Smith Barney-ba, az egyik legnagyobb amerikai értékpapírcégbe, melyet a Federal Reserve Board akkori értelmezése szerint hagytak jóvá. 1999 novemberében, Bill Clinton elnök nyilvánosan kijelentette, hogy "a Glass–Steagall-törvény már nem helyénvaló".[3][4]

Egyes elemzők úgy vélik, hogy a korlátozások feloldása fontos szerepet játszott a 2007-2008-as pénzügyi válság kialakulásában. Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász, például azzal érvelt, hogy "a Glass-Steagall hatályon kívül helyezése hozta össze a befektetési és a kereskedelmi bankokat, melyben  a befektetési bankok kultúrája jött ki győztesként"[5] A Federal Reserve szakértői, mint például a jegybank elnöke, Ben Bernanke, azzal érveltek, hogy a pénzügyi válságban szerepet játszó tevékenységeket a Glass–Steagall-törvény nem tiltotta vagy szabályozta.[6][7]

A pénzügyi válság utáni viták[szerkesztés]

A 2007-2008-as pénzügyi válságot követően a törvényhozók, sikertelenül próbálták visszaállítani a Glass–Steagall 20-as és 32-es szakaszait a Dodd–Frank Reform és a fogyasztóvédelmi törvény részeként. Mind az Egyesült Államokban és más országokban is, banki reformokat javasoltak a Glass–Steagall elvei szerint. Ezek a javaslatok "elhatárolják" a kereskedelmi banki műveleteket, melyek jelentősen csökkentenék a megengedett tevékenységeket.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. CRS 2010a, pp. 1 and 5. Wilmarth 1990, p. 1161.
  2. Wilmarth 2008, p. 560.
  3. Money, power, and Wall Street: Transcript, Part 4, (quoted as "The Glass–Steagall law is no longer appropriate—"). April 24 and May 1, 2012; encore performance July 3, 2012. PBS. (Hozzáférés: 2012. október 8.) Transcript of Clinton remarks at Financial Modernization bill signing, Washington, D.C.: U.S. Newswire, November 12, 1999
  4. Statement on Signing the Gramm-Leach-Bliley Act. The University of California, Santa Barbara – The American Presidency Project, 1999. november 12.
  5. Stiglitz, Joseph E.: Joseph E. Stiglitz on capitalist fools
  6. FRB: Speech--Bernanke, Monetary Policy and the Housing Bubble--January 3, 2010. (Hozzáférés: 2016. szeptember 11.)
  7. Mester, Loretta J. "Optimal industrial structure in banking." (2005).

Fordítás[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Glass–Steagall legislation című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.