Főangyal

A hét főangyal egy 19. századi orosz ikonon. A név szerint tisztelt főangyalok köre és névsora a különböző zsidó és keresztény hagyományokban nem teljesen azonos.

A főangyal vagy arkangyal olyan kiemelkedő rangú vagy jelentőségű angyal, akinek elnevezése a görög ἀρχάγγελος (arkhangelosz) szóból származik. Az ἀρχή (arkhé) előtag „kezdetet”, „elsőséget”, „vezető hatalmat” vagy „főséget”, az ἄγγελος (angelosz) pedig „küldöttet, hírnököt” jelent. A szó ennek megfelelően „főangyal”, „angyali fejedelem” vagy „főhírnök” értelemben használatos.

A kifejezés jelentése nem minden vallási és teológiai rendszerben azonos. Az Újszövetség az „arkangyal” szót mindössze kétszer használja: Júdás levele Mihályt nevezi arkangyalnak (Júd 9), az 1Tesz 4,16 pedig az Úr eljövetelét „arkangyal hangjával” kapcsolja össze. A Biblia ugyanakkor több más kiemelkedő mennyei követet, „fejedelmet” és Isten előtt álló angyalt is említ. A zsidó apokaliptikus irodalom, a keresztény hagyomány, az iszlám és a későbbi misztikus rendszerek ezért több, egymástól eltérő főangyalnévsort és rangsort alakítottak ki.

A katolikus és ortodox hagyomány Mihályt, Gábrielt és Rafaelt egyaránt főangyalként tiszteli. A katolikus bibliai kánonban mindhármuk neve szerepel, de közülük csak Mihály kapja közvetlenül az „arkangyal” címet; Gábriel és Rafael főangyali megnevezése a bibliai szerepükből és az egyházi hagyományból ered. A keleti keresztény hagyományok gyakran Urielt és további angyalokat is név szerint tisztelnek. A protestáns egyházak általában Mihály és Gábriel bibliai szerepét hangsúlyozzák, Rafael megítélése pedig Tóbiás könyvének kánoni helyzetétől függ. Az iszlámban Dzsibríl és Míkáíl neve a Koránban is szerepel, míg Iszráfíl és a halál angyalának neve elsősorban a hadísz- és magyarázati hagyományból ismert.

A „főangyal” fogalma nem azonos a „hét Isten előtt álló angyal” vagy a kilenc angyali kar fogalmával. Tóbiás könyve és a Jelenések könyve hét, Isten színe előtt álló angyalról beszél, de nem nevezi meg mindegyiküket, és nem mondja ki, hogy valamennyien a Pszeudo-Dionüsziosz-féle rendszer „arkangyal” rendjéhez tartoznak. A kilenc kar hagyományos rendszere szerint az arkangyalok a harmadik hierarchia középső, összességében a nyolcadik rendjét alkotják; e felosztás azonban történeti-teológiai rendszerezés, és pontos részletei nem dogmatikai hittételek.

Etimológia és terminológia

Az „angyal” elnevezés a bibliai nyelvekben elsősorban küldetést, nem pedig valamely teremtmény természetét jelöli. A héber מַלְאָךְ (mal’ákh) és a görög ἄγγελος egyaránt jelenthet emberi követet és mennyei hírvivőt. Szent Ágoston megfogalmazása szerint az „angyal” a hivatal neve: természetük szerint szellemek, feladatuk szerint angyalok. A „főangyal” ebből következően eredetileg olyan angyalt jelöl, akinek vezető szerepe van, vagy aki különösen jelentős isteni küldetést teljesít.

Az ἀρχάγγελος szó az ἀρχ- előtagból és az ἄγγελος főnévből áll. Az előtag nem szükségképpen más természetet, hanem elsőséget, vezető méltóságot vagy kiemelkedő küldetést fejez ki. A keresztény teológiában valamennyi jó angyal ugyanazon általános, teremtett szellemi létmódhoz tartozik, de természetes és kegyelmi ajándékaik, valamint szolgálatuk szerint különböző rendekbe sorolhatók. A főangyali cím ezért egyszerre lehet rendmegjelölés és tágabb, funkcionális cím.

Ez a kettős használat már az ókeresztény és középkori hagyományban megfigyelhető. Pszeudo-Dionüsziosz rendszerében az „arkangyalok” egy meghatározott kar tagjai, a fejedelemségek alatt és az angyalok fölött. Ugyanakkor Mihályt a Szentírás és a liturgia az egész mennyei sereg vezetőjeként jeleníti meg, ezért több teológus szerint tényleges méltósága nem vezethető le pusztán abból, hogy az „arkangyal” szót a kilenc kar egyikének neveként is használják. Schütz Antal e különbségre hivatkozva jegyezte meg, hogy Mihály kiemelkedő bibliai szerepe miatt aligha lehet bizonyosan a dionüszioszi rendszer utolsó előtti rangjába helyezni.

A magyar „főangyal” és „arkangyal” egymás szinonimái. A szakirodalomban az „arkangyal” gyakran a görög eredetű terminus, a „főangyal” pedig annak magyar megfelelője. Az egyes nevek magyar formája szintén változhat: Mihály–Mikáél, Gábriel–Gabriél vagy Gábor, Rafael–Ráfael, Uriel–Uriél.

Bibliai alapok

A Héber Biblia

A Héber Biblia nem használja az „arkangyal” görög eredetű címét, de ismer mennyei fejedelmeket és vezető angyalokat. Dániel könyvében Mihály „egyike a legfőbb fejedelmeknek” (Dán 10,13), „a ti fejedelmetek” (Dán 10,21), majd „a nagy fejedelem, aki néped fiai mellett áll” (Dán 12,1). A héber שַׂר (szar) szó fejedelmet, vezért vagy tisztségviselőt jelenthet; Dániel 10. fejezetében mennyei hatalmakra alkalmazzák.

Mihály elnevezése Dán 10,13-ban nem egyedülálló, minden más angyal fölött álló isteni személyt jelöl, hanem „a legfőbb fejedelmek egyikét”. A szöveg ugyanakkor kiemelkedő helyet biztosít neki Izrael oltalmazójaként és az isteni gondviselés történelmi működésének szolgájaként. A „Perzsia fejedelme” és „Görögország fejedelme” kifejezések alapján a későbbi zsidó és keresztény hagyomány népekhez rendelt angyalokról beszélt. Az apokaliptikus szöveg azonban a történelmi események láthatatlan, gondviselésszerű dimenzióját képi nyelven jeleníti meg; nem ad teljes mennyei rangsort.

Gábriel Dániel látomásainak magyarázója (Dán 8,16–26; 9,21–27). A szöveg „Gábriel férfinak” vagy emberhez hasonló alaknak nevezi, nem használja rá az arkangyal címet. Jelentősége abból fakad, hogy Isten üzenetét közvetíti és az üdvtörténeti látomás értelmét feltárja. Neve rendszerint „Isten ereje”, „Isten az erőm” vagy „Isten hőse” jelentéssel szerepel.

A katolikus és ortodox Ószövetség részét képező Tóbiás könyvében Rafael útitársként, gyógyítóként és közbenjáróként jelenik meg. A történet végén így mutatkozik be: „Én Rafael vagyok, egy a hét angyal közül, akik az Úr dicsősége előtt állnak és szolgálnak” (Tób 12,15). A könyv nem nevezi őt kifejezetten „arkangyalnak”, de kiemelkedő küldetése és a hét trónálló angyal közé tartozása alapján a keresztény hagyomány főangyalként tiszteli. Neve „Isten meggyógyít” jelentésű.

Az Újszövetség

Az „arkangyal” szó az Újszövetségben két helyen fordul elő. Júdás levele „Mihály arkangyalról” beszél, aki az ördöggel Mózes teste fölött vitatkozik, de nem mond saját tekintélyéből káromló ítéletet, hanem így szól: „Dorgáljon meg téged az Úr!” (Júd 9). A görög szövegben a kifejezés ὁ Μιχαὴλ ὁ ἀρχάγγελος, vagyis „Mihály, az arkangyal”. A történet valószínűleg egy, a korban ismert zsidó hagyományhoz vagy elveszett apokrif műhöz, gyakran Mózes mennybeviteléhez kapcsolódik. Júdás a példát nem az angyalok teljes természetrajzának kifejtésére, hanem a vakmerő káromlás elítélésére használja.

Az 1Tesz 4,16 szerint az Úr „parancsszóra, arkangyal hangjára és Isten harsonájára” száll alá az égből. A görög φωνῇ ἀρχαγγέλου (phóné arkhangelú) névelő nélküli birtokos szerkezet: „arkangyal hangjával” vagy „egy arkangyal hangjára”. A mondat nem nevezi meg az arkangyalt, és nyelvtanilag nem azonosítja az Urat az arkangyallal. A parancskiáltás, az arkangyali hang és az isteni harsona a parúzia ünnepélyes, mennyei kísérőjelenségei.

A két újszövetségi előfordulásból önmagában nem következik sem az, hogy csak egyetlen arkangyal létezne, sem az, hogy az arkangyalok száma pontosan meghatározható. Júd 9 egy konkrét személyt nevez meg; az 1Tesz 4,16 általános formában beszél arkangyali hangról. A második templom korának zsidó irodalma már több főangyalról beszélt, ezért a kifejezés első keresztény olvasói számára nem feltétlenül egyetlen, egyedülálló mennyei lényt jelölt.

Gábriel Lukács evangéliumában úgy mutatkozik be Zakariásnak, mint aki „Isten színe előtt áll” (Lk 1,19), majd ő hirdeti Máriának Jézus fogantatását (Lk 1,26–38). A főangyali címet az evangélium nem használja, de az isteni jelenlétben betöltött helye, Dániel könyvéhez kapcsolódó küldetése és a megtestesülés hírüladásának kivételes jelentősége alapján a keresztény hagyomány főangyalként azonosította.

A Jelenések könyve „hét angyalt” említ, akik Isten előtt állnak, és hét harsonát kapnak (Jel 8,2). A szöveg nem nevezi őket arkangyaloknak, és nem közli nevüket. Rafael Tób 12,15-beli kijelentésével és Gábriel Lk 1,19-beli bemutatkozásával együtt e rész hozzájárult a hét kiemelkedő trónálló angyal hagyományához. A hét harsonás angyal, a hét főangyal és a dionüszioszi „arkangyalok” kara azonban nem azonosítható automatikusan egymással.

Mihály a Jelenések könyvében a hűséges angyalok vezére: „Mihály és angyalai” harcolnak a sárkánnyal és annak angyalaival (Jel 12,7–9). A látomás Krisztus győzelmének mennyei és kozmikus dimenzióját mutatja be. Mihály nem önálló megváltó, hanem Isten és Krisztus hatalmának szolgálatában álló angyali fejedelem.

A hét főangyal hagyománya

A hét kiemelkedő mennyei angyal gondolata több, egymással kapcsolatban álló bibliai és zsidó apokaliptikus hagyományból alakult ki. Tóbiás könyve hét, Isten dicsősége előtt álló angyalról beszél (Tób 12,15), a Jelenések könyve pedig hét Isten előtt álló angyalt említ (Jel 8,2). Zakariás hét „szemről” vagy „lámpásról” szóló képei szintén hatottak a későbbi szimbolikára (Zak 3,9; 4,10), de ezek közvetlenül nem hét név szerint ismert angyal leírásai.

Hénoch könyve különböző részeiben eltérő csoportokat sorol fel. Az 1Hén 20 hét szent angyalt nevez meg: Urielt, Rafaelt, Raguelt, Mihályt, Sarielt, Gábrielt és Remielt. Más fejezet négy kiemelkedő angyalt említ Isten trónja körül: Mihályt, Rafaelt, Gábrielt és Fanuelt. A névlisták eltérése mutatja, hogy a „hét főangyal” nem kezdettől fogva egységes névsor volt.

A későbbi zsidó, keleti keresztény és apokrif hagyományok további neveket használtak, például Urielt, Raguelt, Remielt vagy Jeremielt, Sarielt, Fanuelt, Selafielt, Jegudielt és Barachielt. Az egyes nevek írásmódja és jelentése nyelvenként változik. Nem minden név fordul elő ugyanabban a forrásban, és nem minden felekezet fogadja el liturgikus használatukat.

Név	Főbb források és hagyományok	Hagyományos szerep	Katolikus liturgikus státusz
Mihály	Dán 10,13.21; 12,1; Júd 9; Jel 12,7	Izrael és az Egyház oltalmazója, a mennyei sereg vezetője	Név szerint tisztelt főangyal
Gábriel	Dán 8–9; Lk 1	Kinyilatkoztatás és az üdvtörténeti örömhír közvetítője	Név szerint tisztelt főangyal
Rafael	Tób 3–12; 1Hén 20	Gyógyítás, vezetés, közbenjárás	Név szerint tisztelt főangyal
Uriel	1Hén; 4Ezdr; több keleti hagyomány	Megvilágosítás, prófétai magyarázat, tűz vagy fény	A latin rítus egyetemes liturgiájában nem használatos név
Raguel	1Hén 20 és egyes keleti hagyományok	Igazságszolgáltatás, rend	Nem része a latin egyház hivatalos névhasználatának
Sariel vagy Saraqael	1Hén 20; qumráni és keleti hagyományok	A vétkező lelkek felügyelete, isteni parancs végrehajtása	Nem része a latin egyház hivatalos névhasználatának
Remiel, Jeremiel vagy Ramiel	1Hén; 4Ezdr; eltérő kézirati hagyományok	Remény, látomások, elhunytak vagy feltámadás	Nem része a latin egyház hivatalos névhasználatának
Fanuel	1Hén 40	Bűnbánat és remény	Nem része a latin egyház hivatalos névhasználatának

A táblázat a leggyakoribb történeti elnevezéseket foglalja össze, nem egységes, minden vallásban kötelező főangyalnévsort. A latin katolikus egyház a Szentírásban név szerint szereplő Mihály, Gábriel és Rafael használatát tekinti biztosnak. A népi jámborságról és liturgiáról szóló vatikáni direktórium az angyalok önkényesen adott neveinek használatát kerülendőnek mondja, kivéve a Szentírásban szereplő három nevet.

A katolikus tanítás nem azonosítja dogmatikusan a Jelenések könyvének hetedik harsonás angyalát Mihállyal, és nem állítja, hogy a hét Isten előtt álló angyal valamennyi neve ismert. Az ilyen azonosítások jámbor, exegetikai vagy művészeti hagyományok lehetnek, de nem tartoznak a kötelező hitletéteményhez.

A zsidó hagyományban

A második templom korában

A „főangyal” görög elnevezés és a több kiemelt angyalból álló csoport elsősorban a második templom korának zsidó apokaliptikus irodalmában vált általánossá. Dániel könyve Mihályt és Gábrielt név szerint említi, de az arkangyal szót nem használja. Az 1Hénoch, a Jubileumok könyve, Ádám és Éva élete, a szibillai jóslatok és más művek már részletesebb névsort és feladatrendszert alakítottak ki.

E szövegekben a kiemelt angyalok Isten trónja előtt állnak, közbenjárnak, népeket oltalmaznak, látomásokat magyaráznak, természeti folyamatokat felügyelnek vagy ítéletet hajtanak végre. Számuk forrásonként változhat: négyes, hatos és hetes csoportok egyaránt előfordulnak. A hetes szám a teljesség bibliai szimbolikájával, Tóbiás könyvével és az apokaliptikus látomásokkal összefüggésben vált különösen jelentőssé.

Az 1Hénoch az Etióp ortodox egyház bibliai kánonjának része, a rabbinikus zsidóság, a katolikus, ortodox és protestáns kánonokban azonban nem szerepel. Hatása mégis jelentős volt a késői zsidó és a korai keresztény képzeletre. Júdás levele kifejezetten idézi Hénoch próféciáját (Júd 14–15; vö. 1Hén 1,9), és Mihály Mózes testéért folytatott vitájának története is a korabeli apokrif hagyomány köréhez tartozik.

Rabbinikus és misztikus hagyományok

A rabbinikus irodalom Mihályt Izrael védelmezőjeként, Gábrielt az isteni erő és ítélet szolgájaként ábrázolja. Rafael, Uriel és más angyalok szerepe szövegenként változik. A Talmud és a midrások nem alkotnak mindenütt azonos, dogmatikus főangyalnévsort, és hangsúlyozzák, hogy az angyalok nem önálló istenek, hanem Isten akaratának végrehajtói.

A zsidó hagyományban a „főangyal” görög fogalma mellett gyakran a שַׂר (szar, „fejedelem”) és más rangjelölések jelennek meg. Metatron a késő antik merkaba- és hekhalot-irodalomban kiemelkedő mennyei írnok és fejedelem, de helyzete nem azonos minden zsidó irányzatban, és neve nem szerepel a Héber Bibliában.

Maimonidész tíz angyali fokozatot különböztetett meg: chajjót ha-kódes, ófánim, erelim, chasmalim, szeráfim, mal’áchim, elohim, bné elohim, keruvim és ishim. Ez a rendszer filozófiai-teológiai hierarchia, nem a keresztény kilenc kar egyszerű zsidó megfelelője. A kabbalista művek további megfeleléseket alakítottak ki az angyalok, a szefirák, a bolygók és a mennyei paloták között, de a névlisták és rangsorok iskolánként eltérnek.

A kereszténységben

A patrisztikus hagyomány

A korai kereszténység az ószövetségi és zsidó apokaliptikus örökséget Krisztus főségének összefüggésében értelmezte. Az angyalok, köztük a főangyalok, nem a megtestesült Ige mellett álló párhuzamos közvetítők, hanem teremtett szolgák. A Zsidókhoz írt levél Krisztust minden angyal fölé helyezi, és az angyalokat az üdvösség örököseinek szolgálatára küldött lelkeknek nevezi (Zsid 1,4–14).

A 2–4. századi szerzők különböző számú vezető angyalról beszéltek. A Hermasz pásztora hat kiemelt angyalt, Alexandriai Kelemen hét főangyalt, más művek négyet említenek. A Tóbiás könyve és a Jelenések könyve hatására a hét főangyal gondolata széles körben elterjedt, de a teológia és a liturgia elsősorban Mihály, Gábriel és Rafael nevét őrizte meg.

Nagy Szent Gergely szerint az „angyalok” a kisebb, az „arkangyalok” a nagyobb jelentőségű isteni üzenetek hirdetői. E funkcionális magyarázat különösen Gábriel szerepéhez kapcsolódott: a megtestesülés hírüladása a legnagyobb üdvtörténeti üzenetek egyike, ezért a hagyomány főangyali méltóságot tulajdonított neki.

A 745-ös római zsinat elítélte azokat a mágikus vagy önkényes angyalnév-listákat, amelyekben ismeretlen neveket hívtak segítségül. A döntés nem a Szentírásban szereplő főangyalok tiszteletét, hanem a babonás névhasználatot és a kétes szellemek kultuszát korlátozta. A nyugati egyházban ezért Mihály, Gábriel és Rafael neve vált liturgikusan meghatározóvá.

A kilenc kar rendszerében

Pszeudo-Dionüsziosz Areopagitész az 5–6. század fordulóján A mennyei hierarchiáról című művében kilenc angyali rendet három triászba osztott:

1. szeráfok, kerubok, trónusok;
2. uralmak, erők vagy erősségek, hatalmak vagy hatalmasságok;
3. fejedelemségek, arkangyalok, angyalok.

Ebben a rendszerben az arkangyalok a harmadik hierarchia középső rendjét, a teljes rangsor nyolcadik karát alkotják. A fejedelemségektől kapják a nagyobb isteni rendelkezéseket, és az angyaloknak, illetve az embereknek közvetítik azokat. A rendszer a bizánci teológiára, Nagy Szent Gergelyre, Johannes Scotus Eriugenára, a skolasztikára és a középkori művészetre egyaránt nagy hatást gyakorolt.

A kilenc kar száma bibliai nevekre támaszkodik: Izajás szeráfokat, a Tóra és Ezekiel kerubokat, Pál levelei trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket, hatalmasságokat és erőket, az Újszövetség pedig angyalokat és arkangyalt említ. A Biblia azonban ezeket nem rendezi Pszeudo-Dionüsziosz sorrendjébe, és nem állítja kifejezetten, hogy pontosan kilenc rend létezik.

A patrisztikus és teológiai nézetek történetileg változatosak voltak. Több egyházatya a Pál által említett öt csoporthoz az angyalokat és arkangyalokat adva hét rendről beszélt. Milánói Szent Ambrus és Jeruzsálemi Szent Cirill már kilencet sorolt fel, Pszeudo-Dionüsziosz és Nagy Szent Gergely tekintélye pedig általánossá tette a kilences rendszert. Más atyák, köztük Aranyszájú Szent János, további, név szerint nem ismert rendek lehetőségét is fenntartották.

A „három hierarchia” nem három összes angyali kart jelent, hanem a kilenc rend három hármas csoportját. A katolikus teológia elfogadhatónak és hagyományosan megalapozottnak tartja a kilenc kar rendszerét, de pontos számukat, sorrendjüket és feladataikat nem tekinti minden részletében kötelező dogmának. Aquinói Tamás maga is részletesen rendszerezte a karokat, miközben az alapvető hittétel az angyalok teremtett, személyes és szellemi léte maradt.

Katolikus tanítás és liturgia

A Katolikus Egyház szerint az angyalok valóságos, személyes és testetlen szellemi teremtmények. Létük a kinyilatkoztatott hithez tartozik, de a főangyalok pontos száma és valamennyi név szerinti azonosítása nincs dogmatikusan meghatározva. A Katolikus Egyház Katekizmusa Krisztust az angyali világ középpontjának nevezi: az angyalok általa és érte teremtettek, és születésétől feltámadásáig, majd végső eljöveteléig az ő üdvözítő művét szolgálják (KEK 331–333).

A római liturgia szeptember 29-én közös ünnepen tiszteli Szent Mihály, Szent Gábriel és Szent Rafael főangyalt. A 20. századi naptárreform előtt Gábriel és Rafael külön ünneppel is rendelkezett; az új római naptár egyetlen ünnepben kapcsolta össze a három, Szentírásban név szerint ismert főangyalt.

A katolikus szóhasználat Gábrielt és Rafaelt főangyalnak nevezi, noha a bibliai szöveg közvetlenül csak Mihályt illeti e címmel. Gábriel Isten színe előtt áll és a megtestesülés hírnöke; Rafael a hét trónálló angyal egyike, az isteni gyógyítás és gondviselés szolgája. A főangyali cím ezért a Szentírás egészéből, a liturgiából és az egyházi hagyományból származó teológiai azonosítás.

A főangyalok tisztelete dulia, vagyis teremtményi tisztelet, és szigorúan különbözik az egyedül Istennek járó imádástól, a latriától. A katolikus felfogás szerint a főangyalok közbenjárásának kérése nem teszi őket Krisztussal párhuzamos üdvközvetítőkké; minden hatalmukat és szolgálatukat Istentől kapják, tiszteletük végső iránya pedig Isten dicsősége.

Mihály kultusza már a 4. században kimutatható Keleten. Nyugaton a Monte Gargano-i és a Mont-Saint-Michel-i kegyhelyek váltak jelentőssé. Mihály a mennyei sereg vezére, a gonosz elleni küzdelem, az Egyház oltalma, a haldoklók és a végső ítélet egyik patrónusa lett. Gábriel elsősorban az angyali üdvözlet és az isteni kinyilatkoztatás hírnöke, Rafael pedig az utazók, gyógyulást keresők és zarándokok patrónusa.

A főangyalokhoz kapcsolódó jámborságot az Egyház akkor tekinti rendezettnek, ha az összhangban áll a liturgiával, a Szentírással és Krisztus központi szerepével. Az ismeretlen angyalnevek mágikus használata, az angyalok istenszerű hatalommal való felruházása vagy titkos kinyilatkoztatások forrásaként történő kezelése nem tartozik a katolikus hagyomány elfogadott formáihoz.

Keleti ortodox és keleti keresztény hagyományok

A keleti ortodox egyház november 8-án ünnepli Mihály és Gábriel főangyal, valamint az összes testetlen mennyei erő zsinatát. A Julián-naptárt követő egyházakban ez a polgári Gergely-naptár szerint november 21-re esik. A bizánci liturgiában hét vagy nyolc, név szerint tisztelt főangyal csoportja is megjelenhet: Mihály, Gábriel, Rafael, Uriel, Selafiel, Jegudiel, Barachiel, esetenként Jeremiel.

Az ortodox hagyomány nem állítja, hogy csak hét arkangyal létezne. Liturgikus szövegei „arkangyalok ezreiről” és a testetlen hatalmak megszámlálhatatlan seregéről is beszélnek. A hét név a kiemelten tisztelt főangyalok hagyományos csoportja, nem teljes mennyei névjegyzék.

Az ikonográfiában Mihály rendszerint hadvezéri öltözetben, lándzsával vagy karddal jelenik meg; Gábriel hírnöki pálcát, tükröt vagy lámpást tarthat; Rafael Tóbiást vezeti és gyógyító edényt hordoz; Uriel tüzet vagy kardot, Selafiel imádkozó kéztartást, Jegudiel koronát és ostort, Barachiel rózsát visel. Az attribútumok teológiai és liturgikus jelképek, nem a főangyalok testi természetére vonatkozó leírások.

A kopt ortodox egyház és az Etióp ortodox egyház saját névsorokat és ünnepeket őriz. Az etióp hagyományban az 1Hénoch kánoni helyzete miatt Uriel, Raguel, Fanuel, Remiel és más angyalok nagyobb szerepet kaphatnak, mint a latin nyugati kereszténységben. A keleti és orientális ortodox névlistákat ezért nem lehet egyszerűen a római katolikus liturgikus fegyelem alapján megítélni; eltérő kánoni és liturgikus hagyományokhoz tartoznak.

Protestáns hagyományok

A protestantizmus fő irányai elfogadják az angyalok és Mihály arkangyal bibliai létét, de rendszerint visszafogottabbak a Szentíráson kívüli névlistákkal és a főangyalok segítségül hívásával kapcsolatban. A legtöbb protestáns bibliai kánonban Tóbiás könyve nem szerepel az Ószövetség teljes jogú részeként, ezért Rafael bibliai státusza eltér a katolikus és ortodox felfogástól.

A lutheránus és anglikán hagyomány szeptember 29-én Szent Mihály és minden angyal ünnepét tartja. Egyes liturgikus közösségek Gábrielt és Rafaelt is főangyalként említik, az anglikán művészetben pedig Uriel és más nevek is előfordulhatnak. A református hagyomány általában Mihály kifejezett arkangyali címére és Gábriel bibliai küldetésére korlátozza a részletesebb megállapításokat.

A protestáns teológiák Krisztus egyetlen közvetítését hangsúlyozva elutasítják a főangyalokhoz intézett imádságot vagy közbenjárásuk kultikus kérését. Ugyanakkor vallják, hogy Isten angyalai a gondviselés szolgái, oltalmazhatják a hívőket és részt vesznek Krisztus második eljövetelének eseményeiben.

Mihály és Jézus Krisztus azonosításának kérdése

A niceai hitvallást elfogadó katolikus, ortodox és klasszikus protestáns teológia megkülönbözteti Mihály arkangyalt Jézus Krisztustól. Krisztus az örök, teremtetlen Ige és Isten Fia, Mihály pedig teremtett angyali személy. A Zsidókhoz írt levél kifejezetten Krisztus angyalok fölötti méltóságát hangsúlyozza: a Fiú „annyival kiválóbb az angyaloknál”, és valamennyi angyal szolgáló lélek (Zsid 1,4–14). Kol 1,16 szerint Krisztus által teremtetett minden látható és láthatatlan, beleértve a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat.

A bibliai elbeszélések is külön szereplőként mutatják be őket. A Jel 12-ben az asszony fiúgyermeke Isten trónjához ragadtatik, majd Mihály és angyalai harcolnak a sárkánnyal. Az 1Tesz 4,16 az Úr alászállását arkangyali hanggal kísért eseményként írja le, nem nevezi az Urat arkangyalnak. Júd 9 Mihályt olyan teremtett szolgaként ábrázolja, aki az Úr ítéletére hivatkozik.

Az ószövetségi „Úr angyalát” egyes egyházatyák és későbbi protestáns magyarázók a megtestesülés előtti Logosz megjelenéseként, krisztofániaként értelmezték. Ez azonban nem jelenti automatikusan, hogy minden kiemelkedő angyal vagy Mihály azonos Krisztussal. Az „Úr angyala” teofániás szövegeinek és a név szerint megjelenő Mihálynak eltérő az irodalmi és teológiai szerepe.

A Hetednapi Adventista Egyház hagyományosan Mihályt Krisztus egyik címével azonosítja, de mai hivatalos teológiájában ezzel nem azt állítja, hogy Krisztus teremtett angyal volna. Az „arkangyal” szót a mennyei seregek isteni vezetőjének funkcionális címeként értelmezi, miközben vallja Krisztus teljes istenségét és a Szentháromságot. Ez az értelmezés eltér a katolikus, ortodox és a legtöbb protestáns egyház magyarázatától.

Jehova Tanúi szintén azonosítják Mihályt a földre jövetele előtti és feltámadása utáni Jézussal, de nem vallják a niceai Szentháromság-tant, és Krisztust Isten első teremtett lényének tekintik. Ez a felfogás lényegesen különbözik mind a történelmi egyházak krisztológiájától, mind az adventista értelmezéstől.

Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza Mihályt nem Jézussal, hanem az emberiség ősatyjával, Ádámmal azonosítja. Gábrielt Noé földi előtti vagy utáni mennyei személyazonosságával kapcsolja össze. E tanítások a mozgalom saját kinyilatkoztatási és antropológiai rendszeréhez tartoznak, és nem részei a klasszikus keresztény főangyaltannak.

A felekezeti különbségeket enciklopédikusan úgy lehet összefoglalni, hogy a történelmi niceai kereszténység Mihályt Krisztus teremtett szolgájának tekinti; egyes restauracionista közösségek viszont funkcionális vagy személyazonossági kapcsolatot állítanak Mihály és Krisztus között, eltérő krisztológiai előfeltevések alapján.

Az iszlámban

Az iszlám teológiában az angyalok Isten parancsának engedelmes, testetlen vagy finom természetű teremtményei. A „főangyal” nem a Korán egységes rangkategóriája, hanem a kiemelkedő feladatú angyalok későbbi összefoglaló megnevezése. Az angyalokban való hit az iszlám alapvető hittételei közé tartozik (Korán 2:285; 4:136).

A Korán név szerint említi Dzsibrílt és Míkáílt (Korán 2:97–98). Dzsibríl, a bibliai Gábriel iszlám megfelelője, a kinyilatkoztatás közvetítője: a hagyomány szerint ő adta át a Koránt Mohamednek. Míkáíl, Mihály megfelelője, a későbbi hagyományban az irgalomhoz, esőhöz és gondviseléshez kapcsolódik.

Iszráfíl nevét a Korán nem közli, de a hadísz- és magyarázati hagyomány a feltámadás harsonáját megfújó angyalként ismeri. Nyugati összefoglalók olykor Rafaellel azonosítják vagy állítják párhuzamba, de az azonosítás nem következik közvetlenül a Koránból, és a két név etimológiailag sem egyszerű megfelelője egymásnak.

A Korán „a halál angyaláról” beszél (Korán 32:11), de nem nevezi Azráílnak. Az Azráíl név későbbi iszlám hagyományból terjedt el. Ezért pontatlan az iszlám négy főangyalát úgy felsorolni, mintha Dzsibríl, Míkáíl, Iszráfíl és Azráíl neve egyaránt a Koránban szerepelne.

Az iszlám főárama szerint az angyalok nem lázadnak Isten ellen; Iblísz pedig a Korán 18:50 alapján a dzsinnek közé tartozik, nem bukott főangyal. Ez jelentős különbség a keresztény démonológiához képest, amely a sátánt és a démonokat eredetileg jónak teremtett, majd szabad döntésük által elbukott angyaloknak tekinti.

A zoroasztrianizmussal való összehasonlítás

A vallástörténeti szakirodalom gyakran hasonlította a zoroasztrizmus amesa szpentáit a főangyalokhoz. Az aveszta kifejezés „halhatatlan szenteket” vagy „jótékony halhatatlanokat” jelent. Az amesa szpenták Ahura Mazda teremtő és erkölcsi rendjéhez kapcsolódó valóságok, amelyek egyszerre értelmezhetők személyes mennyei lényekként és isteni tulajdonságok megszemélyesítéseiként.

A hasonlóságok közé tartozik a mennyei rend, a teremtés egyes területeihez kapcsolt szolgálat és a jó kozmikus hatalmak csoportja. A különbségek azonban jelentősek: az amesa szpenták nem egyszerűen a zsidó vagy keresztény főangyalok perzsa megfelelői, és helyük az iráni vallás teológiájában más. A „zoroasztriánus arkangyal” kifejezés ezért összehasonlító, nem saját vallási terminus.

A perzsa uralom és a babiloni fogság utáni zsidó angelológia kapcsolatát sok kutató vizsgálta. Lehetséges kulturális hatások mellett a közvetlen átvétel mértéke vitatott, és nem minden párhuzam bizonyít genetikus függést. A zsidó bibliai hagyomány a mennyei lényeket következetesen az egyetlen Teremtő szolgáiként értelmezte.

Liturgia és tisztelet

Mihály és Gábriel főangyal egy keresztény ábrázoláson.

A főangyalok liturgikus tisztelete először Mihály körül bontakozott ki. Keleten már a 4. században templomokat és gyógyító szentélyeket kapcsoltak nevéhez. Nyugaton a római Via Salaria menti Szent Mihály-bazilika felszentelési ünnepe, a Gargano-hegyi kultusz és később Mont-Saint-Michel tette szeptember 29-ét kiemelkedő nappá.

Gábriel liturgikus tisztelete az angyali üdvözlethez és a megtestesüléshez kapcsolódott. A római naptárban korábban március 24-én volt külön ünnepe. Rafael tisztelete Tóbiás történetéből, gyógyító és útitársi szolgálatából fejlődött; külön ünnepét korábban október 24-én tartották. A II. vatikáni zsinat utáni naptárreform a három főangyalt szeptember 29-i közös ünnepben egyesítette.

A bizánci hagyomány november 8-án ünnepli a testetlen mennyei erők zsinatát. A keleti liturgikus költészet Mihályt a mennyei seregek vezérének, Gábrielt a titkok hírnökének, Rafaelt gyógyítónak, Urielt az isteni fény szolgájának nevezi. Az ünnep nemcsak az ismert nevű főangyalokra, hanem valamennyi angyali rendre kiterjed.

A katolikus és ortodox tiszteletben a főangyalok nem imádás tárgyai. A hozzájuk intézett imák közbenjárásukat kérik, miközben Isten a kegyelem és segítség végső forrása. A Jelenések könyve angyala maga utasítja el az imádást: „Istent imádd!” (Jel 19,10; 22,9). A rendezett főangyaltisztelet e bibliai határt és Krisztus egyetlen közvetítését fenntartja.

Ábrázolásuk a művészetben

Guido Reni: Mihály főangyal legyőzi a sátánt (1636).

A főangyalok a keresztény művészetben emberi alakban, rendszerint szárnyakkal jelennek meg. A szárny a gyors mennyei küldetés, a földi kötöttségtől való szabadság és az isteni jelenléthez tartozás jelképe. A korai keresztény ábrázolások egy része még szárny nélkül mutatta az angyalokat; a szárnyas típus a 4. század végétől vált általánossá, részben az antik Niké és Victoria képi hagyományának keresztény átalakításával.

Mihályt katonai ruhában, páncélban, karddal vagy lándzsával ábrázolják. Gyakran sárkányt vagy emberalakú sátánt tipor, utalva a Jel 12 mennyei harcára. Más képeken mérleget tart, amellyel a lelkeket méri a végső ítéletkor. A mérleg motívuma bibliai, apokrif és középkori ítéletábrázolások összeolvadásából származik.

Gábriel leggyakoribb jelenete az angyali üdvözlet. Kezében liliom, hírnöki pálca, tekercs vagy bot lehet. A liliom Mária tisztaságának, a tekercs az isteni üzenetnek a jele. A bizánci ikonográfiában Gábriel udvari ruhát, tükröt vagy világító lámpást is kaphat.

Rafael Tóbiással és a hallal jelenik meg. A hal epéjével történik Tóbit szemének gyógyítása, ezért Rafael attribútumai közé tartozik az utazóbot, a hal és a gyógyszeres edény. Gyakran fiatal útitársként vezeti Tóbiást, ami az isteni gondviselés és az őrző angyali szolgálat képévé vált.

Uriel rendszerint könyvet, tekercset, tüzet vagy kardot tart. A keleti hétfőangyal-ábrázolásokon Selafiel imádkozó tartásban, Jegudiel koronával, Barachiel virágokkal jelenhet meg. E jelképek nem minden egyházban azonosak, és többnyire liturgikus-hagiográfiai hagyományból, nem közvetlen bibliai leírásból erednek.

A hét főangyalt ábrázoló képek különösen a bizánci, orosz, etióp és késő középkori művészetben gyakoriak. A képen szereplő nevek alapján meg lehet határozni, melyik helyi vagy felekezeti hagyományt követi az alkotás. A hét alak puszta jelenléte nem bizonyít egységes, minden keresztény egyház által elfogadott névsort.

Magyarországi hagyományok

Mihály főangyal tisztelete a középkori Magyarországon templomcímekben, oltárokon, freskókon és liturgikus könyvekben egyaránt megjelent. Különösen temetők, csontházak és temetőkápolnák patrónusaként vált jelentőssé, mert a középkori hagyomány a lelkek kísérőjének és a végső ítélet mérlegelő angyalának tekintette.

Szent Mihály napja szeptember 29-én a magyar népi kalendárium fontos gazdasági és évszakos határnapja lett. Sok vidéken ekkor hajtották be a nyájat a legelőről, számoltak el a pásztorokkal, kötöttek új szolgálati szerződéseket és tartottak vásárokat. Az ünnephez időjárási megfigyelések és a közelgő télre vonatkozó jóslások is kapcsolódtak.

A „Szent Mihály lova” a magyar néphagyományban a ravatal vagy a halottvivő saroglya elnevezése, a „Szent Mihály szekere” pedig a koporsót szállító halottas kocsi lehetett. A kifejezés Mihály lélekkísérő és túlvilági oltalmazó szerepéhez kapcsolódott, nem pedig annak bizonyítéka, hogy a néphagyomány az 1Tesz 4,16 meg nem nevezett arkangyalát minden esetben Mihállyal azonosította.

Gábriel magyar ábrázolásai elsősorban az angyali üdvözlet jelenetéhez kapcsolódnak. A magyar állami és nemzeti szimbolikában is szerepet kapott: a budapesti Hősök terének millenniumi emlékművén Gábriel tartja a Szent Koronát és az apostoli kettős keresztet. Az alak a magyar keresztény államiság és az isteni küldetés művészeti jelképévé vált.

Rafael kultusza Magyarországon kevésbé volt általános, de az utazók, zarándokok, betegek és gyógyszerészek vallásos hagyományában megjelent. Tóbiás története bibliai illusztrációkon, oltárképeken és iskolai vallásoktatásban közvetítette alakját.

Modern ezotéria és okkultizmus

A nyugati okkultizmus és ceremoniális mágia több rendszere négy főangyalt kapcsol az égtájakhoz, elemekhez, bolygókhoz vagy színekhez. Gyakori megfeleltetés szerint Rafael kelethez és levegőhöz, Gábriel nyugathoz és vízhez, Mihály délhez és tűzhöz, Uriel pedig északhoz és földhöz kapcsolódik. E rendszerek a zsidó misztika, keresztény angyalnevek, reneszánsz mágia és modern okkult rendek hagyományait keverik.

A modern New Age-irodalom további főangyalneveket és feladatokat terjesztett el, például Jofielt a szépséghez, Chamuilt a kapcsolatokhoz vagy Zadkielt az átalakuláshoz kapcsolva. Ezek a rendszerek nem alkotnak egységes hagyományt, és névlistáik gyakran modern összeállítások vagy régebbi ezoterikus források újraértelmezései.

A történelmi zsidó, keresztény és iszlám vallások az angyalokat Isten szolgáinak tekintik, nem ember által irányítható energiáknak. A katolikus és ortodox egyház különbséget tesz a főangyalok liturgikus tisztelete és a nevükkel végzett mágikus idézés között. Az utóbbit vallásilag összeegyeztethetetlennek tartják azzal a tanítással, hogy minden angyali hatalom Isten szabad akaratától és küldetésétől függ.

Források

• Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, I, q. 108.
• Heinrich Denzinger – Peter Hünermann: Az Egyházi Tanítóhivatal megnyilatkozásai.
• Pszeudo-Dionüsziosz Areopagitész: De coelesti hierarchia, VI–IX. fejezet.
• Előd István: Katolikus dogmatika. Szent István Társulat, Budapest, 1978.
• A Katolikus Egyház Katekizmusa, 328–336.
• Magyar Néprajzi Lexikon. Főszerk. Ortutay Gyula. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977–1982.
• Maimonidész: Misné Tóra, Hilchot Jeszodé ha-Tóra 2.
• New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 1., 6., 9. és 11. kötet. Gale–The Catholic University of America, Farmington Hills, 2003.
• Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere. 2., bővített kiadás, I. kötet. Szent István-Társulat, Budapest, 1937.
• Xeravits Géza – Tamási Balázs – Szabó Xavér (szerk.): Angyalok az ókortól Szent Tamásig. Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola–L’Harmattan, Budapest, 2011.

További információk

• Jean Daniélou: Az angyalok és küldetésük az egyházatyák szerint. Ford. Nádasi Alfonz. Jel, Budapest, 1997.
• David Keck: Angels and Angelology in the Middle Ages. Oxford University Press, New York–Oxford, 1998.
• Nagymihályi Géza: Az angyalok. Liturgia és ikon a keresztény Keleten. Paulus Hungarus–Kairosz, Budapest, 2002.

Kapcsolódó szócikkek

• Angelológia