Dajkanyelv

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A dajkanyelv egy prototársalgás a felnőtt és a csecsemő között. Ennek során a gyermek elsajátítja a kommunikáció szabályait anélkül, hogy beszélne. A dajkanyelvre különleges szókincs jellemző, melynek szavai kulturálisan meghatározottak, illetve használatában is jelentős kulturális különbségeket találunk. Segíti a gyermek nyelvtanulását, mivel felkelti és fenntartja a gyermek figyelmét. Minősége összefügg az anya és a csecsemő temperamentumával, az anya képzettségével, életkorával, a várandóság és a szülés élményeivel is.

A dajkanyelv a kognitív tudósok körében pozitív megítélésnek örvendő univerzális jelenség, ám a nyelvelsajátítás folyamatában nem elengedhetetlen.

Jellemzői[szerkesztés]

  • Egyszerűsített szemantikájú és grammatikájú mondatok (időnként agrammatikusak lehetnek)
  • Gyakori főnévhasználat
  • Éneklő hanghordozás, erőteljesebb hangsúlyozás
  • Lassabb beszédtempó, hosszú szünetek
  • Tiszta, tagolt kiejtés

Kutatások[szerkesztés]

Kutatások igazolták, hogy a csecsemők a dajkanyelvet preferálják. Ezt többek között EEG-vizsgálatokkal is alátámasztották, ugyanis dajkanyelvi hangingerek hatására az agyi aktivitásuk nőtt, szívfrekvenciájuk emelkedett.

Források[szerkesztés]