Ugrás a tartalomhoz

Csendes forradalom

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A csendes forradalom (franciául: Révolution tranquille) korszak Québec történelmében, ami nagyjából az 1960-as éveket fedi. A korszakot jellemzik a nagy változások Québec politikai és kulturális életében: a jóléti állam (État-providence) elveinek bevezetését, a társadalom szekularizációja, és egy új québeci nemzeti identitás felépítése, ami eltér a hagyományos francia-kanadai nacionalizmustól.[1] Ebben az időben kezdtek kialakulni a federalista és a szeparatista frakciók a québeci politikában. Az új québeci nacionalizmus körüli kérdések a mai napig vitatottak.[2]

A tartományi kormány magához vette az egészségügyi és oktatási tevékenységeket, ami azelőtt a római katolikus egyház joghatósága alá esett. A kormány megalapította az egészségügyi és oktatási minisztériumot, kibővítette a közszolgáltatást, és hatalmas befektetéseket tett a közoktatásban és a tartomány infrastruktúrájában. Megengedte, hogy szervezkedjenek az államapparátus dolgozói. Intézkedett abban is, hogy erősebb québeci vezérlés legyen a tartomány gazdaságában, és államosította a villamosenergia termelési és elosztási infrastruktúráját.

A csendes forradalom egy fontos törést jelentett a québeci történelemben. Folytatása volt a szekuláris fejlődésnek, ami a 19. század elején az iparosítás és az urbanizáció hatása alatt kezdődött. Paul-André Linteau történész szerint a hagyományoktól való elszakadást gyorsították a heves viták, amik az 1950-es években folytak.[3]

Eredete

[szerkesztés]

A csendes forradalom előtt, Québec természeti kincseit főleg külföldi érdekek aknázták ki. A vasércet, például, legnagyobb részben az amerikai tulajdonban lévő Iron Ore Company of Canada bányászta. 1949 tavaszán 5000 azbeszt bányász három hónapon keresztül sztrájkolt: az 1949-ben történő Azbeszt-sztrájkban a québeci bányászok egyesültek egy nacionalista külföldi cég ellen. A céget a katolikus egyház támogatta, a bányászokat pedig egy nacionalista újság, Le Devoir, a montreali püspök Monsignor Charbonneau, és néhány értelmiségi magánszemély.[4] A XX. század második feléig a frankofón québeciek nagy többsége a szegénységi küszöb alatt éltek, és nagyon ritka eset volt, ha egy québeci bekerült a gazdasági igazgatóságok közé. Félix Leclerc énekes és politikai aktivista úgy írta le ezt a tüneményt, hogy "népünk a saját országuk vízhordói".

1955-ben a Montréal Canadiens jégkorongcsapat sztárjátékosát, Maurice Richardot, a liga elnöke büntetésből eltiltotta a szezon végéig, beleértve a bajnokságért folyó rájátszást is. Ebből keletkezett a Richard-zendülés (l'affaire Richard), amiben harmincheten megsérültek; a rendőrség hetven embert tartoztatott le. Bár egy sportesemény indította a zendülést, nem kimondottan a büntetés súlyát tekintik a zendülés okának: a québeci nép úgy érezte, hogy a büntetéssel az angol kisebbség meg akarta alázni a québecieket.[5][6] Ezt a zendülést is a csendes forradalom egyik fontos elődjeként tekintik;[7] a francia-kanadaiak hátrányos helyzetben érezték magukat Kanadában és Észak-Amerikában is, és kibírhatatlan bántalmazásnak érezték azt, hogy egy québeci játékost az angol liga angol elnöke eltiltotta.[8] Richard-t nemzeti hősnek és az angolok elleni bosszú jelképének tekintették.[9]

Az 1960-as évek előtt Québec tartományi kormányát az Union Nationale párt vezetője, a konzervatív Maurice Duplessis, irányította. Választási csalások és a korrupció köznapi dolog volt Québecben. Bár a katolikus egyház nem egyhangúlag támogatta Duplessist - néhány tagja a papságnak kritizálta Duplessist, mint például a montreali érsek Joseph Charbonneau - a vidéki és kisvárosi papság erősen pártolta a québeci miniszterelnököt, és néha a párt jelmondatát is idézték: "Le ciel est bleu, l'enfer est rouge" - az ég kék, a pokol vörös; a kék volt az Union Nationale párt színe, a vörös pedig a Liberális párté.[10]

Duplessis 1959-ben halt meg, és utódja, Paul Sauvé 1960 januárjában szintén meghalt. Emiatt választás kellett, amit a Liberális Párt, Jean Lesage vezetése alatt, meg is nyert. A liberálisok kampány-jelmondatai "Il faut que ça change" (Változás kell) és "Maîtres chez nous" (nagyjából: Saját otthonunkban legyünk mi az urak) volt.

A liberális kormány megszavazásával kezdődött a csendes forradalom, és véget ért a nagy sötétség (La Grande noirceur), ahogy később a Duplessis-korszakot nevezték.[2] A forradalom már véget ért az 1970-es októberi krízis előtt, de azóta is jelentős változások történtek a québeci társadalomban. A legfontosabbak között a szuverenitási mozgalom megjelenése volt, amihez Charles de Gaulle is hozzájárult a "Vive le Québec libre" kijelentésével.[11] A mozgalom fontosabb eseményei közé lehet sorolni a nacionalista-szeparatista Parti Québecois győzelmét az 1976-os tartományi választásokban, a Bloc Québécois alapítását 1991-ben (ez egy szeparatista politikai párt a kanadai szövetségi szinten), és az 1980-as és az 1995-ös függetlenségi népszavazásokat.[2]

Szekularizáció

[szerkesztés]

Az 1867-es kanadai alkotmány alapján az oktatás a tartományok joghatósága alá került, ami azt jelentette, hogy minden tartomány tetszés szerint rendezhette az oktatási rendszerét, attól függetlenül, hogy más tartományok hogyan csinálták. 1868-ban Québec megalapította a Közoktatási minisztériumot, de 1875-ben megszüntette a katolikus egyház nyomása miatt. A papság szerint megfelelő oktatást adott az egyház az ifjúságnak, és a tartománynak nincs dolga beleszólni. Az 1960-as évek elejére már több mint 1500 iskolaszék létezett - mindegyik külön-külön döntött saját tanterveiről, tankönyveiről, stb. A diplomák, végzettségek elismeréséről is külön-külön döntöttek, ami megnehezítette a diákok egyetembe jutását. Emiatt a csendes forradalom előtt csak nagyon kevés francia-kanadainak volt lehetősége arra, hogy főiskolába bekerülhessen.[12]

A második világháború után Kanadát és az Egyesült Államokat egy hosszú modernizációs korszak jellemezte. Ezzel ellentétben Québecben a modernizációs terveket visszatartották Duplessis kormánya konzervatív nézetei és a katolikus egyház nézetei az oktatási kérdésekkel kapcsolatban. A formális oktatás szintje a francia-kanadaiak között nagyon alacsony volt: a frankofón diákoknak csak 63%-a végezte el a hetedik tanévet, és csak 13%-a a tizenegyediket; ezzel ellentétben, az anglofónok között ez a szám a 36%-ot érte el.[12]

1961-ben az új liberális kormány megalapította a Parent-bizottságot, és az oktatási rendszer vizsgálásával bízta meg. A vizsgálatok után a Parent-bizottság több javaslatot hozott elő, ezek alapján néhány reform végre is lett hajtva. Ezek közül a legfontosabb az oktatás szekularizációja volt. 1964-ben alapították az Oktatási minisztériumot, és 1875 óta az első oktatási miniszter Paul Gérin-Lajoie volt.[13] Ámbár az iskolákban megmaradtak a katolikus vagy református jellegzetességek, gyakorlatilag szekulárissá váltak. A reformok között a következők voltak a fontosabbak: a kötelező oktatás korhatárát 14-ről 16-ra emelték, a tizenegyedik tanévig ingyenes oktatást vezettek be, a tanterveket egységesítették, és bevezették a CÉGEP-rendszert[12] (Collège d'enseignement général et professionnel, Általános és szakmai oktatási kollégium. Röviden, a CÉGEP egyféle főiskola-előkészítő; CÉGEP-végzettség nélkül québeci diákok nem kerülhetnek egyetembe. Van állami- és privát CÉGEP is, az államiak tandíjmentesek.)

Ugyanekkor lett alapítva a Szociális ügyek minisztériuma, ami az egyháztól átvette az egészségügyi tevékenységeket és a szociális szolgáltatásokat. 1985-ben átkeresztelték Egészségügyi és szociális szolgáltatások minisztériumára.

Gazdasági megújítások

[szerkesztés]

A liberális párt tervében állt a villamosenergia termelési és elosztási infrastruktúra államosítása („tartományosítása”). Mivel ez volt a legmerészebb reform amit terveztek, 1962-ben új választást rendeltek, és e tervet hirdetve kampányoltak. A liberálisok nagyobb üléstöbbséggel kerültek vissza a Törvényhozóházba, és hat hónapon belül a Természeti Kincsek minisztere, René Lévesque, elindította a Hydro-Québec tervet. A Hydro-Québec fontos jelképpé vált Québecben. Nemcsak bemutatta a québeci kormány erejét és kezdeményező képességét, hanem a québeci nép leleményességének jelképe is volt, amennyiben egy ilyen nagyszabású projektet végre tudott hajtani.[2] Az eredeti Hydro-Québec projekt indította a "megaprojektek" korszakát Québecben, ami 1984-ig rendkívüli mértékben kifejlesztette a tartomány hidroelektromos hálózatát.[2] Manapság a Hydro-Québec létfontosságú eleme a québeci gazdaságnak. Éves bevétele 12.7 milliárd kanadai dollár, amiből 1.1 milliárd dollár egyenesen a tartomány kincstárába megy. A bevételek fontos része az USA-ba tartó áramexportból származik.[14]

A gazdasági autonómia növekedésének céljából több közintézményt is létrehoztak. A természeti kincsek kiaknázására olyan állami vállalatokat alapítottak mint például a SIDBEC (vas és acél), SOQUEM (bányászat), REXFOR (erdészet) és SOQUIP (kőolaj). Ez hatalmas változást jelentett a Duplessis-korszakhoz képest, amikor a természeti kincsek kiaknázása csak csekély szinten történt. Duplessis irányelve az volt, hogy több munkalehetőséget teremtsen avval, hogy a nyers természeti kincseket olcsón adja el. Viszont ez az eljárás sikertelen volt, mivel a tartománynak nagyon kevés haszna származott előle..[15] E irányelvi változás erősítette Québec gazdasági autonómiáját. 1962-ben alakult meg a Société générale de financement („Általános finanszírozási szövetség”). Ennek célja a kis cégek jövedelmezőségét növelni és a québecieket arra buzdítani, hogy gazdasági jövőjükbe befektessenek. Miután a kanadai kormány megalapította a Canada Pension Plan-t (kanadai nyugdíjprogram), felhatalmazta a québeci tartományi kormányt hogy egy független programot, a Régie des Rentes du Québec-et (québeci nyugdíjprogram, RRQ), hozzon létre. 1965-ben megalakult a Caisse de dépôt et placement du Québec amelynek felelőssége az RRQ jövedelmének kezelése és anyagi támogatást biztosítani különféle állami- és magán projekteknek.

Az munkatörvény (Code du Travail) 1964-ben lépett életbe, amely egyszerűsítette a gyülekezést és megadta a sztrájkolási jogot a közalkalmazottaknak. Ugyanabban az évben módosították a polgári törvénykönyvet (Code civil). A változások elismerték a házastársak egyenjogúságát.

Nacionalizmus

[szerkesztés]

A csendes forradalom társadalmi és gazdasági újításai bizonyos nacionalistákat arra bátorították fel, hogy politikai függetlenségért küzdjenek.[2] Charles de Gaulle 1967-ben Montrealba utazott az Expo 67 világkiállítást meglátogatni. A montreali városháza balkonjáról egy szónoklatot adott az utcán lévő tömeghez. A következő mondattal úgy tűnt, hogy a szónoklat véget ért: „Vive Montréal, vive le Québec!” (Éljen Montréal, éljen Québec!), és a tömeg hangosan éljenezte a francia elnököt. De De Gaulle folytatta: „Vive le Québec libre, et vive la France!” (Éljen a szabad Québec, és éljen Franciaország!), különösen hangsúlyozva a „libre” szót. Ez nagy buzdítást és hitelességet adott a függetlenségi mozgalomnak. 1968-ban meg lett alapítva a nacionalista-szeparatista Parti Québecois (Québeci Párt). René Lévesque volt a párt első vezetője, és 1976-ban, Lévesque vezetése alatt meg is nyerte a tartományi választást. 1963-ban megalakult a Front de libération du Québec (Québeci felszabadulási front, FLQ), egy marxista szeparatista csoport. Az FLQ kiadott egy manifesztumot, és terrorista akciókat hajtott végre. Az FLQ tevékenységeinek zenitje az 1970-es októberi krízis volt, amelyben egy angol diplomatát, James Crosst, és a tartományi munkaügyi miniszter és miniszterelnök-helyettest, Pierre Laporte-ot elrabolták; Laporte-ot meg is ölték.[2]

A Parti Québecois már kétszer is indított sikertelen népszavazást. Az első 1980-ban történt, aminek célja az volt, hogy Québec politikailag autonóm egység legyen egy gazdasági unióban Kanadával; az „igen”-re szavazók száma 40% volt. A második 1995-ben zajlott le. Ennek célja a teljes függetlenség volt, és majdnem sikerült: az „igen”-re szavazók száma 49,4% volt.[2]

Az első hivatali idejében a Parti Québecois kormány indítványozta a francia nyelv alaptörvényét: Loi 101 (101. törvény), de ez csak 1977-ben lépett hatályba, a PQ második hivatali idejében. Közben Robert Bourassa liberális kormánya 1974-ben törvényt hozott, ami megszabta a francia nyelv hivatalosságát. A 101. törvény célja a francia nyelv védelmezése volt. A törvény által a francia nyelv lett Québec egyetlen hivatalos nyelve, és többek között korlátozta az angol nyelv táblákon lévő használatát. Az is meg lett szabva, hogy ki járhat angol nyelvű iskolába: a törvény szerint csak azok, akiknek legalább egy szülője is angol nyelvű oktatást kapott Québecben. Bevándorlók gyermekeinek - beleértve azokat is, akik Kanada más tartományából költöztek Québecbe - kötelezővé tette a francia nyelvű oktatást.[16] 1982-ben megengedték az angol nyelvű oktatást azoknak is, akiknek szülei akárhol Kanadában angol nyelvű oktatást kaptak.

Kultúra

[szerkesztés]

1961-ben alapította a québeci kormány a Kulturális ügyek minisztériumát. Az első minisztere Georges-Émile Lapalme volt. Ebben az időszakban nagy változásokon ment át a québeci művészet, az irodalom, a színház, a zene és a kulturális élet. A csendes forradalom idején a québeci írók reálisabban írtak a québeci népről - anti-hősökről esett szó. Voltaképpen egyéni problémákról volt szó, vagy a született québecié, vagy a nehezen beilleszkedő bevándorlóé.

Források

[szerkesztés]
  1. http://wikiwix.com/cache/?url=http://www.thecanadianencyclopedia.com/index.cfm?PgNm=TCE%26Params=f1ARTf0006619&title=L%27Encyclop%C3%A9die%20canadienne%C2%A0%3A%20R%C3%A9volution%20tranquille
  2. a b c d e f g h Dickinson, John és Young, Brian (2003). A Short History of Quebec.
  3. Paul-André Linteau, « Un débat historiographique: l'entrée du Québec dans la modernité et la signification de la Révolution tranquille », dans Yves Bélanger, Robert Comeau et Céline Métivier (dir.), La Révolution tranquille 40 ans plus tard : un bilan, Montréal, VLB éditeur, coll. « Études québécoises », 2000, ISBN 2-89005-753-4, p. 21-41
  4. Cook. R (1986) Canada, Quebec and the uses of Nationalism
  5. Denault, Todd, Jacques Plante: The Man Who Changed the Face of Hockey, ISBN 978-0-7710-2633-1
  6. Béliveau, Jean; Goyens, Chris; Turowetz, Allen, Jean Beliveau: My Life in Hockey, ISBN 978-1-55365-149-9
  7. Falla, Jack, Open Ice: Reflections and Confessions of a Hockey Lifer, ISBN 978-0-470-15305-5
  8. Rawlinson, H. Graham és Granatstein, J.L., The Canadian 100, ISBN 1-55278-005-8
  9. Laurendeau, André , On a tué mon frère Richard, (Le Devoir, 1955. március 21, 4. oldal)
  10. Bernier Arcand, Philippe (2018. november 8.). „Bleu, histoire d’une couleur politique” (francia nyelven). Histoire Québec 23 (4), 15–17. o. ISSN 1201-4710. 
  11. http://archives.cbc.ca/on_this_day/07/24/1132/
  12. a b c http://www.mccord-museum.qc.ca/scripts/explore.php?Lang=1&elementid=107__true&tableid=11&tablename=theme&contentlong
  13. Nemni, Max és Monique, Young Trudeau: 1919-1944: Son of Quebec, Father of Canada, ISBN 978-0-7710-6749-5
  14. Archivált másolat. [2011. június 5-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. február 10.)
  15. Bergeron, Léandre, The History of Quebec: A Patriote's Handbook, ISBN 0-919600-35-2
  16. http://www2.publicationsduquebec.gouv.qc.ca/dynamicSearch/telecharge.php?type=2&file=/C_11/C11.html