Cotel Ernő
| Cotel Ernő | |
| Született | Cotel Ernő Rudolf[1] 1879. április 23.[2] Salgótarján |
| Elhunyt | 1954. november 8. (75 évesen)[2][3] Budapest |
| Állampolgársága | magyar |
| Nemzetisége | magyar |
| Házastársa | Rajzinger Jolán (h. 1905–1954)[4] |
| Gyermekei | Cotel Kornél |
| Foglalkozása | kohómérnök, pedagógus |
| Tisztsége |
|
| Iskolái |
|
| Sírhelye | Farkasréti temető (N-1920. fülke)[5][6] |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Cotel Ernő témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Cotel Ernő (Salgótarján, 1879. április 23. – Budapest, 1954. november 8.) kohómérnök, a Magyar Tudományos Akadémia tagja.
Életpályája[szerkesztés]
Cotel Ernő vasgyári hivatalnok és Kolbenheyer Hermin fia. Felsőfokú tanulmányait a Királyi József Műegyetem gépészmérnöki szakosztályán kezdte. Innen 1897-ben, az első félév után, a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémiára iratkozott át, ahol 1902-ben vaskohómérnöki oklevelet szerzett. A kaláni (nándorhegyi) vas- és acélgyárban helyezkedett el, de 1903-tól egy évig a selmeci akadémia Bányavegytani Tanszékén tanársegéde volt. Ezt követően tíz évig ismét a kaláni Bánya- és Kohótársaság nándorhegyi hengerdéjében dolgozott mérnökként, majd főmérnökként. 1912-től 1918-ig a Rimamurány–Salgótarjáni Vasmű korompai durvahengerműjének, majd a gyár főmérnöke, 1921 és 1922 között igazgatója volt. Az első világháborúban mérnök-hadnagyként katonai szolgálatot teljesített.
1923-ban a Sopronba áttelepült Bánya- és Erdőmérnöki Főiskolán vállalt feladatot, a vaskohászat rendes tanára, a Vaskohászattani tanszék vezetője lett. Az 1924–25-ös tanévben a Vas- és fémkohászati osztály dékánja, az 1930–31-es és 1931–32-es tanévben a főiskola rektora volt. 1926-ban a budapesti műegyetemen magántanári képesítést szerzett a vasipari hengerlés és a kovácsolható vas gyártása témákban. 1945-ben a Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem soproni Bánya-, kohó- és erdőmérnöki Karának dékánja volt. 1925-től 1929-ig az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület alelnöke volt. 1945-ben lett a Magyar Tudományos Akadémia levelező, később tanácskozó tagja. 1949-ben tagságát – politikai okok miatt (1937 és 1944 között a parlamenti felsőház tagja volt) – megszüntették, és csak 1989-ben állították vissza.
A nemzetközi kitekintésben is fontosnak számító írásai, könyvei az 1920–1950-es években jelentek meg itthon és külföldön. Több jelentős találmányt dolgozott ki. Feltalált egy elliptikus szelvényű forgóaknás gázfejlesztőt, ő vezette be Magyarországon először a Siemens-Martin-kemencék automatikus ellenőrzését, és új típusú martinkemencei tűzfejet fejlesztett ki.
Főbb művei[szerkesztés]
- A hengerlés alatt álló vasrúd előrecsúszása. Bányászati és Kohászati Lapok, 1923
- A hengerlés Tafel-féle elméletei. Bányászati és Kohászati Lapok, 1923
- Az acél kovácsolhatóságának határa. Budapest, 1925
- Der Siemens-Martin-Ofen. Berlin, 1927
- A hengerlés alapelvei. Sopron, 1928
- Die Grundlagen des Walzens. Halle, 1930
- A nyersvasgyártás alapelvei. Sopron, 1933
- A nagyolvasztó profiljának fejlődése. Bányászati és Kohászati Lapok, 1947
- A vaskohászat új útjai. Bányászati és Kohászati Lapok, 1953
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ FamilySearch Historical Records. (Hozzáférés: 2024. február 24.)
- ↑ a b http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC02469/02533.htm, Cotel Ernő, 2017. október 9.
- ↑ FamilySearch Historical Records. (Hozzáférés: 2024. február 24.)
- ↑ Házasságkötési bejegyzése az ózdi polgári házassági akv. 26/1905. folyószáma alatt. (Hozzáférés: 2024. február 24.)
- ↑ https://epa.oszk.hu/00000/00003/00030/adattar.html
- ↑ https://epa.oszk.hu/00000/00003/00030/nevmutato.html
Források[szerkesztés]
- Új magyar életrajzi lexikon I. (A–Cs). Főszerk. Markó László. Budapest: Magyar Könyvklub. 2001. 1015. o. ISBN 963-547-414-8