Az utolsó ember

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Az utolsó ember
(Der letzte Mann)
1924-es német némafilm
Rendező Friedrich Wilhelm Murnau
Producer Erich Pommer
Műfaj filmdráma
Forgatókönyvíró Carl Mayer
Főszerepben Emil Jannings
Zene Giuseppe Becce
Operatőr Karl Freund
Díszlettervező Edgar G. Ulmer
Gyártás
Gyártó UFA
Ország  Németország
Nyelv
Játékidő 101 min
Forgalmazás
Bemutató Német 1924
További információk

Az utolsó ember (Der letzte Mann) 1924-ben bemutatott német némafilm, rendezője Friedrich Wilhelm Murnau.

Cselekménye[szerkesztés]

Berlini szálloda. Az öreg portás (Emil Jannings) nehéz bőröndöt cipel be az utcáról. Amikor megpihen, a szállodaigazgató meglátja és följegyzi magának.

Az öreg portás egyenruhában megy haza egy kopottas bérházba; a lakók tisztelik, becsülik. Reggel azonban a szállóba érve a helyén már egy fiatal portást talál. A szállodaigazgató magához rendeli és átad neki egy írást, ebben új helyét az illemhelyen jelöli ki. Egyenruháját leveszik, helyette fehér kabátot adnak rá. Elkeseredve indul új helyére.

A munkanap végén kilopja addigi díszes egyenruháját a szekrényből, ebben megy haza, hiszen ma van a lánya esküvője. A lakodalomban vidáman, tisztelettel köszöntik, az alkohol hatása alatt vizionál, most is portásnak képzeli magát. Reggelre beadja az egyenruhát a csomagmegőrzőbe. Szállodai új beosztását, a munkát a mosdóban álmosan, megtörten viseli. Az ebédet hozó házvezetőnője megtudja és hazasietve gyorsan elmondja az újságot, hogy az öreg elvesztette korábbi beosztását; a pletyka rögtön szárnyra kap. Este a házban kigúnyolják, a lánya is csalódottan fogadja a megtört öregembert. Elmegy otthonról és a csomagmegőrzőből visszaviszi az egyenruhát a szállodába, majd bevánszorog a mosdóba. Az éjjeliőr részvéttel követi

A történet mégis szerencsés véget ér: egy újsághírből megtudjuk, hogy a szálló egyik vendége végrendeletében egy millió márkát hagyott az egykori portásra. Az öreg ember – most már elegáns ruhában – a szálloda éttermében ebédel, leül hozzá barátja, az éjjeliőr is, majd a szálloda előtt várakozó díszes hintóba szállnak és elhajtanak. Ezt a „happy end”-es befejezést azonban az alkotók csak a főszereplő, Emil Jannings (és/vagy a producer) kívánságára csatolták a filmhez.

Filmtörténet[szerkesztés]

A forgatókönyvet az a Carl Mayer készítette, aki az 1920-as évek elején a német expresszionista stílusú némafilmek (Dr. Caligari és utánzatai) írója volt. Ugyanő kezdeményezte az expresszionista filmeknek, de a látványos történeti filmeknek is hátat fordító „kamarafilm” stílust is, melynek talán legjobb képviselője a Murnau Az utolsó embere.

Az egyszerű történet a reális élet keretei között (kivéve a befejezést), rövid idő alatt és csak néhány helyszínen játszódik. A cselekmény is egységes, nincsenek fölösleges kitérői. Középpontjában az egyenruhájától, ezzel talán emberi méltóságától is megfosztott kisember drámája, kedélyállapotának változása áll. A filmben megjelenő tárgyi világ is a lelkiállapot kifejezője, például a hangulatváltozást érzékeltető két különböző ajtó: a szálloda bejárati forgóajtója az elején, vagy a toalett csapóajtója később, az öreg lefokozása után.

A film alkotói mindezt magyarázó feliratok közbeiktatása nélkül, a visszafogott színész játékkal és a képek kifejezőerejével érték el. Murnau – a némafilm idején szokatlan módon – már ekkor dramaturgiai céllal alkalmazta a kameramozgatást. Erre néhány későbbi filmben is találni példát, de az eljárás széles körű alkalmazása csak az 1940-es évek második felétől terjedt el.[1]

1958-ban Az utolsó embert beválasztották a világ legjobb filmjeiként elismert úgynevezett brüsszeli tizenkettő közé.

Szereplők[szerkesztés]

  • Emil Jannings
  • Maly Delschaft
  • Max Hiller
  • Emilie Kurz
  • Hans Unterkircher
  • Olaf Storm
  • Hermann Vallentin
  • Georg John
  • Emmy Wyda

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Nemeskürty István: Balázs Béla filmesztétikája, in: Balázs Béla: A film Gondolat Kiadó, Budapest, 1961; (18. oldal.)

Források[szerkesztés]

  • szerk.: B. Egey Klára: Filmek könyve. Budapest: Magvető Könyvkiadó, 46–50. o (1967) 
  • Ulrich Gregor, Enno Patalas. A film világtörténete, ford. Félix Pál, Budapest: Gondolat Könyvkiadó, 68–69. o (1966) 
  • Az utolsó ember az Internet Movie Database weboldalon (angolul)

További információk[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]