Ugrás a tartalomhoz

Appius Claudius Sabinus Regillensis

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Appius Claudius Sabinus Regillensis
A Római Köztársaság consulja
Hivatali idő
i. e. 495. szeptember 1. – i. e. 494. augusztus 29.
ElődA. Postumius Albus Regillensis, T. Verginius Tricostus Caeliomontanus
UtódA. Verginius Tricostus Caeliomontanus, T. Veturius Geminus Cicurinus
SzületettRegillum
ElhunytRóma
SzüleiMarcus Clausus
GyermekeiAp. Claudius Sabinus Regillensis
C. Claudius Sabinus Regillensis

Appius Claudius Sabinus Regillensis (vagy Inregillensis) szabin származású római patrícius államférfi, a Claudia nemzetség alapítója, i. e. 495-ben consul. A patrícius párt egyik szóvivője és a plebeiusokkal való kiegyezés ellenzője.[1]

Származása és Rómába költözése

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Appius Claudius jómódú szabin férfi volt, aki Regillum városában élt.[2] Livius szerint eredetileg Attus Claususnak vagy Attius Claususnak hívták; Suetonius az Atta Claudius, Dionüsziosz pedig a Titus Claudius nevet adja meg.[3][4][5] A Fasti consulares-ből tudjuk, hogy apját Marcusnak hívták.[6]

Néhány évvel a köztársaság kikiáltását követően, i. e. 505-ben Róma sikeres háborút vívott a szabinok ellen, akik közül sokan a háború folytatását, míg mások a békekötést szorgalmazták. Clausus a béke híve volt és amikor a háborús párt fölénybe került, családjával és clienseivel együtt Rómába költözött, ahol nevét Appius Claudiusra változtatta. Lévén vagyonos és befolyásos ember, a patríciusok maguk közé fogadták és helyet kapott a szenátusban, ahol hamarosan a vezetők közé került.[7][5][8]}} Követőinek az Anio folyón túl osztottak ki földeket és a többi szabin betelepülőkkel együtt megalakították számukra az ún. régi tribus Claudiát.[3][4][5]

Consulsága

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

I. e. 495-ben, kilenc évvel Rómába költözését követően Claudiust Publius Servilius Priscus Structus mellett consullá választották; valószínűleg korábban már quaestori hivatalt is viselt.[9] Ebben az évben halt meg cumaei száműzetésében Tarquinius Superbus, az utolsó római király. A külső fenyegetettség enyhülése azonban azzal járt, hogy a gazdag patríciusok nyíltabban kezdték kizsákmányolni a szegényeket. Az év során még a volt király által alapított Signia coloniát újjászervezték és új telepeseket küldtek; a tribus Claudiát formálisan beszervezték a római államba (ezzel a tribusok száma huszonegyre nőtt); valamint felszentelték Mercurius új templomát.[10][6][11]

Eközben a volscusok a hernicusokkal szövetkezve háborúra készültek Róma ellen. Segítséget kértek a latin városoktól is, azonban a Regillus-tónál elszenvedett súlyos vereség miatt, azok nem hajlottak az újabb konfliktusra, sőt a volscusok követeit elfogták és átadták a rómaiaknak. A consulok hálából szabadon engedtek hatezer latin hadifoglyot és a szenátus elé került a latinokkal kötendő szövetség tervezete is, amelyet korábban elutasítottak.[12][13]

A volscus veszély ellenére azonban belső konfliktus kavarta fel a város életét. Egy veterán jelent meg a Forumon, aki arra panaszkodott, hogy bár centurióként számos sebet szerzett a szabinok elleni háborúban, eközben földjét kifosztották és adósságba keveredett, hogy kifizethesse adóját. A legmélyebb nyomorba jutott, hitelezője adósrabszolgává tette és rendszeresen verte. Mivel rajta kívül sokan jutottak hasonló sorsra, a nép lázongani kezdett és igazságtételt követelt. Ap. Cladius és P. Servilius consulok megpróbálták összehívni a szenátust a kérdés megvitatására, de mivel a szenátorok nagy része elmenekült, erre nem került sor és a lázadók arra a meggyőződésre jutottak, hogy az állam vezetői csak az időt húzzák és a mozgalom kifáradására számítanak. A vehemensebb Claudius azt javasolta hogy vessék fogságba a szószólókat, míg Servilius inkább a megegyezésre hajlott.[14][15]

Eközben híre jött, hogy a volscusok hadsereggel közelednek. A nép nem volt hajlandó fegyvert fogni, kijelentették, hogy harcoljanak csak a patríciusok, akik hasznot húznak a háborúból. A szorult helyzetben a szenátus megbízta a népszerűbb Serviliust hogy egyezzen meg a plebeiusokkal. A consul elment a népgyűlésre és kihirdetett egy rendeletet, miszerint tilos szabadságában akadályozni azt, aki katonának akar állni és a háború alatt semmilyen vagyonát nem lehet elkobozni; ennek hatására az adósrabszolgák tömegesen jelentkeztek katonának.[16][17]

A Servilius vezette római sereg ezután döntő vereséget mért a volscusokra, elfoglalták a táborukat, majd elfoglalták és kifosztották Suessa Pometia városát, ahová a menekülők vették be magukat.[18] A haderő távollétét kihasználva a szabinok betörtek a római területre és dúltak, fosztogattak; a volt dictator, Aulus Postumius Albus Regillensis vezetésével elűzték őket. Ezután az auruncusok követelték, hogy vonuljanak ki a volscusok földjeiről; amikor erre nem került sor, sereget küldtek Róma ellen, de Servilius Aricia mellett legyőzte őket.[19][20]

Eközben Rómában Appius Claudius a Forumon megkorbácsoltatott és kivégeztetett háromszáz volscus túszt, akiket még a háború kitörése előtt adtak. Mikor Servilius visszatért, diadalmenetet kért győzelmeiért, Claudius azonban ezt vehemensen ellenezte, azzal hogy consultársa csak szította a belső ellentéteket és a plebeiusokat támogatta az állam ellenében. Különösen azt hánytorgatta fel, hogy Servilius hagyta, hogy katonái megtartsák a Suessa Pometia kifosztásából szerzett zsákmányt ahelyett, hogy leadták volna az állami kincstárba. A szenátus emiatt nem engedélyezte a formális diadalmenetet, de a nép igazságérzetére hivatkozva a consul tarthatott egy győzelmi felvonulást.[21]

A győztes háborúk után az adósrabszolgák hiteleik enyhítését várták; ehelyett Claudius - hogy szembemenjen consultársa szerinte szerencsétlen és a vagyonosoknak ártó rendeletével - kimondottan szigorú ítéleteket hozott elmaradt adósságaik ügyében, sőt újabb adósokat döntött rabszolgasorba. A nép Serviliushoz fordult, aki azonban a patríciusok olyan elutasításával találkozott, hogy kénytelen volt halogatni az ügyet és két tűz közé kerülve mindkét párt meggyűlölte: a patríciusok gyengekezűnek és bajkeverőnek, a plebs kétszínűnek tartotta. Claudius legalább a gazdagok körében megőrizte népszerűségét. Ekkor került sor Mercurius templomának felszentelésére, amelyet mindkét consul szeretett volna elvégezni. A szenátus a népre bízta a döntést, ők azonban Marcus Laetorius centuriót választották, hogy megszégyenítsék a consulokat.[22]

A nyugtalanság nyílt lázongássá fajult, a plebs kiabálással akadályozta a rendeletek kihirdetését, kiszabadították az adósrabszolgákat és megverték a hitelezőket.[22] A szabinok elleni háború miatt sorozást rendeltek el, de senki sem jelentkezett. Claudius dühöngött, azzal vádolta tiszttársát, hogy elárulta a hazát a nép kegyeinek elnyeréséért, nem bíráskodott az adósok ügyeiben és szabotálta a sorozási rendelet végrehajtását is. Kijelentette, hogy majd ő egyedül is megvédi hivatalának tekintélyét és lefogatta az egyik fő hangadó lázítót. Az a népgyűléshez fellebbezett, amit Claudius megtagadott tőle, tudván hogy úgyis felmentenék. A szenátus azonban nyílt felkeléstől tartott és nyomására Claudius kénytelen volt elengedni foglyát.[23]

A nép kivonulása

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A következő évben A. Verginiust és T. Veturiust választották consulnak. Az állami intézményekben bizalmát vesztett nép éjszakánként az Aventinuson és az Esquilinuson gyűlésezett. A szenátus egy Claudiuséhoz hasonló határozott fellépést vártak és felszólították a consulokat, hogy kezdjék el a sorozást az aequusok, volscusok és szabinok elleni háborúra.[24][25] De senki sem engedelmeskedett a behívásnak, az ellenük küldött lictort pedig megakadályozták abban, hogy elfogja az ellenszegülőket. A szenátus ezután három javaslatot tárgyalt: A. Verginius csak az előző háború veteránjainak adott volna hitelenyhítést; T. Larcius általános adósságelengedést javasolt, mert a hitelek megnyomorították a szegény osztályt; a militáns Ap. Claudius viszont kijelentette hogy nevezzenek ki dictatort, akinek döntése ellen nem lehet a népgyűléshez fellebbezni: "Rajta hát, kiáltsunk ki valakit dictatornak, akinek a szava ellen nincs föllebbezés; és máris lelohad a lángja mindannak, ami most lobog. Akkor üssön meg valaki egy lictort, ha majd bizton tudja, hogy a háta meg az élete annak az egy embernek a kezében van, akinek a méltóságát megsérti."[26][27]

Bár javaslatát sokan túl szigorúnak tartották, mégis majdnem megválasztották Claudiust dictatornak. Végül azonban a mérsékeltek győztek és Manius Valerius Maximus lett a dictator, annak a Publiusnak a fivére, akinek törvénye lehetővé tette a fellebbezést és ezért a nép bízott benne. Valerius kis változtatással ismét bevezette Servilius rendeleteit az adósrabszolgaság ideiglenes felfüggesztéséről és így sikerült tíz légiót felállítania, amelyek segítségével legyőzte az aequusokat, volscusokat és szabinokat. Valerius diadalmas visszatértekor felvetette az adósrabszolgaság rendezését, de a szenátorok, akiket egy ilyen lépés hátrányosan érintett volna, elvetették javaslatát. Valerius erre felháborodottan lemondott a dictatori tisztségről.[28][29]

A katonák lázadásától tartó szenátorok az aqeuusok támadásának ürügyén kivezényelték a légiókat a városból, emlékeztetve őket a besorozásnál tett esküjükre. De a katonák fellázadtak és kivonultak a közeli Mons Sacer hegyére, míg Rómában a patríciusok a plebeiusok, azok pedig a patríciusok támadásától rettegtek. Végül Agrippa Menenius Lanatus, Valerius támogatásával (aki szerint Claudius "a nép ellensége és az oligarchia bajnoka" volt, aki a pusztulásba vezeti az államot) kiegyezést javasolt.[30] Claudius ugyanakkor gyengeséggel vádolta Valeriust és Meneniust és ellenzett bármilyen engedményt a szegényeknek, akit alig tartott jobbnak a barmoknál.[31]

A szenátus végül tíz követet küldött a Mons Sacerre és a tárgyalások során megegyeztek - Claudius tiltakozása mellett - az adósságok elengedéséről és a néptribunusi tisztség bevezetéséről, akik megvétózhatták a szenátus és a consulok rendeleteit. A katonák erre visszatértek a városba és véget ért a nép első kivonulása.[32]

A patríciusok és plebeiusok konfliktusa még két évszázadon át húzódott, ennek során a szegények több jogot és politikai egyenlőséget követeltek, míg a gazdagok próbálták megtartani az állam fölötti uralmukat. Claudius leszármazottai mindig is olyan vehemensen igyekeztek megakadályozni a plebs jogainak kiszélesítését, mint tette azt neves ősük.[33]

Későbbi évek

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A következő évben, i. e. 493-ban gabonahiány sújtotta a várost és újra kiéleződött a patríciusok és plebeiusok közti harc; a szegények azzal vádolták a vagyonosokat hogy titokban felhalmozzák az élelmet. Claudius ismét határozott fellépést követelt a lázongók és felbujtóik ellen. A szenátus mérsékelt pártja került fölénybe és Etruriából, valamint a cumaei Arisztodemosz segítségével sikerült gabonát importálni Rómába.[34][35]

Két évvel később, i. e. 491-ben még mindig érezni lehetett az éhínség utóhatásait és az élelmiszerárak felszöktek. Caius Martius Coriolanus, aki Corioli városának ostrománál nagy dicsőséget szerzett és az arisztokraták bajnokának számított, a határozott Appius Claudiust állította példaképül a szenátus elé, amikor arra akarta felhasználni a szegények megsegítését, hogy azok cserébe mondjanak le a tribunusválasztás jogáról. Elterjedt a hír, hogy Coriolanus ki akarja éheztetni a népet, mire a tribunusok elrendelték a letartóztatását.[36][37]

Claudius, aki magát "a plebeiusok legfőbb ellenségének" tartotta, Coriolanus védelmére sietett és államellenes összeesküvéssel vádolta a lázadókat. Coriolanus nem jelent meg a bíróság előtt, így távollétében ítélték el zsarnokságra való törekvésért; korábbi szolgálatai miatt csak száműzetésre ítélték.[38]

I. e. 486-ban Spurius Cassius Viscellinus consul békét kötött a hernicusokkal és elvette tőlük földjeik kétharmadát, amit a nép és a latin szövetségesek között akart szétosztani. Claudius megint csak a javaslat ellenzőinek szószólója volt a szenátusban, azzal érvelve hogy a szegények lusták, képtelenek megművelni a földet és Cassiust azzal vádolta, hogy csak zendülésre izgatja a népet. Cassius javaslatát elvetették és a következő évben bíróság elé citálták azzal a váddal, hogy királyi hatalomra törekszik. A bíróság döntése alapján megkorbácsolták és kivégezték, házát lerombolták és minden birtokát elkobozták; három fiatal fia alig kerülte el hogy őket is kivégezzék.[39][40]

I. e. 480-ban Titus Pontificius néptribunus követelt földosztást és addig is megakadályozta a katonák sorozását. Claudius meggyőzte a szenátust, hogy ne engedjenek a zsarolásnak és a megszerezve a többi négy néptribunus támogatását mégis végbevitték a sorozást.[41]

Két fia, a hasonló nevű Appius Claudius Sabinus Regillensis és Caius Claudius Sabinus Regillensis később szintén consuli méltóságra emelkedtek. A decemvir Appius Claudius Crassus az unokája volt.[33] Utódaik a i. sz. 1. századig a Római Köztársaság legbefolyásosabb és legelőkelőbb tagjai voltak, Tiberius, Caligula és Claudius császárok egyaránt leszármazottai közé tartoztak.

Jegyzetek

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  1. ↑ Dictionary of Greek and Roman Biography and Mythology, vol. I, p. 765.
  2. ↑ Liviusnál a város neve Inregillum, míg Halikarnosszoszi Dionüsziosznál és Suetoniusnál Regillum. A helye nem ismert, de neve alapján valószínűleg a Regillus-tó környékén lehetett. Maga Claudius a melléknevét vagy a szülőhelye, vagy a Regillus-tavi csatában való részvétele alapján kaphatta
  3. 1 2 Livy, ii. 16
  4. 1 2 Suetonius, "Life of Tiberius", 1.
  5. 1 2 3 Dionysius, v. 40.
  6. 1 2 Broughton, vol. I, p. 13.
  7. ↑ Dionüsziosz azt írja, hogy Claudius ötszáz fegyverforgató férfit hozott magával Rómába, amivel jelentősen gyarapította a fiatal köztársaság haderejét. Emiatt fordulhatott elő, hogy az új nemzetség azonnal helyet kapott a patríciusok között; a köztársaség történetében ez volt az egyetlen ismert ilyen eset.
  8. ↑ Oxford Classical Dictionary, p. 789 ("Patricius").
  9. ↑ Broughton, vol I, p. 12.
  10. ↑ Livy, ii. 21.
  11. ↑ Dionysius, vi. 23.
  12. ↑ Livy, ii. 22.
  13. ↑ Dionysius, vi. 25.
  14. ↑ Livy, ii. 23.
  15. ↑ Dionysius, vi. 23, 24, 26, 27.
  16. ↑ Livy, ii. 24.
  17. ↑ Dionysius, vi. 28, 29.
  18. ↑ Dionysius, vi. 29.
  19. ↑ Livy, ii. 25, 26.
  20. ↑ Dionysius, vi. 31–33.
  21. ↑ Dionysius, vi. 30.
  22. 1 2 Livy, ii. 27.
  23. ↑ Livy, ii. 28 (Aubrey de Sélincourt, trans.).
  24. ↑ Livy, ii. 29.
  25. ↑ Dionysius, vi. 34.
  26. ↑ Livy, ii. 29.
  27. ↑ Dionysius, vi. 37–38.
  28. ↑ Livy, ii. 30, 31.
  29. ↑ Dionysius, vi. 39–44.
  30. ↑ Dionysius, vi. 49–58.
  31. ↑ Dionysius, vi. 59–64.
  32. ↑ Dionysius, vi. 65–91.
  33. 1 2 Dictionary of Greek and Roman Biography and Mythology, vol. I, pp. 765–767.
  34. ↑ Livy, ii. 34.
  35. ↑ Dionysius, vii. 1–18.
  36. ↑ Livy, ii. 34, 35.
  37. ↑ Dionysius, vii. 21–26.
  38. ↑ Dionysius, vii. 47–67
  39. ↑ Livy, ii. 41.
  40. ↑ Dionysius, viii. 68–80.
  41. ↑ Livy, Ab urbe condita, 2.44

Források

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  • Titus Livius: A római nép története
  • Suetonius: Caesarok élete
  • Halikarnosszoszi Dionüsziosz: Romaike Archaiologia.
  • "Appius Claudius Sabinus Regillensis" (no. 1) in the Dictionary of Greek and Roman Biography and Mythology, William Smith, ed., Little, Brown and Company, Boston (1849).
  • T. Robert S. Broughton: The Magistrates of the Roman Republic, American Philological Association (1952).
  • Oxford Classical Dictionary, N. G. L. Hammond and H. H. Scullard, eds., Clarendon Press, Oxford (Second Edition, 1970).

Fordítás

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben az Appius Claudius Sabinus Regillensis című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.


A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Appius_Claudius_Sabinus_Regillensis&oldid=29216491”