A magyar nyelv szóvégmutató szótára

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A magyar nyelv szóvégmutató szótára (röviden VégSz.;[1] a nyelvészeti zsargonban: rímszótár) az 1959–1962 között kiadott A magyar nyelv értelmező szótára 58 323 címszavát sorolja fel a végük szerint rendezve. (Utolsó címszava például az ajakrúzs, mivel zs-re végződik, és a megelőző utolsó betűje is az ábécé végén lévő ú.) Az egyes szavakhoz kódolt formában részletes lexikográfiai ismereteket is nyújt, a függelék pedig különféle statisztikai adatokkal szolgál.

A kötet azért született, mert a magyarban a szóvég sok esetben összefügg a szófajjal és a ragozási típussal, s ez a fajta rendezés lehetővé teszi a szavak hasonló végződés (ill. képző) szerinti áttekintését, az egyes típusok elterjedtségének felmérését és sok más olyan kutatást, amelyre a korábbi szótárak nem adtak lehetőséget.[1]

A Papp Ferenc által szerkesztett munka először 1969-ben jelent meg, majd 1994-ben, az előbbi változatlan utánnyomásaként (ISBN 963-05-6732-6), mindkétszer az Akadémiai Kiadónál. (Jelen szócikk az 1994-es kiadáson alapul.)

Tartalma[szerkesztés]

A kötet 591 oldala az alábbi részekre tagolódik:

  • Bevezetés (18 oldal)
    • A munka célja, jellege, elkészítésének módja
    • A szótári részben található információk
    • A kódolás alapelvei; a VégSz. kódjainak viszonya az ÉrtSz.-éihoz
    • Hogyan használjuk a szótári részt
    • A Függelékről
  • Introduction (a fenti bevezető teljes anyaga angolul, 19 oldal)
    • Typical sound equivalents of the Roman characters used in Hungarian writing (2 oldal)
  • Szótári rész (491 oldal)
  • Függelék (53 oldal)
    • Szóvégek
      • Szóvégi fonémák
      • Szóvégi magánhangzók I.
      • Szóvégi magánhangzók II.
      • Szóvégi magánhangzók III.
      • Szóvégi digrammák
      • Szóvégi trigrammák
      • Leggyakoribb szóvégi tetragrammák
    • Hosszúság szerinti eloszlás
    • Jelentésszám szerinti eloszlás

Mutatvány és magyarázat[szerkesztés]

A B C D E F G
a1 1 2 1   03 03 02
a2 1 2 1   03 03 02
a3 1 522 00 00 00
a4 1 10 00 00 00
a5 1 10 00 00 00
baba 1 2 2   03 03 02
próbababa 2 2 2   03 03 02
fababa 2 2 2   03 03 02
játékbaba 2 2 2   03 03 02    2
alvóbaba 2 2 2   03 03 02    2
felibe-harmadába 2 6 00 00 00    9
hiába 1 6 00 00 00    9

Az értelmező szótár szerint az a öt jelentése a következő: (1) a hang és az ezt jelölő betű maga; (2) a zenei hang jele; (3) a határozott névelő egyik alakja; (4) népnyelvben a ’bizony’ kifejezése, ill. távolra mutatás; (5) bosszúság, rosszallás, esetleg csodálkozás kifejezése.

A kódok magyarázata:

  • Az A oszlop az összetettséget jelöli, ahol 1 = 1 tő, 2 = 2 tő stb., 6-tól pedig az igekötős szavak kódjai következnek.
  • A B oszlop a szófajt kódolja: a 2-es a főnév, az 5-ös a névszó, az 6-os a határozószó, a 10-es az indulatszó, a 22-es pedig a névelő (a több szám a többszófajúság jelölése).
  • A C oszlop a tőtípust jelzi: az 1-es a hajó, ház típust követi (változatlan tő), a 2-es pedig az alma, epe típust (hangzónyúlás).
  • A D–E–F oszlopok a tipikus ragokról és a hangrendről tájékoztatnak: főneveknél a tárgyeset ragját, a többes szám jelét és a birtokos személyjelet adják meg, mellékneveknél a határozóragot (‑képzőt) és a középfok jelét. Főneveknél például a 03 03 02 kódok a t, k és ja végződést kódolják (babát, babák, babája). – Igék esetén más rendszer van érvényben, s itt a kódokból a vonzata is kitűnik.
  • A G oszlop a szó belsejében vagy végén lévő képzőket mutatja: 2 esetén a szó közepén van egy képző, a 9 pedig a ’nem valódi képző és egyéb’ jele.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. a b I. m. 7. o.