Összhangzattan

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Az összhangzattan a hangok akkordokba rendeződésének alapelveiről szóló tan. Az akkordhoz minimum három hang szükséges (két hang csak hangköz, egy hang pedig csak hang).

Ezenkívül nemcsak az egyes akkordokkal foglalkozik hanem az akkordok összekötésének szabályaival is: pl. a legkisebb mozgás elve ami azt jelenti hogy az akkordok legkisebb elmozdulásával hozzuk létre a következő akkordot - ez érvényes mind a klasszikus zene mind a könnyűzene (köztük a dzsessz harmóniakötési szabályaira). Vannak bizonyos szabályok amik bizonyos korszakokra jellemzők: például XVI. századtól a XIX. századig fontos volt - noha fokozatosan lazultak a szabályok - a szeptimhangok lefelé oldása és a vezetőhangok felfelé oldása, a lefelé módosított hangok lefelé való továbbvezetése, a fölfelé módosítottak fölfelé való továbbvezetése, kvintpárhuzam tilalma, a hármashangzatok speciális kettőzései négy szólam esetén stb. Fontos megjegyezni, hogy nem az összhangzattan született meg először hanem az egyes folyamatok megfigyeléséből, vizsgálatából született a szabály (ahogy az élő nyelvek esetében a nyelvtani szabályok). Természetesen miután megszületett a szabály inspirálólag hatott azok továbbfejlesztésére és ezáltal új kifejezési módok megteremtésére (pl. a reneszánsz ellenpont - schönbergi dodekafónia - szeriális stílus)

Az összhangzattan alapelveinek két fő megközelítési szemléletmódját különíthetjük el: az egyik a reneszánsz korszak kontrapunktikus építkezése, amely a dallamvonalakat (és azokra vonatkozó szabályrendszereket kiindulásként véve) alkotja meg az akkordokat (XV. - XVI. sz.), a másik az akkordokat alapul véve alkotja meg a dallamot, ez a barokk korszaktól (XVII sz.) a későromantikáig, sőt napjainkig is nemcsak a klasszikus zene hanem a rock, a dzsesz mainstream irányvonalának alapelve. Természetesen az átmenet fokozatos volt az első gondolkodásmódból a másodikba. És természetesen nem egy megmerevedett haladási irányt jelöl hanem van visszatekintés (Schönberg ellenpontja a reneszánsz ellenpontra).

Az első jelentősebb ismert ellenponttankönyvet a flamand Johannes de Verwere vagy latinos nevén Tinctoris írta 1477-ben aki Nápolyban I. Ferdinánd udvari karmestere volt. A címe: Liber de arte contrapuncti. Mint az akkori idők zeneelméletének nagyobb része, ez az értekezés is latin nyelvű.

Az összhangzattan oktatása Magyarországon középiskolában indul (kizárólag zeneművészeti középiskolákban), a zeneművészeti főiskolákon, illetve a Zeneakadémián folytatódik. A zeneszerzés szakon a reneszánsz és barokk kontrapunkt illetve a 20. századi kontrapunkt gyakorlati oktatása is folyik mint a kreatív alkotói gondolkodás serkentője.