Vita:Vásárhelyi János (püspök)

Az oldal más nyelven nem érhető el.
Új téma nyitása
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Legutóbb hozzászólt Hkoala 11 hónappal ezelőtt a(z) Cikkből áthozva témában
Ez a szócikk témája miatt az Erdély-műhely érdeklődési körébe tartozik.
Bátran kapcsolódj be a szerkesztésébe!
Jól használható Ez a szócikk jól használható besorolást kapott a kidolgozottsági skálán.
Közepesen fontos Ez a szócikk közepesen fontos besorolást kapott a műhely fontossági skáláján.
Értékelő szerkesztő: Hkoala (vita), értékelés dátuma: 2015. november 13.
Erdéllyel kapcsolatos szócikkek Wikipédia:Cikkértékelési műhely/Index

Cikkből áthozva[szerkesztés]

Áthozom a cikkből, mert nem enciklopédikus; ha valakinek kedve van, dolgozza be a helyére (eddig a cikk végén volt). Hkoala 2023. május 23., 05:59 (CEST)Válasz

Vásárhelyi János származása[szerkesztés]

Vásárhelyi János úgy gondol vissza gyermek- és fiatalkorára, mint amelynek meghatározó egyéniségei a saját családtagjai voltak. Főként anyai nagyapjának szerepét hangsúlyozza, mellette pedig az édesapai és édesanyai jelenlétet. Szülei a Maros–Torda vármegyei Ilencfalván születtek, de származásilag mindkét ágról háromszéki volt, méghozzá papi családból származó. Édesapja Vásárhelyi Lőrincz, nagyon hamar árván maradt és tanulmányait az a Rákosi Lajos esperes vezette, akinek később egyik lányát, Annát Lőrincz feleségül vette. Vásárhelyi János életében nagyon fontos szerepet játszott Rákosi Lajos, akiről a következőképpen írt:

Nagyapám sem volt közönséges ember. A család életében éppen mindent meghatározó tekintélye volt. Sokszor hivatkoztak reá előttem is a család tagjai, s ezért nem tartom érdektelennek feljegyezni pár, emlékezetemben megmaradt adatot, jellemző vonást róla.”[1] Rákosi Lajos kiváló elmével rendelkezett, megtanult németül és franciául. Lelkipásztorságát Marosszentimrén kezdte, majd fél évszázadot az ilencfalvi gyülekezet lelkésze volt. Nemcsak lelkészi minőségében volt elismert a faluban, hanem a közösségért hozott áldozatáért is. Az ilencfalvi szolgálatához tartozott az is, hogy kitűnően felszerelt iskolával rendelkezzenek a településen. Ugyancsak szívügye volt a Marosvásárhelyi Református Kollégium is, amelyért rengeteget harcolt, hogy ne kerüljön az állam kezébe ebben az időben.[2]


[1] Vásárhelyi János: Emlékeim (kézirat). 5.

[2] Vásárhelyi János: Emlékeim, 7.

A kollégiumi évek[szerkesztés]

A nagyapja által építtetett lukafalvi elemi iskolában kezdte tanulmányait Vásárhelyi János. Mivel nagyapja igen megbecsült ember volt, ezért Jánossal, az unokával igen kivételesen bántak a tanítók. Ő maga később arról vall, hogy elkényeztetett, rendetlen gyermek lett ezekben az években. 1898–1906 között lett a Marosvásárhelyi Református Kollégium diákja.

Diákéveire visszaemlékezve a következő gondolatokat fogalmazza meg: „Zárt élet volt, igazi családi élet. Komoly munka, vidám derű váltogatta benne egymást, de az egész életet egységbe fogta, mint élő valóság, a kollégium, amelyik nekünk még akkor igazán Alma Materünk volt. Csak így lehetett megérteni, hogy még bennünk is volt valami az atyáink kegyeletes szeretetéből és hűségéből a kollégium iránt. Ez a szeretet parancsolt velünk és szó sem lehetett arról, hogy valaki külső ember bántó, vagy kicsinylő szóval illesse előttünk a kollégiumot. Egy lélek gyermekei voltunk és úgy védtük a kollégiumot, mint ahogy a gyermek védi az édesanyját. Csak aki benne élt ebben a szellemben, az tudja megérteni a kálvinista kollégiumok  különös nevelő jelentőségét az erdélyi magyar református közéletben. Ennek a szellemnek, amint említettem, a központja és ihletője a kollégiumi internátus volt, úgy, hogy a kint lakó növendékek is teljesen ennek a szellemnek a hatása alatt állottak és lényegében így alkotott egy testet és egy lelket az egész kollégiumi ifjúság, amely a maga egészében mindig tudatában volt annak, hogy az erdélyi református magyarság jövendőjének elsősorban ő a felelős hordozója és ő lesz az igazi reprezentánsa.”[1]

Vásárhelyi János számára a kollégiumi évek nagy változást hoztak. Noha első nap még elverte azt a diákot, aki a súlyára tett megjegyzést és Gömböcnek nevezte, de a napok múlásával hamar mintagyerek vált belőle. Kiváló szónok lett belőle, aki ötödik gimnazista évében prédikált először Udvarfalván és imádságíró munkássága is ekkor kezdődött el. Ezeket külön füzetbe vezette, majd édesapjának ajándékozta. Megváltasztották az önképzőkör vezetőjévé, az ifjúság vezetőjévé és egyre gyakrabban kapott lehetőséget arra, hogy felolvasásokat, szavalásokat és előadásokat tartson.[2]


[1] Vásárhelyi János: Emlékeim, 25-26.

[2] Vásárhelyi János: Emlékeim, 30–31.

A lelkipásztori szolgálat felé vezető úton[szerkesztés]

Talán egyértelműnek tűnt az, hogy Vásárhelyi János a lelkipásztori szolgálat felé indul el, hiszen a leszármazottjai között erőteljesen jelen voltak a papok. Mégis számára sokáig nem volt tiszta az, hogy milyen szolgálati területen helyezkedjen el. A lelkészi pálya felé vezető út akkor kezdődött el egyre inkább megnyílni előtte, amikor egyre gyakrabban írt cikkeket a Vasárnap című néplapjában és vallásos estélyeken előadásokat tartott. Noha egyre inkább a papi pálya felé vette irányát az élete, ismerősei és rokonai közül néhányan igyekeztek visszatartani őt, bár sikertelenül.

Vásárhelyi Boldizsár, János nagybátyja figyelmeztetése döntő jelentőséggel bírt a pályaválasztásban: „Ne feledd, hogy a mi állásunkban a szószék tulajdonképpen az Isten igéjének, az Úr által kijelentett örök igazságnak hirdetését jelenti. Csak ha hivatásodat így fogod fel, s érzel magadban komoly, minden dicsőségre való törekvés nélküli kézséget a Krisztus evangéliumának – amely nem más, mint a legfőbb éltető igazság – hirdetésére, akkor állj a Krisztus zászlaja alá, de ha a kitűnni vágyás, az elismerés babérja csábít, azt óhajtod, akkor ne a szegény, sokszor csalódásokkal, felette sok önvívódással és tépelődéssel, nehéz tanulással, folytonos gondokkal terhes papi pályát válaszd.”[1] Nagybátyja figyelmeztető levele során értette meg, hogy mennyi kihívással kell majd megvívnia lelkipásztori szolgálatában, de egyben azt is, hogy ezt a hivatást nem önmagáért, hanem a Krisztus ügyének szolgálatáért teszi.


[1] Vásárhelyi János: Emlékeim, 33. Hkoala 2023. május 23., 05:59 (CEST)Válasz