Vita:Kollonich Lipót

Oh, mily archáikus stíl, netán frissebb forrásból nem corrigálhatnók, mert bár tartalmira nézvést derék, ámha 'kit boldogítand veretessége révén.

Hihi, amint nemrég megtudtam, valószínűleg távoli rokonom az illető ... nem viccelek ... Gubb 2005. május 8., 20:20 (CEST)Válasz

Ez igen, végre valami, amire Kollonich büszke lehet :-) Alensha * 2005. július 18., 23:17 (CEST)Válasz

Ezt Széchenyinek vagy Széchényinek kell írni? Nekem az rémlik, csak az István volt Széchenyi, a többiek rendesen é-vel. vagy rosszul tudom?--Shenki 2005. október 14., 00:12 (CEST)Válasz

Szerintem jól tudod... Alensha * 2005. október 14., 00:15 (CEST)Válasz

A gugli szerint meg nem. Többnek tűnik a Széchenyi. (Nem magamat védem, ezt a részt más írta) – Webenczy Klopédia 2005. október 14., 00:23 (CEST)Válasz

A gugli kb. három hónapja nem tesz különbséget az ékezetes és ékezet nélküli betűk közt :) Alensha * 2005. október 14., 00:47 (CEST)Válasz

Tudom, kedves Alensha, de a szemem több, mint 3 hónapos, és a végigléptetett oldalakon határozottan több volt a Széchenyi alak. Szerintem. Ellenőrizd. – Webenczy Klopédia 2005. október 14., 08:12 (CEST)Válasz

Jó, felőlem lehet... Alensha * 2005. október 14., 12:27 (CEST)Válasz

NPOV[szerkesztés]

Legutóbbi hozzászólás: 18 évvel ezelőtt2 hozzászólás2 résztvevő

Hát, meglehetősen elfogult a cikk eredeti szerzője. Mai ésszel természetesnek tűnik, hogy a közterheket (lehetőleg) egyenlően viseljék. – Webenczy Klopédia 2005. október 14., 00:20 (CEST)Válasz

Egyetértek, szegény Kollonichot politikailag is nagyon lehúzta. Azért nem ő volt a Sátán. Gubb ✍ 2005. október 14., 08:54 (CEST)Válasz

Bedolgozni tessék: Pezzenhoffer - Kollonics és „hírhedt” Einrichtungssistemje[szerkesztés]

Kollonics és „hírhedt” Einrichtungssistemje

Történetírásunk (kivált régebben) és vele „hazafias” közvéleményünk (ez még ma is) Lipót korának minden állítólagos magyargyűlöletét, elnyomását, kizsákmányolását, sérelmét úgyszólván ebben az egy szóban foglalta össze: Kollonics. Ő a sűrített magyarellenes sátán, minden bűn és rossz kútfeje, akinek gonosz lelkületét hírhedt mondása fejezi ki legjobban: Magyarországot előbb koldussá, aztán németté, végül katolikussá teszem. Ezt a „hírhedt mondását Kollonits természetesen sose mondta, de nem mondott soha még hozzá hasonlót se, munkálkodása, tettei pedig ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítják. Katolikussá természetesen szerette volna tenni Magyarországot, de bár kissé talán túlságosan is katonás természetű egyén volt, még az is kérdés, hogy hármas mondásának akár csak ezt e legutolsóját is mondta volna. Hogy minden áron, tehát akár bűnös eszközök felhasználásával is nem akarta Magyarországot még katolikussá se tenni, az egész bizonyos. Az se igaz, hogy Magyarországot németté akarta tenni. Sokkal nagyobb katolikus volt ő annál, semhogy a németség olyan sokat számított volna szemében, kivált mikor ő maga se volt törzsökös német. Ami pedig állítólagos mondásának legelső részét, hazánk koldussá tevését illeti, igazán sátáni rágalmazásra vall. Éppen ellenkezőleg: talán Széchenyit kivéve nem is élt még ebben az országban ember, aki ezt a népet annyira gazdaggá akarta volna tenni s szegénységéből annyira törekedett volna kiemelni, mint éppen Kollonics. Látni fogjuk, hogy élete fő művének a magyarországi szegénység és elmaradottság megszüntetését tekintette. A hozzáértők ma már ezt annyira tudják, hogy Kollonics fent idézett hírhedt mondását ma már még a kommunisták szerkesztette s így hivatalosan is „pártos” iskolakönyv is csak olyan alakban meri felemlíteni – mert hogy ennek ellenére is felemlíti, az tőle csak természetes –, hogy ezt Rákóczi Ferenc jegyezte fel róla. Azt természetesen hallgatással mellőzi, hogy Rákóczi ez a megjegyzése is rágalom. Azt tehát ma már még a kommunista tankönyv se meri állítani, hogy Kollonics Magyarországot valóban koldussá vagy akár csak németté akarta volna tenni vagy hogy Kollonicsnak valóban lett volna ilyen mondása. De hát azért titokban mégis csak mondja, mert hiszen a könyv olvasói közül – még akkor is, ha nem lennének még csak tapasztalatlan diákok ezek az olvasók – gondolhat-e akár csak egy is arra, hogy az, amit Rákóczi, ez a magyar szent feljegyez, nem igaz? Rákóczi valóban ellenszenvvel ír Kollonicsról s egyik legnagyobb magyar sérelemnek s így mozgalma egyik fő okának Kollonics személyét és működését jelöli meg. Látni fogjuk azonban, hogy teljesen torzkép az, amit Rákóczi róla fest, de látni fogjuk azt is, hogy Rákóczi igen sok olyat állít iratában, ami valótlan. Rákóczi valótlan állításainak Kolloniccsal kapcsolatban az ellenszenven kívül az is oka, hogy ő csak mint gyerek ismerte Kollonicsot s amit róla ír, többnyire csak a nővérétől hallotta, de az is csak gyerek volt még akkor, mégpedig nagyon is szeszélyes érzelmeitől vezetett gyerek. Látni fogjuk, hogy ma már a bizonyítékok hatása alatt még olyan „hazafias” szellemű történetírók is, mint amilyen Takáts Sándor volt, nyíltan elismerik, hogy Rákóczi Júliával szemben Kollonicsnak volt igaza. De egyébként is, ha igaz is volna, hogy Kollonics a Rákóczi-árvákat nem kedvelte, ebből még egyáltalában nem következik, hogy Magyarországot németté akarta tenni, annál kevésbé az, hogy koldussá. Magyarországot nagyon szerethette még az, aki a Rákóczi-gyerekeket nem szerette. A Rákóczi-gyerekeket bizony nem is igen szerethette az, akinek közelebbi dolga volt velük. Júliát maga az anyja, Zrínyi Ilona se szerette, Ferencet pedig nagyzolása és végtelen hiúsága miatt nem lehetett szeretni. Bár mivel szép gyerek volt és hízelegni is tudott, akivel akarta, azzal meg tudta magát szerettetni, mint például jezsuita tanáraival, börtönében pedig Sägl atyával és Lehmann századossal. Savoyai Jenőnek azonban mindig ellenszenves volt, sőt látni fogjuk, hogy még a francia követnek is. Hamisabb képet kevés emberről festett még a történelem, mint a mienk Kollonicsról s nagyobb igazságtalanságot is kevés közszereplővel követtek el valaha, mint Kolloniccsal. Újabban kezdi is már Kollonics elleni bűneit helyreigazítani történetírásunk. Még akkor is, ha éppen nem azt a világnézetet képviseli, amelyet mi. De hogy e helytelen megítélésnek nem a jóhiszemű tévedés, hanem a rágalmazás, az ádáz gyűlölet volt az oka, azt láthatjuk abból, hogy az a Pauler Gyula, akinek tárgyilagosságát pedig mi is kiemeltük és akit Karácsonyi János is egyik legnagyobb és legtiszteletreméltóbb magyar történetírónak tartott, már 1876-ban is így írt róla: „Jeleit adá ama lángoló, önzéstelen buzgalomnak, amellyel oly áldásos és tiszteletreméltó, de egyszersmind oly rettentő is tudott lenni”. (Pauler Gyula: A Wesselényi-összeesküvés története, I., 293-294. o.) Ha tehát ez az ember nem szerette a fiatal Rákóczit, az bizony Rákóczi szégyene, nem Kollonicsé. Mert ha Kollonics „rettentő” volt, akkor is „lángoló, önzéstelen buzgalma”, tehát az igazság miatt volt az. Kollonics, mint a neve is mutatja, nem német, hanem délszláv eredetű, sőt ráadásul protestáns főúri katonacsaládból származik. Nem volt ő sem német, sem magyar, sem horvát, hanem egyszerűen csak katolikus, azaz logikus keresztény, az elvek, a lélek és az örökkévalóság embere. Olyan volt, mint maga Lipót is. Az eszmét, a világnézetet, az igazságot többre értékelte, mint a vért vagy a fajt, sőt ez utóbbiak az előbbiek ellenében nem is számítottak nála. (Tehát már csak emiatt se lehetett magyargyűlölő.) Horvátországból (tehát Magyarországból) származik s bár magyar vér nem volt benne talán egy csepp se (Petőfiben s Klapkában se volt, tehát emiatt még igen nagy magyar hazafi lehetett volna), de Magyarországon született, mégpedig olyan magyar városban, mint Komárom. Pázmány Péter keresztelte meg s olyan családból származott, melynek nem kevesebb, mint négy férfitagja halt hősi halált a török ellen a kereszténység és Magyarország védelmében. Bizonyára nem olyan vérből való volt tehát, hogy miatta nekünk eleve ellenszenvvel kellene rá néznünk. Egy ötödik (Kollonics Károly) 1602-ben Pestnél egymaga 34 törököt küldött át a másvilágra. Egy hatodik Kollonics (Szigfrid) 1613-ban Kara Ali Beyt hívta ki egyéni párviadalra, tehát épp olyan önfeláldozó, mint keresztény módra tömeggyilkosság helyett párviadallal akarta eldönteni az ütközet sorsát. Ehhez azonban nemcsak önfeláldozás, hanem bátorság, erő és vitézség is kellett, mert ha valami nyápic gyerkőc lett volna, akkor nem sok értelme lett volna önfeláldozásának. A Kollonics-család annyira nem volt német (s annál kevésbé magyargyűlölő), hogy a család egy hetedik tagja, Ádám, Takáts Sándor e című művében a „régi híres magyar kapitányok” között szerepel, sőt egyenesen veszedelmes nagy magyar (azaz Habsburg-gyűlölő), sőt protestáns is egyúttal. Hisz történetírásunk (s benne a piarista Takáts Sándor is) a kettőt szinte egynek veszi s összecseréli. A mi Kollonicsunknak, Lipótnak, a bíborosnak és esztergomi érseknek, aki eszerint már a család nyolcadik neves tagja, szintén protestáns volt még az apja (Ernő volt a neve), s csak felnőtt korában tért vissza az Egyházba. Fia, Lipót, aki a neves családban mégis kétségtelenül a legnevesebb, 1631-ben született s egészen kétségtelenül minden tekintetben igen nagy ember volt. Jelleme olyan volt, mint a gránit. Önzetlen, hű, állhatatos, megtántoríthatatlan és mindig megbízható. Életét ifjúkora óta a becsületnek, az erénynek és a kereszténységnek szentelte s elve és eszménye mellett, noha fiatal korában egész más módon próbálta elveit szolgálni, mint későbbi élete folyamán, kitartott mindhalálig. Ő nem csinált olyan hajmeresztő pálfordulásokat, mint Bocskai, aki a császár leghívebb emberéből lett rebellis s a császár legnagyobb ellensége. Ravasz színeskedő se volt, mint Bethlen Gábor, aki mindig egyszerre legalább két vasat tartott tűzben s nem az elvek, hanem a viszonyok döntötték el, hogy melyiket használja majd fel szerszámul. Olyan se volt, mint Rákóczi Ferenc, aki eleinte német ruhában járt, németül beszélt, későbbi hívei, Pekry Lőrinc szerint „még egy asztalhoz se akart leülni honfitársaival” (Lukinich, 49. o.), sőt még birtokait is el akarta cserélni egy német hercegséggel, azaz még hazáját is örökre itt akarta hagyni, utána pedig kuruc király lett belőle. Kollonics mindig egyforma volt, mindig császárpárti és mindig egyformán katolikus. Neki nem lett más az eszménye később, mint ami legelőször volt. Mivel katonacsaládból származott s ősei, rokonai hősök voltak, először maga is katonának ment s karddal, vére hullásával akarta eszményét szolgálni. De azért így is már 14 éves korában szüzességi fogadalmat is tett. Ő már mint katona is, érzéki örömök nélkül akart élni, s a kardja mellett már akkor is önmegtagadással is akarta szolgálni az Istent (s ebből az emberből csinált a mi történetírásunk emberi szörnyeteget, aki Magyarországot koldussá akarta tenni! Micsoda bűne ez a magyar „hazafiságnak” s milyen szégyen a magyar sovinizmusra!) A teológiát csak 35 éves korától kezdve kezdte tanulmányozni s akkor jutott tudatára, mennyivel értékesebb a tudomány, mint a testi erő, és hogy ésszel és akarattal mennyivel többet lehet használni, mint karddal. Lénye és jelleme azonban nemcsak szilárd volt, hanem kemény és érdes is. Nem a szalonok embere volt. Nem volt simulékony vagy alkalmazkodó (ezért lehetett ellenszenves a fiatal Rákóczinak), annál kevésbé édeskés vagy hízelgő. Ment a maga útján s nem nézett se jobbra, se balra. Annyira ment az önzetlenségben, hogy az emberek véleménye se érdekelte. Nem bánta, ha gyűlölték is, mert tudta, hogy a földön a jóknak ugyanis ez a sorsa. Isten és eszményei szeretetéből lemondott még arról is, hogy az emberek szeressék. Igen nagy áldozat ez, mert az ember nem tud ellenni szeretet nélkül, s ha nincs benne része, ez még annak is nagyon fáj, akiről azt hisszük, hogy olyan rideg, hogy szeretetre nincs is szüksége. A népszerűséget megvetette, mint a szemetet. Szembeszállt még Lipót minisztereivel és tanácsadóival is, mert világos, hogy még azok se voltak, nem is lehettek mind olyanok, mint ő. Mint pap is úgy tört céljai felé, mint a nyers és elszánt katona. Ezért alig szerette valaki. Nem kedvelte még Lipót se, bár becsülte és értékelte. De azt, hogy feddhetetlen, sőt ami még ennél is több: nemcsak pénz és földi javak nem kellenek neki, hanem még a rokonszenv, a népszerűség és a dicsőség se, azt nemcsak Lipót tudta róla, hanem mindenki. Mivel Rákóczival is hidegen, sőt nyersen bánt, mert úgy látszik, hogy gyámfia jelleme sok tekintetben nem tetszett neki, a természeténél fogva hiú és érzékeny Rákóczinak is ellenszenves lett s ez ugyancsak észrevehető Rákóczi műveiben is. Még kevésbé tetszhetett Kollonicsnak Rákóczi nővére, akiről a Takáts Sándor felfedezte eredeti levelek bizony azt bizonyítják, hogy enyhén szólva igen gyarló teremtés volt. Hogy vele szemben Kollonicsnak volt igaza, azt még Takáts Sándor is nyíltan elismeri. (Régi idők, régi emberek, 424. o.) Ez a hidegség, sőt modortalanság hiba volt Kollonicsban, de hogy csak gyarlóság volt, sőt mint az emberek tetszésének megvetése, tulajdonképpen sok tekintetben erkölcsi emelkedettség jele, azt jól láthatjuk abból, hogy ő, akit azok, akik közelről nem ismerték, gőgösnek tartották, mert merevségét ebből magyarázták, püspök és gróf létére nemegyszer vette kezébe személyesen a csengettyűs perselyt és járta vele végig a bécsi templomokat, hogy árváinak, sebesültjeinek és hadirokkantjainak alamizsnát gyűjtsön. Senki se volt ugyanis, aki az elhagyatottakat annyira szerette volna, mint ő. Kollonics csak kívül s így is csak a hatalmasokhoz és a vele ellenkező elveket követőkhöz volt rideg, belül csak úgy lángolt a felebaráti szeretettől. Külsőleg a protestánsokkal is ridegen bánt, ezért a féktelen gyűlöletük és rágalomhadjáratuk ellene. Pedig vallásuknak csak azért volt ellensége, mert őket magukat igen szerette. És szerette természetesen az egyedül üdvözítő hitet is, s ezért mindent elkövetett, hogy ennek a nagy kincsnek őket is részesévé tehesse. De ő nem egyéneket akart téríteni (amihez nyájasság és jó modor kell), hanem tömegeket, amihez elvek szükségesek. Olyanforma egyéniség volt Kollonics is, mint az 1900 körüli évek magyar közéletének Molnár apátja, a kommunistáktól ma már eltávolított Zichy Nándor-szobor mellékalakja, a „klerikális” néppárt magalapítója, akit az akkori zsidó-liberális sajtó szintén mint minden magyarországi rossz okát és forrását állította oda cikkekben, szónoklatokban, karikatúrákban egyaránt, s aki úgy tett, mintha a sok rádobott sárral egyáltalában nem törődne, sőt egyenesen kedvét lelné benne. Pedig hogy mennyire fájtak neki ezek a gyalázkodások, végrendelete mutatja. Ebben többek közt azt is meghagyja, hogy a komáromi temetőben (érdekes, hogy Kollonics is éppen Komáromban született) az úton temessék el. „Életemben – okolja meg rendelkezését – úgy is mindenki énrajtam tiport. Hadd tiporjanak hát az emberek a holttestemen is.” „Kollonics – írja Onno Klopp, aki szintén protestánsból lett katolikussá – a legnevezetesebb emberek egyike, akinek önzetlensége és alázatossága mindenki hódolatát kikényszeríti (csak a magyar „hazafiakét” nem). Neki nem kellett semmi, mindent odaadott. Megtörtént s nem is ritkán, hogy ebédje egy tojásból állt. Mint püspököt, kopott, gyakran foltos ruhában lehetett látni.” Kollonics mindig az első volt. Mikor még katona volt, akkor is első volt a katonai erényekben is, a bátorságban, a hősiességben és az önfeláldozásban. A candiai ütközetben olyan hőstettet vitt végbe, hogy sokáig mindenki arról beszélt, de még ma, századok múlva is megemlítésre méltónak tartja a történelem. Akkor is csak az eszmét, a kereszténységet nézte, mással nem törődött. Természetesen a maga életével se. Pap korában se féltette az életét, mint rögtön látjuk, de nem kellett neki a vagyon se. Az állás is csak azért, hogy jót tehessen, hogy tevékenysége számára kellő tér álljon rendelkezésére. Hevenessy kézirataiban maradt meg feljegyzése (Szalay, V., 146. o.), hogy mikor nyitrai püspök volt, önként átengedte ezt a nagyjövedelmű püspökséget és elment helyette szegény bécsújhelyi püspöknek, hogy helyette a magyar Pálffy juthasson helyébe Nyitrára, mert ezt a cserét akkor az Egyház érdeke így kívánta. E ránézve annyira előnytelen cserére nemcsak kapható volt, hanem egyenesen ő volt az, aki az eszmét felvetette. Más nem is vethette volna fel, mert ekkora önzetlenséget valakitől kérni nem is illik, legfeljebb büntetésül lehetett volna rámérni. A töröktől senkinek se kellett volna annyira rettegnie, mikor Thököly Bécs ellen vezette, mint Kollonicsnak. A vad Kara Musztafa nagyvezér ugyanis oly féktelenül gyűlölte (bizonyára még Candia miatt), hogy mikor 1683-ban Bécs ellen vonult, esküdözött, hogy ha a várost beveszi, első dolga lesz, hogy Kollonicsnak sajátkezűleg fejét vegye. Mégis, míg mások, köztük a császár is, hanyatt-homlok menekültek Bécsből, még mielőtt a török körülzárja, az akkor már 52 éves Kollonics éppen ellenkezőleg, épp akkor utazott oda, hogy ott legyen, ahol a veszély van; hogy megossza a tömegekkel az ostrom szenvedéseit, halálveszélyét és éhségét, hogy bátorítsa a védőket, gondoskodhassék róluk és atyja lehessen az árváknak és gyámola a sebesülteknek. (Vajon mi lehet az oka, hogy erről nálunk senki se tud? Vajon a mi „hazafiságunk” miért nem méltányolja az ellenségben is az erényt, kivált mikor Kollonics nekünk még ellenségünk se volt?) Ki is tartott Kollonics az ostromlott Bécsben mindvégig és senkinek, talán még Lotaringiai Károlynak se volt akkora része abban, hogy a védelem sikerrel járt és a török megverve menekült onnan, mint neki, a védők bátorága és kitartása elsősorban Kollonics érdeme, de az ő vad energiája teremtette elő a sikeres védelemhez szükséges anyagi eszközöket is. Enélkül Lotaringiai Károly minden tehetsége és igyekezete hiábavaló lett volna. Mivel pedig a török e bécsi megszégyenülése nélkül sose következett volna be Magyarország felszabadulása, mert enélkül ilyen merész terv még csak eszébe se jutott volna senkinek, kétségtelen, hogy Magyarország felszabadulásában is oroszlánérdeme van Kollonicsnak. Nálunk erről se tud senki semmit, sőt nagy szolgálatait azzal köszöntük és köszönjük meg, hogy ráfogtuk, hogy Magyarországot németté és koldussá akarta tenni. Ma, mikor már mégis mindenkinek tudnia kell, hogy ez nem volt igaz, helyreigazítás helyett abba kapaszkodnak bele, hogy ezt Rákóczi is elhitte róla, Rákóczi pedig csak nem hazudik? Kollonics ilyen és ekkora tetteivel szemben teljesen felesleges a szalmacséplés, a beszéd. Kollonics a tettével mutatta meg, hogy kicsoda: önzetlen a hihetetlenségig, bátor és rettenthetetlen a hősiességig. Igazi acéljellem. Láttára tiszteletre kell gerjednie mindenkinek, s mi magyarok legfeljebb ezt sajnálhatjuk, hogy ez a nagy ember nem közülünk került ki s talán lélekben se volt a miénk. De a magyaroknak idegenektől is szabad, lehet, sőt kell is tanulniuk. De még azt se mondhatjuk Kollonicsra, hogy nem volt magyar. A Kollonics-család honfiúsított magyar család volt, tehát az érsek nemcsak Magyarországon, hanem már magyar állampolgárnak is született. S ha Takáts Sándor Kollonics Ádámot csak ezért, mert protestáns volt s Habsburg-gyűlölő, úgy dicsőítheti, mint a híres magyar katonák egyik legelsejét, akkor bizonyára Kollonicsra, az érsekre se mondhatjuk, hogy nem volt magyar, csak azért, mert a neve Kollonics volt. Ami pedig a magyarellenes érzelmet illeti, Kollonicsban erről szó sem lehet. Kollonics korában a nemzeti eszme még nem is volt divat. Ez későbbi kor terméke. Sőt lassacskán oda jutunk már, hogy most meg már nem nagyon divat, legalábbis kétségtelen, hogy ma már nem annyira, mint a XIX. században, melyből a mi Habsburg-gyűlölő hazafiságunk származik, divat volt még. Hitler ugyancsak lejáratta már a fajimádatot. Az a túlzott nemzeti eszme, mely a XIX. században divatozott, egyáltalában nem volt keresztény szellemű dolog. Hisz a gyűlöleten alapult (míg a kereszténység a szeretet vallása) és a francia forradalom istentelenségének a terméke volt. Ez a koráramlat Isten és a kereszténység helyébe állította a hazát az emberi szív közepébe, mint egyetlen eszményt, sőt mint bálványt. Igazi keresztény az ilyen hazafiságnak sose lehetett híve, Hitler és Mussolini pedig ugyancsak megmutatta, mi következik belőle, ha a bálványt komolyan veszik. Hogy tehát Kollonics ilyen értelemben nem volt magyar, az természetes. De ilyen értelemben az ő idejében senki se volt, de ma se az, aki igazi keresztény. Kollonics tehát már csak ezért se lehetett volna az. Egy katolikus ember számára a kereszténység igazság, az igazság pedig még a hazánál is előbbre való. Csak azért volt előbbrevaló Kollonics számára is. Nem az igazságot kell feláldozni a hazáért, hanem a hazánkat helyesen csak úgy szerethetjük, ha megismertetjük vele az igazságot és népét az igazság szolgálatába állítjuk. Ha azt kell látnunk, hogy Kollonics a magyarság megfékezéséről ír és rendszabályokat tart szükségesnek ellene, ne felejtsük el, hogy neki olyan magyarsággal volt dolga, mely protestantizmusa kedvéért éppen akkor szövetkezett az ördöggel; azzal a törökkel, mellyel szemben Kollonics Candiában és Bécsben még az életét is kockára tette. Kollonicsnak olyan magyarsággal volt dolga, melyben a kereszténységet védő Habsburg-ház minden ellensége mindig biztos szövetségesre talált. Ne feledjük, hogy Kollonics olyan magyarság ellen tart szükségesnek bizonyos védőintézkedéseket, mely éppen akkor követte el történelme legostobább és legszégyenletesebb baklövését, mikor nemcsak hazája dicsőséges felszabadításában nem vett részt, hanem évszázados ellenségével egyenesen szövetkezett e felszabadítás ellen. Ez volt az, ami ellen Kollonics felháborodott, e szellem ellen tartotta szükségesnek a védekezést, nem pedig a magyarság, mint nemzet vagy nép ellen. Nagy kárörömmel és iróniával szokták idézni Kollonics javaslatát, hogy „a királyság vagy annak egy nagy része germanizáltassék és a forradalmakra és nyugtalanságra hajló magyar vér a némettel szelídíttessék természetes ura és örökös királya hűségére és szeretetére”. Pedig hát ez csak javaslat volt, melyet nem fogadtak el s így megvalósítani meg se kísérelték. A telepítéseket jóval később, akkor hajtották végre, mikor már Lipót és Kollonics régen nem élt, s akik végrehajtották, azoknak bizonyíthatóan semmi németesítési szándékuk nem volt már vele. Kollonics egy hatalmas fóliokötetet kitevő javaslataiból ez a most idézett pár sor az egyetlen, melyben magyarellenességet vagy németesítési törekvést találhatunk, ha keresünk. De még ez is Kollonicsnak sokkal inkább a magyarok iránti szeretetét, mint gyűlöletét bizonyítja. Aki ugyanis a magyart gyűlöli, az nem szelídíteni, tehát nemesíteni akarja, hanem kiirtani. Akik egyes búzafajták nemesítésével s kitenyésztésével foglalkoznak, bizonyára nem azért teszik, mert gyűlölik azt a búzát. Kollonics se büntetni, annál kevésbé kiirtani akarta a magyart, csak értékesebbé tenni tulajdonságai közül azokat, amelyek szerinte károsak voltak, háttérbe szorítani, kiküszöbölni vagy legalább enyhíteni szerette volna. Ő csak szelídebb, alkalmazkodóbb, keresztényebb magyarságot akart annál a protestáns magyarságnál, mely éppen a Kollonics életét megelőző évszázadban úgyszólván mást se csinált, mint rebelliókat rendezett s melyek következménye meg is látszott rajta. Elszegényedett miatta, erkölcsei eldurvultak, műveltsége lehanyatlott. Kollonics csak azt akarta, hogy ez ne legyen így a következő évszázadban is. Nem is lett. Kollonics korától kezdve egész 1848-ig, azaz 150 évig nem volt rebellió. Ismerek (illetőleg ismertem, mert már nem élnek) két kálvinista testvért, akik közül az egyik országosan is elég ismert nevű volt a Horthy-kor elején. Ősi hajdúivadékoknak tartották magukat s rendkívül büszkék voltak hajdú származásukra, mégis mindketten tudatosan német nőt vettek feleségül (az egyik bajor eredetű katolikust, a másik lutheránus szászt), hogy utódaik ne legyenek már annyira vadak és nyakasok, mint ők. Ha Kollonics német telepítésekkel akarta szelídíteni a nyakas magyar népet, az csak akkor jelentene részéről magyargyűlöletet, ha e két kálvinista hajdúivadék részéről is magyargyűlölet jele volt az a meggyőződésük, hogy utódaik szerencsésebbek lesznek s jobban boldogulnak majd az életben, ha fele részben német vérűek lesznek. Pedig hogy Kollonics a magyart szelídíteni tartotta szükségesnek, arra neki a szeme előtt lejátszódott Wesselényi-összeesküvés, majd a törökkel szövetkező és a békés magyar életet hosszú éveken át lehetetlenné tevő Thököly-felkelés, végül Rákóczi Ferenc magyar életet és vagyont pusztító egy évtizedes polgárháborúja adott éppen elegendő okot, míg az előbb említett két hajdúivadék nem hivatkozhatott ilyen előzményekre, hogy fajtájukat szelídíteni tartsák szükségesnek. Hogy Kollonics mennyire nem volt magyargyűlölő, hanem éppen ellenkezőleg: magyarpártoló, azt sokszorosan is lehet bizonyítani. Például Káldy Györgynek „Istennek szent akarattya” című magyar prédikációgyűjteménye a megjelentetéséhez szükséges anyagiak hiánya miatt nem jelent meg nyomtatásban. Káldy halála után, 1681-ben Kollonics gondoskodott róla, hogy megjelenjen. Aki Magyarországot németté akarta tenni, az bizonyára nem áldoz pénzt arra, hogy magyar könyvek jelenjenek meg, kivált papok részére írt prédikációk, melyek latinul kiadva is elérték volna céljukat, mert a papok tudnak latinul, akkor pedig még sokkal jobban tudtak, mint ma. Pauler a jezsuita Hevenessyt és Kaprinayt tartotta a magyar történetírás megalapítóinak. Az első után ugyanis 93, a második után 154 kötetnyi tőlük összegyűjtött oklevél maradt hátra. Az a dicséret azonban, ami Hevenessynek szól, Kollonicsot éppúgy megilleti, mert ő tette lehetővé Hevenessy gyűjtését, mert ő nyitotta meg hazánkban először a hivatalok és intézmények levéltárait a kutatók előtt. Ő maga is másoltatott okleveleket például a vatikáni levéltárban is s a ma az egyetem könyvtárában lévő 133 testes kéziratos kötet (Collectio Hevenessyana) létrejötte az ő érdeme. Láthatjuk azonban, hogy Kollonics nem Bécsről, Ausztriáról, Csehországról vagy Stájerről s nem az osztrák kultúra szolgálatában gyűjtötte az okleveleket, hanem Magyarország történelme szolgálatára és a mi számunkra. Mindezt aztán egyes törpelelkű, felekezetieskedő magyar történetírók azzal köszönik meg neki, hogy aljasul megrágalmazták, hogy Magyarországot előbb koldussá, aztán németté, végül katolikussá akarta tenni, mikor először akarta katolikussá lenni, nem pedig csak harmadsorban, németté tenni sose akarta, azért pedig, hogy ne legyen koldus, alig fáradozott valaha valaki annyit, mint ő. Az is jelent valamit s szintén cáfolat nemcsak Kollonics állítólagos gonoszságára, hanem magyarellenességre is, hogy Zrínyi Péter, ez a „hazafias” összeesküvő, Rákóczinak ez az „édes elődje”, akitől való származására oly büszke volt, Zorzi velencei követ jelentése szerint „strettissimo suo confidente”, „a legbensőbb bizalmasa” volt Kollonicsnak. (Pauler: Wesselényi és társainak összeesküvése, I., 324. o.) „Régi idők, régi emberek” című kötetében még a Habsburg-gyűlöletben egyébként majdnem még a protestánsokon is túltevő Takáts Sándor is gúnyosan mutat rá Thaly Kálmán elfogult Kollonics-gyűlöletére. Takáts ugyanis megtalálta Zrínyi Ilonának bécsi tartózkodása idején írt leveleit, melyeket Thaly még nem ismert, „de azért megírt mindent, olyant is, ami sose történt meg”. (415. o.) „Amit Zrínyi Ilona ezekben a lányáról ír, homlokegyenest ellenkezik Thaly állításaival, de ellenkezik azzal is, amit Rákóczi Ferenc írt a dologról önéletrajzában”. (424. o.). Zrínyi Ilona Takáts Sándortól megtalált levelei tehát bebizonyították, hogy nemcsak Thaly nem ír igazat, hanem maga Rákóczi se. Kollonicsot Rákóczi is igazságtalanul rágalmazza. Műve 416. lapján Takáts ezt írja: „Rákóczi írja önéletrajzában, hogy nővérét akarata ellenére adta Kollonics a kolostorba (természetesen nem apácának, hanem nevelésre). Ezt a rövidke feljegyzést Thaly így színezte ki: „Az embertelen (!), brutális (!) érsek a hangos zokogás közt (!) a kolostorba belépni vonakodó tizenhat éves viruló hercegkisasszonyt baromi durvasággal (!) rugdosta be (!) a kapun!” Takáts tehát eredeti okmányok alapján megállapítja, hogy mindezt egyedül Thaly titkos papgyűlölete találta ki. Őt ugyanis Rákóczi önéletrajza csak arra az állításra jogosította fel, hogy Rákóczi Júlia nem akart elmenni anyja mellől a zárdába tanulni, gyámja, Kollonics érsek azonban ragaszkodott ahhoz, hogy menjen el hazulról tanulni, nevelődni. Csak ennyi a történelmi igazság. Világos, hogy az érsek szándéka ezzel egyedül csak a leány neveléséről való gondolkodás lehetett. S mit csinált ebből Thaly Kálmán kálvinista fanatizmusa! Ő nemcsak azt nem tartotta természetesnek, hogy egy érsek valószínűleg jobb, mint például egy Thaly Kálmán, hanem megtette Kollonicsot érsek létére is (vagy talán éppen azért) „embertelennek” és „brutálisnak”, aki „baromi durvasággal” saját érseki lábaival úgy „rugdossa be a kapun” az ártatlan leányzót, aki természetesen „hangosan zokog”. Képzelhetjük, milyen kárt okozhatott az effajta történetírás az olvasók lelkében s hogyan növelhette bennük a főpapság, sőt általában a papok iránti „tiszteletet”! Ki mert volna ugyanis akár csak álmában is gondolni arra, hogy mindebből egy szó se igaz. Az igazság csak annyi, hogy Thaly Kálmán, mint kálvinista, gyűlölte a főpapokat, s egyedül ebből következik minden: baromi durvaság, brutalitás, rugdosás, hangos zokogás és hogy a zokogás még meghatóbb legyen, a hercegkisasszony ártatlansága és szépsége. S ezt nálunk történetírásnak hívják. Zrínyi Ilona eredeti leveleinek megtalálásával aztán kisült, hogy nemcsak a rúgás s Thalynak vele kapcsolatos drámai előadásából nem igaz egy szó se, mert itt nem Thaly, a történetíró, hanem Thaly, a költő, és Thaly, a fanatikus érsekgyűlölő kálvinista jelentkezik, hanem teljesen hamis az is, amit magának Rákóczinak nem emberek, hanem Isten előtt írt önéletrajza mond. Rákóczi is gyűlölte ugyanis Kollonicsot s ezért ő se tudott irányában tárgyilagos lenni. Egyébként, amit a dologról tudott, azt is nővére elbeszélése alapján tudta, az pedig a maga bűneit természetesen elhallgatta előtte. Zrínyi Ilona leveleiből azonban megtudhatjuk, hogy Rákóczi nővére egészen rossz hajlamú, dacos, anyját nem tisztelő és élvhajhászó leány volt. Ezen szeretett volna gyámja segíteni. Ezért nem akart Rákóczi Júlia nevelőintézetbe menni s ezért segített az anyának, aki nem tudott már lányának parancsolni, a nála erélyesebb gyám. De természetesen nem rúgásokkal, mert ezeket s általában a brutalitást teljesen Thaly találta ki. Mint leveleiből látható, Zrínyi Ilona ebben az időben úgy el volt keseredve lánya ellen, hogy még meg is átkozta. Rákóczi – úgy látszik – minderről nem tudott vagy legalábbis nem akart a maga életrajzában nővére bűneiről írni. Úgy látszik, ő csak annyit tudott a dologról, amennyit neki a nővére később elbeszélt. Világos azonban, hogy ez az elbeszélés nem volt és nem is lehetett tárgyilagos. Kollonics viselkedése azonban e tekintetben is annyira érsekhez illő volt, hogy maga Rákóczi még így is csak annyit mond, hogy nővérének annak ellenére is el kellett mennie a zárdai nevelőintézetbe, noha nem akart. (Mindenesetre borzasztó bűn ez egy gyámtól. Ennél csak ez lett volna nagyobb bűn, ha hagyta volna, hogy ha nem akar, hát ne nevelődjék.) Rendkívül nagy szégyen ez az eset, csak az a baj, hogy nem Kollonicsra, hanem Thaly Kálmánra. Mivel pedig Thaly Kálmán a magyar történetírás tisztelt alakja, nagy szégyen a magyar történetírásra is. Nyilvánvaló ugyanis, hogy Thaly Kálmán ezt a baklövését nem azért követte el, mert nem tudott elég jól latinul (mint majd a romhányi csatával kapcsolatban nemsokára látjuk egy kacagtató esettel kapcsolatban), hanem tisztán rosszaságból, tisztán papgyűlöletből. Thaly Kálmán azonban nemcsak történetíró, hanem a magyar hazaszeretetnek is egyik példaképe, akit izzó magyarságáért azok, akik a magyar hazafiságot a Habsburg-gyűlölettel azonosítják, rendkívül tisztelnek. A ferencvárosi régi Gyep utcát, ahol a Ranolder-intézet volt, tehát egy olyan nagy apácazárda, ahova „a hangos zokogás közt a kolostorba belépni vonakodó, tizenhat éves, viruló hercegkisasszonyt”, már a Horthy-korban „Thaly Kálmán utcának” nevezték el s ezt a nevét természetesen a kommunisták is meghagyták. Ez nemcsak a magyar történetírás, hanem a divatos magyar hazafiságnak is szégyene. Thaly Kálmánnak és a népszerű magyar hazafiságnak tudnia kellett volna (még akkor is, ha mellesleg kálvinista), hogy ha egy 16 éves lányt zárdába adnak, még ha érsek is az, aki oda adja, nem azért küldi oda, hogy ő is apáca legyen, hanem azért, mert abban a zárdában leányiskola van, s azt akarja vele elvégeztetni. Thaly Kálmán azonban – csakhogy annál gyűlöletesebb legyen – úgy ír, mintha Kollonics minden áron apácának akarta volna kényszeríteni Rákóczi Júliát. Tudnia kellett volna aztán azt is, hogy egy érsek nem csak okosabb, hanem jobb is szokott lenni, mint a gyámoltja. Mivel pedig az érsek a jelen esetben egy Kollonics Lipót volt, gyámoltja pedig egy olyan Rákóczi Júlia, akit még anyjának is meg kellett átkoznia rosszaságáért (aki aztán nemsokára hozzáment egy hozzá képest egészen vén emberhez), az érseket mind okosságban, mind jóságban egy egész világ választotta el gyámjától, természetesen az érsek javára. A magyar történetíró, a magyar „hazafiság” és a protestáns felekezeti elfogultság azonban azt tartotta természetesnek, hogy ha egy gyám érsek gyámoltjával ellentétbe kerül, akkor semmiképpen se lehet az érseknek igaza, hanem még a fent vázolt brutális drámai jelenetet, sőt az érseki rugdosást is. Ha a Thaly Kálmánok és utódaik érsekről írnak, jobb lenne, ha azt tartanák természetesnek, hogy a rendesnél okosabb és erényesebb emberrel van dolguk, akitől még ők maguk is tanulhatnak, nem pedig azt, hogy az szükségképpen embertelen és brutális. Akkor sokkal kevesebb esetben szenvedne a történelmi igazság, mint eddig szenvedett. Mint láthatjuk, az érsek nemcsak Thaly Kálmán erkölcsiségénél állt magasabban, hanem még Rákóczi Ferencénél is. S ez természetesen nemcsak Thaly Kálmán erkölcsi színvonalára nem szégyen, hanem még Rákóczi Ferencére se. Ez egyszerűen természetes dolog. Hogy Thaly Kálmán, minden történelmi alap nélkül, úgy rugdostatja be Kollonicstól Rákóczi nővérét a zárdába, az szégyen Thaly Kálmánra, de az semmiképpen se szégyen Thaly Kálmánra, ha ő Kollonics érsek erkölcsi színvonalát nem éri el. Ha azonban elérné, az szégyen volna Kollonicsra, mert világos, hogy egy érsek átlagban erkölcsileg magasabban szokott állni, mint egy tudós, például egy történetíró. A mi „hazafias” történetírásunk eddig az ellenkező véleményen volt s ezzel bizony nagyon sokat ártott nemcsak a történelmi igazságnak, hanem a magyar ifjúságnak és közvéleménynek is, mert ferde irányba vezette s előtte az Egyház tekintélyét csökkentette. Nem ott lenne a magyar nemzet, ahol most van, ha fiai „hazafiak” helyett érsekekre hallgattak volna. Természetesen nem azt mondom, hogy érsek nem lehet hitvány vagy jellemtelen, még azt se, hogy ilyen érsek (akár magyar, akár más) nem is volt soha, hanem csak azt, hogy nem ez a szabály, nem ez a természetes, nem ez a magától értetődő, hanem ilyenkor kivétellel van dolgunk. A mi történelmünket azonban úgy írták meg, mintha ez lenne a szabály. Ezért lett nálunk Kollonicsból sátán, aki fizikailag is rúgni szokott, ráadásul viruló hercegkisasszonyokat. Érdekes adatokat találunk aztán Kollonicsnak tehetségére, gyakorlati érzékére, józanságára, becsületességére, sőt magyarszeretetére az e tekintetben ugyancsak nem gyanús Takáts Sándor egy másik, „Magyar küzdelmek” című kötetében is. 1699. november 15-én Kollonics így ír Lipót császárnak a Deák-, Kollonics- és Pálffy-ezred magyar huszárjairól: „Wider die Franzosen in Reich diejenige Reputation erworben haben, durch welche sie so renomirt und bei dem Feindt in ziemlichen Respect geweset sein”. Így örült tehát a magyar huszárok vitézségének és milyen büszke volt rájuk ez a „hírhedt” „magyargyűlölő”! A 221. és következő lapokon pedig így ír Takáts: „Midőn már minden jel arra mutatott, hogy a királyi magyar csapatok teljesen felbomlanak, Kollonics Lipót nyitrai püspök, egyszerre oly tervvel állt elő, melyet, ha megvalósítanak vagy legalább azt mások követik, a magyar hadinép sorsán egyszerre segítettek volna.” „Kollonics Lipót a nyitrai várat, melynek ő volt a főkapitánya, kizárólag magyar katonaság védelmére bízta. Nyitrának már Kollonics püspök előtt is 600 emberből állt a helyőrsége, de csak papiroson. Ő azonban a 600 katonát tényleg összehozta, mégpedig a rendes fizetés mellett.” „Az egész helyőrség egyhavi fizetése 2723 forintra rúgott. Kollonics azonban úgy egyezett meg katonáival, hogy a nevezett összegnek csak a felét fizeti, a másik fele helyett pedig a püspökség birtokán minden katonának földet ad; a kilenced és a tized fizetése alól őket felmenti, s végül annak a katonának, aki tíz éven át kifogástalanul szolgált, nemességet adományozott. Ez az eljárás annyira bevált, hogy Nyitrának volt a legrendesebb helyőrsége. Kollonics ugyan ezen módon ötven emberrel még másutt is kísérletet tett s az eljárás ott is kitűnően bevált.” (Ej de csodálkoznának ezek a magyar katonák, ha most a Kollonics sátániságáról, komiszságáról és magyargyűlöletéről szóló s ellene oly ádáz gyűlöletet lehelő „hazafias” magyar könyveket olvasnák!) „Erre aztán Kollonics hosszabb jelentést küldött őfelségéhez s ebben, amíg egyrészt a saját eljárását ajánlotta, addig másrészt az egész magyar katonaság eddigi beosztásának és a fizetési rendszernek a megváltoztatását sürgette. A magyar hadinép, úgy ahogy most van, írja, őfelségének és a magyar királyságnak semmi szolgálatot nem tehet, legfeljebb a törököt izgatja és az utasokat, és a kereskedőket fosztogatja. Ahol a papiroson száz katona van, ott a valóságban még tízet sem találhatni.” (Láthatjuk belőle, hogy Kollonics nem a szobában ült és nem onnan intézett mindent, hanem mindennek személyesen utánanézett és az emberekkel is érintkezett s ezért mindent tudott, nem csak a kimutatások után igazodott, melyeket lenézéssel hív „papiros”-nak). „Ez a csekély szám védelmet senkinek sem nyújthat, de arra untig elegendő, hogy tömérdek kárt okozzon. A magyar hadinép elfajulásának az egyedüli oka a rossz és bizonytalan fizetés… Ezeken az állapotokon változtatni kell. Az az egy bizonyos, hogy a magyar katonát nélkülözni nem lehet, mert különben a portyázó törököket senki meg nem fékezi és a hódoltság napról napra nagyobb mérveket fog ölteni.” (Láthatjuk belőle, mennyire nem volt Kollonics magyargyűlölő.) „A haditanács Kollonics javaslatát teljesen magáévá tette s 1669. június elsején az udvari kamarához intézett átiratában majdnem szóról szóra ismétli, a telekosztást is melegen ajánlva, végül a végbeliek fizetését is megsürgeti.” (Láthatjuk, hogy a haditanács is mennyire magyarpárti volt.) A dologból azonban végül mégse lett semmi, részint mert Lipótnak – sajnos – csak egy Kollonicsa volt, s mert olyan emberek, mint ő, nem is teremnek minden bokorban; részint mert hamarosan úgyis egész Magyarország felszabadult, a védekező háború támadóvá változott s gyakorlatilag nemsokára megszűnt nálunk a törökvilág örökre. Kollonics tehetsége, életrevalósága, tevékeny szelleme és önzetlensége, leleményessége és a magyarság iránti szeretete azonban megvédte legalább a Nyitra körüli magyarságot (melytől északra is egész sereg magyar falu van még) a török rablásaitól és a fogságba hurcolástól. Mivel pedig Érsekújvár akkor már a török kezén volt, erre a Nyitra körüli védelemre ugyancsak nagy szükség volt. De láttuk, hogy a többi Kollonics is – pedig de gyűlölt nálunk ez a név! – nem csak tehetségével és vitézségével, hanem magyarszeretetével is kitűnt. Láttuk, hogy még olyan Kollonicsok is voltak, akik még a Habsburg-gyűlöletben is követték a magyar hazafiságot. De voltak Lipóton, az esztergomi érseken kívül más magyar főpapok is Kollonicsok, például egy kalocsai érsek is, s természetesen ők is jó magyarok voltak. Szekér Jenőnek a Magyar Kultúrában (1943., 1. szám) megjelent „A bécsi magyar kolónia” című cikkéből nagy meglepetéssel még azt is megtudhatjuk, hogy később, 1772-ben, Bécsben is egy Kollonics püspök volt az, aki ott a magyar miséket (magyar énekkel és imádsággal) először meghonosította.

* *

Tudvalevő, hogy Kollonics egy rendkívül terjedelmes s így óriási munkába került tervezetet, az úgynevezett Einrichtungssistemet dolgozott ki, hogy Magyarország nagyfokú hátramaradását megszüntesse és gazdasági erejét fokozza (nem pedig koldussá tegye). Ez a tervezet kivitelre sose került, mert Kollonics csak egy volt s ezt az egyet se szerette senki, se nálunk, se Ausztriában. Részint azért nem, mert az ő munkabírása, energiája és soha el nem lankadó buzgalma másokban nem volt meg; részint, mert mi az alkotmányhoz nem csak annyiban ragaszkodtunk görcsösen, amennyiben ez az ország függetlenségét jelentette, hanem elmaradott, középkori, a haladás szellemével akkor már ellenkező ódonságaihoz és kezdetlegességeihez is; részint, mert Kollonics nyers, erőszakos, parancsoló modora és fellépése a legtöbb embert, akiktől reformjai megvalósítása függött, nemcsak nálunk tette ellenségévé, hanem Bécsben is. Ezt az ellenszenvet még fokozta, hogy mindenki érezte önzetlenségéből és feddhetetlenségéből folyó erkölcsi fölényét s ez az emberek átlagát nemcsak tiszteletre, hanem egyúttal dacra és ellenszenvre is hangolja, kivált mikor látnia s éreznie kell, hogy mennyire törpe hozzá képest. Nézzük most meg egy kissé ezt az Einrichtungssistemet, hogy lássuk, hogyan akarta Kollonics Magyarországot „rabbá és koldussá” tenni. Adatainkat Szalay „Magyarország történeté”-nek VI. kötetéből vesszük, melynek a legelején tárgyalja ezt a kérdést a szerző. Kezdjük az igazságügy terén ajánlott újításokkal. „A Hármaskönyvek újabb átvizsgálása elengedhetetlenül szükséges. Ez hemzseg az ellenmondásoktól, teli van más időkre, más viszonyokra vonatkozó intézkedésekkel, de amelyeket felek és bírák arra használnak, hogy az igazságszolgáltatást kijátsszák, hogy maguknak hasznot hajtsanak, az ország és a királyi felség rövidségével és helyrehozhatatlan kárával.” „Az ítélőmesterek tekintélye annyira nőtt, hogy bárkinek kívánságára bármely fórumnál mind vizsgáló, mind végrehajtó rendes bírákká tehetik magukat, mégpedig a feljebbvitel és egyéb perorvoslatok teljes kizárásával. Miből főleg három fonákság következik: – 1. Nincsen példa, hogy valaha egy alperes megnyerte volna az ügyet a felperes ellen, ha az az ítélőmester bíróul felkérte s őt az alperes rovására oly busásan, mint ítélőmester úrnak tetszik s nem ritkán a pernek tárgyul szolgáló követelés részének előleges lekötésével tartozik jutalmazni. – 2. A költségek, kivált ha többedmagával vagy éppen egy kis csapattól környékeztetve eszközli a végrehajtást az ítélőmester, gyakran háromszor, sőt még többször is múlják felül a peres tárgy értékét. – 3. A vesztő félnek egyáltalában nincs módja magán segíteni, még ha a legigazságtalanabb ítélet hozatnék is ellene, még ha a legpogányabb bírság vettetnék is reá. Következik innen, hogy az ítélőmesterek ezen túlságos tekintélyét meg kell szüntetni, őket egyszerű bírákul iktatván a törvényszékekhez.” „A nyolcados törvényszéket, mind a nagyobbakat, mind a kisebbeket, el kell törleni, mert ezek soha sem ülnek együvé, s mert ide azon ügyeket szokás utasítani, melyeknek befejezése nem látszik kívánatosnak.” „Nagy botrány az úgynevezett „Novum”, melynek erejénél fogva egyazon per megújíttathatik ugyanazon bíró előtt s melyre támaszkodva az új-új kifogással fellépő fél vég nélkül elhalasztathatja az ítélethozást. Meg kell szüntetni az ügynek leszállítását, mihelyst úgy tetszik a felperesnek s mihelyst egy marok pénzzel meg akarja vigasztalni a bírót.” Látjuk tehát, mennyire alaposan ismerte ez az „idegen” Kollonics a magyar állapotokat, különösen a magyar táblabíró igazságszolgáltatás titkait. Csakugyan a megvesztegethetőség régen nálunk akkora volt, hogy pénzt nem volt szégyen elfogadni még a legmagasabb állami méltóságok betöltőinek se. Erre egy alkalommal már rámutattunk, de láthatunk rá példát a nemrég tárgyalt 1687-es országgyűlésen is. Mikor például a protestáns rendek mindenképpen sérelmeik tárgyalását kívánták, az alsótábla elnöke, a királyi személynök, felkiáltott: „Én hitemre ebből kivonszom magamat, mert azt vetették szememre, hogy az elmúlt ország gyűlésekor is 7000 forintot vettem érette nagyságtoktól s kegyelmetektől.” Mikor aztán hamarosan megtudták, hogy a protestánsok kívánsága teljesülni fog, a nádor titkára, Benyovszky Mátyás mindjárt azt mondta, hogy mivelhogy őnagyságát, a személynököt, az evangélikusok miatt méltatlanság érte, „méltó, hogy őnagyságok és őkegyelmek pótolják azon hétezer forintot”. „Lesz hát 7000 forintom”, mondá mosolyogva a személynök. Ez természetesen nem azt jelenti, mintha a pénzt meg is kapta volna, csak azt, hogy mennyire kedélyesen fogták fel akkor az ilyesmit. Mint egyik legnagyobb sérelmet szokták magyar részről felhozni, hogy Kollonics s általában a bécsi kormány egyszerűen magyarra, illetőleg latinra fordíttatta azokat a rendeleteket, melyeket Ausztriában kiadtak, tehát bennünket egyszerűen az osztrák törvények szerint kormányoztak. Láthatjuk most, mi ebből az igaz. Mivel nálunk tűrhetetlenül elmaradottak voltak már a törvények s emiatt például szabadon költhették el a gyámok a rájuk bízott árvák vagyonát, Kollonicsék megpróbálták, hogy a magyarországi visszaéléseket a haladottabb osztrák rendeletek alkalmazásával megszüntessék. Ausztriában például ingyen végezték a gyámok a tisztüket. Az annyira erőszakosnak és kíméletlennek tartott Kollonics azonban még csak gondolni se mer arra, hogy ezt az önzetlenséget a magyar gyámoktól is megkívánja. Jól tudta, hogy ezek sokkal nagyobb urak annál, semhogy jövedelmeik ilyen erőszakos megcsonkítását, bármennyire méltányos, jogos és hasznos lenne is egyébként, bárkitől eltűrnék. Önzésüket ezek ilyenkor annak hangsúlyozásával leplezték, hogy Magyarország független állam, melyet saját törvényei szerint kell kormányozni. Pedig hát Bécs ilyenkor nem a magyar alkotmány és a magyar függetlenség, hanem a magyar korrupció ellen volt, az ellene tiltakozó magyarok pedig éppen nem az ország függetlenségét, hanem a maguk sápját féltették. Kollonics – jól tudva, hogy gyönge legény ő ahhoz – még csak indítványozni se merte, hogy a magyarok is kövessék az osztrák példát s a gyámok nálunk is ingyen lássák el tisztüket, hanem hogy a magyar szabadrablásnak e téren legalább némileg mégis gátat vessen, az osztrák helyett legalább a cseh szokást szerette volna nálunk is meghonosítani, ahol az árvák jövedelmének „csak” egyhatoda illette meg a gyámokat. Világos, hogy ebben jót akart, s ha ki is tudta volna vinni azt, amit tervezett, sokat nyertek volna vele a magyar árvák. De az is világos, hogy azok, akik ebben Kollonics magyarellenességét látják, igazságtalanok vele szemben. Még akkor is igazságtalanok, ha a magyarellenességen a magyar törvények nemtisztelését értik. Hát még ha egyenesen azt merik állítani, hogy Magyarországot ő koldussá akarta tenni! „A büntetőeljárás Magyarországon egyrészről szerfelett szigorú, másrészről minden rend és forma nélküli, minek egyik következése, hogy sok ártatlan kivégeztetik; a másik, hogy több cégéres bűnös büntetlenül marad. Pedig áll az, hogy jobb a vétkest szabadon bocsátani, mint az ártatlant elmarasztalni (a kíméletlennek gondolt Kollonics ír így!) s áll az is, hogy nagyobb áldozatot nem mutathatni be Istennek, mint egy gonosz embert. Szükséges tehát ama túlságos szigort enyhíteni és rendszeres büntetőpert behozni. Továbbá teljesen kell megszüntetni a Magyarországon divatozó fürösztés melletti boszorkánypert, mivelhogy tavaly Trencsénben gyanúba vett háromszáz személy kísérletképpen vízbe vettetett s akik megfulladtak, azok ártatlanoknak nyilváníttattak, akik pedig felmerültek, mint ama vétségben elmarasztaltak, kivégeztettek. Tanácsos volna addig is, míg Hoffmann a reá bízott munkát el fogja készíteni, az ausztriai már lefordított perrendtartást elfogadni, minthogy azt különben is a megyék és uradalmak nagyobb száma már gyakorlatba vette.” Látjuk tehát, milyen igazságtalanság s milyen hálátlanság Kollonicsot magyarellenességgel vádolni azért, mert osztrák rendeleteket egyszerűen csak magyarra fordíttatott. Látjuk, mennyire magyarszeretet volt ez, nem pedig magyargyűlölet, s hogy mennyire szükség is volt minderre. Látjuk, hogy ezt Kollonics egyedül csak időnyerés miatt ideiglenesen tervezte s csak azért, hogy legalább valami nálunk is történjék. Ha ugyanis megtartja az alkotmányban előírt formaságokat s mindent az országgyűléssel szavaztat meg, reformjai nemcsak évtizedekre elhúzódtak volna, hanem nem is lett volna belőlük semmi. „Az urak és nemesek igazságtalan kiváltságait el kell törölni, minő az, hogy a szokás vagy inkább a visszaélés nem engedi, miszerint urát a jobbágy beperelje, minő az, hogy világos törvények értelmében a parasztnak tanulságtétele nem vétetik be a nemes ellen; minő az, hogy büntető ügyekben, ha néhány vétséget kiveszünk, csak megidéztetése és elmarasztalása után zárathatik el a nemes.” Láttuk, hogy a mi Rákóczink éppen ezen elavult és vérlázítóan igazságtalan törvények, illetőleg szokások meg nem tartása miatt vetette Bécs szemére a magyar törvények lábbal tiprását, mert hiszen ő, a másfél millió holdas földesúr, volt az, akit Bécs „törvénytelenül” letartóztatott; ő sérelmezte azt, hogy vele szemben nem is egy jobbágy, hanem akár egy külföldi nemes tanúságát is elfogadták stb. Látjuk, hogy ezzel szemben Kollonics milyen felvilágosult, milyen haladó, milyen igazságos ember volt. Ha nem Kollonics lett volna a neve, legnagyobb büszkeségünk lett volna. Így azonban még a kommunista tankönyvek se említették meg ezt az érdemet (sőt még jobban szidták, mint a hajdani „nacionalista” tankönyvek). Nekik nem volt érdem, hogy a „feudalizmus” ellen küzdött, mert a kommunizmus szemében a „klerikalizmus” még jobban vörös posztó, mint a feudalizmus. A felvilágosultság és a szociális érzék egy kommunistában dicséretreméltó, de nem egy papban. Abban legfeljebb akkor, ha meg is házasodott melléje. Ha azonban egyenesen az Egyház élharcosai közé tartozott, ez olyan nagy bűn, hogy azt, hogy egyúttal a feudalizmus ellen is harcolt, már nem is számít. Ez a „kis” érdem nem tudja feledtetni a másik, borzalmasan nagy bűnét: a vallásosságot. Ami magát Rákóczit illeti, neki – láttuk – annyira megbocsátotta a kommunizmus azt, hogy nem is ezer-, hanem egymillió holdas földbirtokos volt; hogy a hercegi méltóság olyan fontos volt neki, hogy megszerzésére oly sok időt fordított, vagy hogy magyar nemesi kiváltságaihoz annyira maradian ragaszkodott, hogy nemcsak osztályellenességnek nem tekintették, hanem a pénzükre tették a képét s róla nevezték el katonai iskolájukat. A Habsburgok ellen harcolni ugyanis olyan nagy érdem volt szemükben, hogy az tökéletesen eltörölte Rákóczi minden más bűnét. Még azt is, hogy noha oly mereven megkövetelte, hogy Bécs minden, még leglehetetlenebb nemesi kiváltságait is tiszteletben tartsa, ő maga ugyancsak nem tartotta tiszteletben ugyanazt a magyar nemesi kiváltságot akkor, mikor az ország fejedelme lett. Látni fogjuk majd, hogy letartóztatta s hosszú időn át fogva tartotta gróf Forgách Simont anélkül, hogy a törvényes eljárást megindította volna ellene; megsértette aztán Ocskay nemesi jogait, Klobusiczkyét, sőt az összes túróci nemesekét csak azért, mert közülük kettő ellene beszélt azon az országgyűlésen, melyen a törvény szerint minden magyar nemesnek, de különösen azoknak, akiket társaik követeikül küldtek oda, teljes szólásszabadsága volt. Látjuk azonban, hogy Kollonics javaslatai az igazságszolgáltatás terén valóságos áldás, sőt megváltás lett volna hazánkra és a magyar népre: nemesekre és jobbágyokra egyaránt. Csak olyan nemesi kiváltságoknak volt ő ellensége, melyek a legelemibb igazságossággal ellenkeztek és az ő idejében már valóságos anakronizmust jelentettek s éppen ezért az osztrák nemesség már rég lemondott róluk. Hogy egyenlőre egyes visszaéléseket jobb híján osztrák vagy cseh mintára akart orvosolni, abban csak a rosszakarat kereshet magyarellenességet. Aki a jót az osztrákoktól vagy a csehektől akarja idehozni, az is jót cselekszik a magyarral, s Kollonics úgyis csak azért akart ilyen módon segíteni rajtunk, hogy a segítést el ne odázza. Éles esze ugyanis nagyon jól látta, hogy ha reformjaival vár addig, míg a dolog erre rendes, alkotmányos úton megérik, száz év is eltelik, mire lesz belőle valami. Egyébként ő csak javaslatokat tett, nem pedig rendeleteket adott ki, tehát nem is vétkezhetett a magyar alkotmány ellen. Ha javaslatait, mint ideigleneseket, az országgyűlés elfogadja, akkor már minden alkotmányos úton történt volna. Az igazság azonban az, hogy az ő javaslatai kora magyar nemességének alkotmányos úton se kellettek, mert azoktól, akiktől megvalósulásuk függött, áldozatokat kívántak s azok erre nem voltak hajlandók. Ezt azonban ők természetesen nem ismerték el, hanem helyette magyar szabadságot és függetlenséget emlegettek. Egyházi téren a következő újításokat ajánlotta Kollonics: „A klérus néhány jelesebb püspök kivételével fitymáltatik vagy éppen megvettetik. Ez onnan van, mert már ember emlékezetére nem tartattak zsinatok, sőt még megyéiket sem utazták be a főpapok, s mert több püspökség, kivált a töröktől visszafoglalt részekben vagy éppen nem vagy schizmatikus által van betöltve.” „A plébánosok ügye is rossz karban van. Találkozott olyannal, akinek két éven át nem volt misekönyve, csak halotti misét írt le magának. Más egy egész éven át nem mondott misét, mert nem volt kelyhe. Árvában az ostyákat négy részre osztották, mert nem volt ostyavasuk s ilyen a két szomszéd megyében sem lévén feltalálható, az ostyákat Krakkóból kellett hozatni. Következik innen, hogy szükséges a plébánosok jövedelméről gondoskodni. Az iskolamester számára is lak- és iskolaházat kell építeni s 15 hold szántóföldet vagy hason értéket kell neki adni, úrbéri kötelezettség nélkül, azon felül illetvén őt a stólának arányos része s a minden tanuló után fizettetni szokott iskoladíj.” „Amely helységben több van háromszáz háznál, ott káplán is működjék, kinek fizetése érjen fel a plébános jövedelmének felével. Ahol nincsen templom, ott építtessenek ilyest község és földesúr közös költségén. A kincstár adjon példát az ájtatos alapítványok felelevenítésére nézve. A klérus fogadja el valahára a tridenti zsinat intézkedéseit végleg és hímezés nélkül. A protestánsok követelései ellen a közelebb hozott törvénycikkelyekhez kell ragaszkodni. Az anabaptistákat a Morva vize mellett – összesen öt község –, s az ariánusokat (unitáriusok) Pécs körül el kell tűrni, mert már kezdenek átaltérni a katolikusokhoz. (Láthatjuk tehát, hogy Kollonics még a protestánsokhoz is türelmesebb volt, mint a rossz híre után gondolnánk.) A zsidók ne lehessenek vámszedők, ne vehessenek földeket haszonbérbe s adóztassanak meg busásan.” (Látjuk tehát, hogy a gazdasági kizsákmányolás ellen is milyen gondosan védte a magyar népet az, akiről mi csak annyit tudunk, hogy Magyarországot rabbá és koldussá akarta tenni.) Gazdasági jellegű intézkedések: „Magyarországon egyelőre gondoskodni kell az ország, s kivált a foglalmányok (felszabadított területek) népesítéséről, melyekben csak görög és zsidó szemétnép maradt hátra. Ubi populus, ibi obulus, hol sok a lakos, ott sok a közjövedelem.” Kollonics ezen a kijelentését is kedvteléssel szokták történetíróink kifigurázni. Pedig hát először is fényesen megcáfolja azt a rágalmukat, hogy Magyarországot koldussá akarta tenni, mert láthatjuk, hogy éppen ellenkezőleg: gazdaggá, mert az országból úgy akart minél több pénzt szerezni az állam részére, hogy előbb az ország népét akarta gazdaggá tenni. Kollonics minél több pénzt akart az országból szerezni, de ezt bizonyára nem úgy akarta elérni, hogy előbb az országot koldussá teszi. Másodszor, az, aki Magyarországot arra akarja képessé tenni, hogy minél több adót tudjon fizetni, az Magyarország felvirágzását és hatalmát akarja. Magyarország Kollonics korában ezért nem rendelkezett maga a maga sorsáról, mert védelméről (s annál inkább felszabadításáról) a bevételek hiánya miatt nem tudott maga gondoskodni. Magyarország önrendelkezési jogának visszaszerzéséhez tehát elsősorban gazdasági erejét kellett megnövelni. Az tehát, hogy Kollonics Magyarország bevételeit meg akarta sokszorozni, nem rabbá, hanem függetlenné tevésének törekvését jelentette. Magyarország csak így gondolhatott arra, hogy valaha újra független lesz. Harmadszor mérhetetlen elfogultság és gyűlölet kell ahhoz, hogy egy államférfiban azt, hogy az ország teherbíró képességét fokozni igyekszik, nem tudjuk másra magyarázni, mint csak arra, hogy az országot ki akarja zsákmányolni. Jó lenne, ha a magyar „hazafiak” egyszer s mindenkorra tudomásul vennék végre, hogy hazájuk erős, hatalmas, sőt még független is csak akkor lesz, ha obulusa, azaz pénze lesz, s ezt a pénzt sose fogják neki mások adni (vagy ha mások adják, nem ingyen adják), hanem magának kell előteremtenie. „Ezen népesítést idegen népek behívásával lehetne eszközölni olyképpen, hogy a foglalmányokban a beköltözködő magyarok három évig, a beköltözködő németek, mert ezek távolabbról jönnek, öt évig minden közteher alól felmentessenek.” Látjuk tehát, hogy Kollonics a telepítésekből nemcsak kizárni akarta a magyarokat (mint a mi „hazafiaink” gondolják), hanem a legtermészetesebb dolognak tartotta, hogy elsősorban ők fognak telepedni. Ezt Kollonics természetesen nemcsak megengedi nekik, hanem még kedvezményekkel is csalogatja őket. Hogy a németeket még nagyobb kedvezménnyel igyekszik csalogatni, mint a magyarokat, az is természetes, hiszen, magától értetődő, hogy azok, akiknek hazájukat kell elhagyniuk és idegen országba költözniük, nehezebben szánják rá magukat, mint azok, akiknek csak hazájuk egyik vidékéről kell a másikba költözniük. De viszont a magyarok mellett idegen betelepedőkre is szükség volt, mert maga a magyarság, mely Rákóczi felkelése végére már csak másfél millió főre olvadt, semmiképpen se lehetett elég egész nagy országrésznek kellő benépesítésére. Hogy pedig a beköltöző idegenek ne tisztán félnomád oláh, rác és valach pásztorokból álljanak, hanem minél több német, tehát műveltebb, s iparűző elem is legyen köztük, ez is elsősorban Magyarország érdeke volt. „Ilyen bevándorlókat nem kellene a földhöz kötni, mint a többi jobbágyokat. Legyenek ők a költözködés jogával törvényeik értelmében ezentúl is bíró szabad alattvalók. Hasonló feltételek mellett mindig német bevándorlóknak, kivált felséged örökös tartományaiból valónak kell elsőséget adni.” (Most következik a magyar nép szelídítéséről az a rész, melyet már másutt idéztünk). Mivel nemcsak a gyűlöletből fakadó, hanem még a felületes szemlélet se veszi észre, ki kell emelnünk, hogy Kollonics a bevándorlók között ad elsőséget a németeknek, különösen pedig az örökös tartományokból származóknak. Tehát nem a magyarok felett, akik nem bevándorlók. Azt pedig, hogy Kollonics inkább akart itt németeket látni, mint a kultúra egész kezdetleges fokán álló délszlávokat vagy oláhokat, csak természetes, tehát semmiképpen se magyarellenesség jele. Bizonyára mi magunk is ezen az állásponton lettünk volna s ha nem, azóta mindaz, ami Trianonban történt, ugyancsak meggyőzhetett volna bennünket tévedésünkről. Arról ne is szóljunk, hogy a németek szorgalmat, ipart és kultúrát is jelentettek, amit a telepítésben vetélytársaikról éppen nem mondhatunk. Az örökös tartományokból származóknak – ha ugyan a Magyarországba való bevándorlás lehetőségét akkor kiváltságnak mondhatjuk – még azon a címen is joguk lehetett elsőbbségre a többi bevándorló felett, mivel azoknak a területeknek felszabadításához, melyekre települni akartak, ők adójukkal hozzájárultak. Igaz, hogy később előny származott számukra abból, hogy elhagyták hazájukat s ide telepedtek, mert hiszen jóléthez jutottak általa, de ekkor még csak kockázatot, munkát, nélkülözést és veszélyt jelentett számukra a telepedés, tehát mindennek tekinthetjük, csak kiváltságnak nem. Kollonics tervezete után azt kifogásolja, hogy Magyarországon se a királynak, se más németnek nincs és a magyar törvények szerint nem is lehet birtoka, ellenben Csehországban és Ausztriában lehet birtokuk a magyar főuraknak s nem egynek közülük van is. Ebből is láthatjuk, mennyire nem voltunk mi elnyomva Ausztriától vagy a Habsburgoktól, s hogy éppen nem olyan viszonyban voltunk velük, mint amilyenben a gyarmat szokott lenni kizsákmányoló uraival, hanem talán inkább megfordítva volt a dolog. „Bevándorlóknál – folytatta Kollonics – el kell nézni a nem katolikus hitvallást, de ennek nyilvános gyakorlatát nem szabad nekik megengedni s szükség mindig katolikusokat is közéjük vegyíteni.” E megjegyzés újabb bizonyíték arra, hogy Kollonics csakugyan csak azért akart a betelepedő németeknek nagyobb kedvezményt adni, mint a magyaroknak, mert attól félt, hogy másképp nem jönnek kellő számmal. Hiszen még azt is elnézi nekik, ha nem katolikusok, csak hogy jöjjenek. Ha a németek özönlöttek volna, akkor Kollonics protestánsokat semmiképpen se eresztett volna be ide. A „hazafias” rosszakarat azonban ezt se tudja másra magyarázni, mint csak arra, hogy Kollonics a magyarokat még a protestánsoknál is jobban gyűlölte. Nem bánta, ha a jövevények protestánsok lesznek is, csak magyarok ne legyenek. Pedig hát nem arról volt szó, hogy magyarok legyenek-e vagy németek (hiszen bevándorlókról van szó, azok pedig semmiképpen se lehettek magyarok, legfeljebb, ha Moldvából hozták volna őket, akkor azonban ez senkinek se jutott még eszébe), hanem arról, hogy azok a bevándorlók ne nomád oláhok vagy valachok legyenek. Egyébként belföldről még inkább települhettek protestánsok, mert ehhez magyarnak nem kellett engedély. Harruckkernnek még azt se tiltotta meg senki, hogy Békés megyébe csupa protestánsokat ne hozzon s itt bizony még Kollonics azon tanácsát se tartották meg, hogy katolikusokat telepítsenek közibük. Egyébként látjuk, hogy a külföldi németeket se becézte Kollonics annyira, hogy nyilvános vallásgyakorlatot is engedélyezett volna nekik, magán vallásgyakorlatra szabadsága pedig a protestáns magyarnak is volt mindenütt, sőt majdnem mindenhol még nyilvánosra is. Hogy azonban Kollonics javaslata mennyire csak tervezet volt, gyakorlatilag azonban mennyire nem jelentett semmit, mutatja, hogy mire a tényleges betelepülésre került a sor, a protestánsoknak mindenütt volt nyilvános vallásgyakorlatra is szabadságuk. „A várakat, mennyire csak lehetséges, kirekesztőleg német lakosokkal kell benépesíteni.” Kollonics tervezetének ezt a pontját megint igen nagy sérelemként kezelik nálunk, pedig az egésznek a lényege csak az, hogy mivel Magyarországon városi polgárság úgy is alig volt, azt akarta, hogy legalább az ezután benépesülő városok igazi városok legyenek s így lakosaik iparosokból álljanak, ne pedig csak nagyobb paraszttelepüléseket jelentsenek. Hoztunk fel már rá adatot, hogy ha iparosok voltak, mennyire szívesen beeresztették ezekbe a városokba a magyarokat is. Az is köztudomású, hogy ez időtől kezdve városaink mennyire rác jellegűek voltak, tehát nem a magyarokkal, hanem a rácokkal szemben akart németeket Kollonics. Az egyetlen panasz, melyre mint németesítés szempontjából sérelmes jelenségre Lipót korából rá lehet mutatni (de ehhez magának Kollonicsnak már semmi köze sincs), az az, hogy vannak bizonyítékok arra is, hogy városaink nem fogadtak be polgáraik közé magyart. A magyar a maga hazájában szabadon telepedhetett ugyan, hiszen még a jobbágynak is meg volt a szabad költözködési joga, a városokba is betelepedhettek magyarok, csak a régi polgárokkal nem lehettek egyenjogúak addig, míg a városi tanács a polgárjogot is meg nem adta nekik. Ilyenkor esküt is kellett tenniük. Közvetlenül a török kiűzése után sokszor az egyszerű telepedést, azaz a jobbágyok elköltözését is akadályozzák, de ez se Bécs bűne volt, mert ezt a földesurak akadályozták, illetőleg – mint láttuk már – a magyar országgyűlések, s csak azért, hogy a földek megműveletlenül ne maradjanak. Különleges volt akkor a helyzet, különleges intézkedéseket követelt. Ha azonban valamely városba költözött a magyar jobbágy, még legkevésbé tudta visszaparancsolni földesura, illetőleg a vármegye, mert hiszen a város falai közé be se eresztették a megye embereit. (A város polgárjogot nem adott a beköltözőnek, menedékjogot igen.) Egyes városaink szabályzata, illetőleg az a gyakorlat, hogy magyarnak, illetőleg másnak mint németnek, nem adtak polgárjogot, nem a bécsi kormány németesítő törekvését bizonyítja, annál kevésbé Kollonicsét. Tudvalevő, hogy a városok önkormányzattal bírtak, s hogy polgárjogot ki kapjon s ki nem, egyedül a városi tanácstól, illetőleg a közgyűléstől függött. Kollonics és Lipót idejében például Debrecen nemcsak a polgárjogot, hanem még a Basahalmon túli letelepedést is megtagadta a katolikusoktól. Csak Mária Terézia tudta kicsikarni a debreceni kálvinistákból, hogy katolikust is megtűrjenek falaik között, s még ő is csak úgy, hogy másképp nem adta meg a városnak a szabad királyi városi rangot. Semmi jogunk sincs tehát Bécsnek tenni szemrehányást azért, hogy a török kiűzése után keletkezett új vagy régi német városok magyart nem szívesen láttak maguk között. Lehettek ilyen szabályrendeleteik vagy ilyen gyakorlatuk Bécs tudta nélkül, sőt ellenére is, mert hiszen szabályrendeleteikhez nem volt szükségük a bécsi kormány vagy a király jóváhagyására. Debrecen bizonyára nem Bécs kívánságára zárta ki a katolikusokat, sőt egész bizonyos, hogy Bécs ellenére. S ha ez lehetséges volt, mi címen mondhatjuk, hogy viszont az, hogy egyes németajkú városaink viszont a magyarokat zárták ki, ennek Bécs parancsára vagy befolyására kellett történnie? Ne feledjük, hogy az is, hogy az új városok lehetőleg németek legyenek, nem az udvar, hanem Kollonics terve volt (az övé se magyarellenességből, hanem az ipar meghonosítása és a kereskedés előmozdítása céljából), s mivel tervezetét Bécs el se fogadta, ez se valósult meg soha, legalábbis tervszerűen nem. Hogy német városainkkal kapcsolatban mennyire alaptalanul szimatolnak „hazafiaink” Habsburg-bűn után, azt világosan láthatjuk például onnan, hogy a magyarországi német városoknak a magyarokat kizáró szabályrendeleteiről már az Anjouk idejéből is tudunk, mikor tehát se Bécsnek, se a Habsburgoknak nem volt még felettünk hatalmuk. Azt pedig egyenesen képtelenség feltennünk, hogy a francia, illetőleg olasz Anjouk németesíteni akartak volna nálunk. Dr. Demkó Kálmán „A felsőmagyarországi városok élete a XV-XVII. századig” című művéből megtudhatjuk, hogy aki városainkban polgárjogot akart nyerni, „igazolnia kellett törvényes születését s legtöbb városunkban azt is, hogy becsületes német nemzetségből származik. Ha a városok a polgárjog elnyerésére vonatkozó statumai nem követelték is általában a német eredetet, a céhek szabályai gondoskodtak a más nemzetiségűek kizárásáról. A XV. és XVI. századokban (tehát már a Habsburgok magyarországi uralma előtt) kelt és megerősített céhszabályok nagy része megköveteli, hogy a céhbe fölveendő tanuló német szülők gyermeke legyen. Ha pedig valaki mint vándorló mesterlegény jött és letelepedni és mesterré kíván lenni, mesterré avatása előtt igazolja német eredetét. Ily módon némely városok tisztán megőrizték német jellegüket” (18. o.). Látjuk tehát, hogy városaink e szokásához a Habsburgoknak semmi közük, mert hiszen az effajta törekvések eredete nálunk a mohácsi vész előtti időből származik. Ezt a németesítést már a Habsburgoknak a magyar trónra kerülése előtt megtaláljuk hazánkban. Láthatjuk, hogy városaink németségének éppen elég öntudata volt már nélkülük is. De akkor is, mikor már Magyarországon a Habsburgok voltak az urak, ezt a magyarellenességet többnyire olyan lutheránus német városok csinálták (Kőszeg, Pozsony, Kassa, Eperjes, Bártfa, Besztercebánya), melyek a katolikust akkor még jobban kizárták maguk közül, mint a magyart, mert hiszen a katolikust a magyarnál sokkal jobban gyűlölték. Ezek a felvidéki német városok minden magyar szabadságharcban az állítólag német (de katolikus) császárral szemben a magyar, de protestáns felkelők pártján voltak. Az erdélyi szász városok pedig egyenesen a kálvinista magyar fejedelmek uralma alatt fejthették ki magyarellenességüket s zárhatták ki falaik közül a magyar betelepedőket. Azok a német városok, melyek Lipót felszabadító háborúja után keletkeztek, sokkal kevésbé voltak magyarellenesek, mint a mohácsi vész előtti magyarországi német városok. A legtöbbjükbe magyarok nemcsak betelepedhettek, hanem a valóságban is betelepedtek, mint például Buda vára bevétele után Budára is és Pestre is. Pedig hát Buda várát tisztán a Habsburgok szabadították fel s így egyedül tőlük függött, ki telepedhet oda be. Lipót és Kollonics német városai tehát közel se voltak olyan ellenségei a magyarnak, mint a kálvinista magyar Debrecen a katolikusoknak még akkor is, ha ezek a katolikusok magyarok voltak. Mi azonban mégis csak arról tudunk, hogy Lipót és Kollonics németesítettek, de arról nem, hogy Debrecen szabadon kálvinistásított ugyanakkor, mikor a gonosz Kollonics állítólag az irányban erősködött, hogy Magyarországot (tehát benne Debrecent is) nemcsak rabbá és németté, hanem katolikussá is teszi. Vajon melyik veszedelmesebb: az-e, ha valaki dühösen kiabál (de láttuk, hogy Kollonics még csak nem is kiabált, sőt azt mondta ki nyíltan, hogy a betelepülők protestánsok is lehetnek), de semmit se csinál, vagy az, aki nem szól semmit, sőt állandóan amiatt panaszkodik, hogy őt üldözik, a valóságban pedig ő üldöz, ő nem tűr meg katolikust s ebben az se akadályozza, hogy „büszke Bécsnek rettenetes császára” ül a magyar trónon, az esztergomi érseki székben pedig olyan prímás, aki minden magyart és minden protestánst állítólag egy kanál vízben megfojtott volna? „A robotot – folytatja a magyarokat állítólag koldussá tenni kívánó Kollonics – országszerte szabott napszámban, mégpedig hetenként háromban kell megállapítani. Az ország törvényei ugyan 52 napra szabják évenként az úr-dolgát, de ez szerfeletti mérsékeltség; miért is egyetlenegy uraság se alkalmazkodik hozzá s megannyi túlságos terhet vetnek jobbágyaikra.” Látni fogjuk, hogy a jobbágynak a középkorban könnyebb dolga volt, mint az újkorban, s a középkor első felében is több joga volt, mint a középkor második felében, mikor az emberiség már az újkor felé közeledett. E tekintetben tehát Európa nem haladt, hanem hátrafelé ment éppúgy, ahogyan vallásosságban és az Egyház vezetésének elfogadásában is hátrafelé „haladt”. Kollonics kora, az 1700 körüli időszak volt e tekintetben a mélypont, mert utána már nemsokára jött a „felvilágosultság” kora, mely a jobbágyságnak a földesurak elleni izgatásával is együtt járt, s világos, hogy ennek eredménye a jobbágyokkal való jobb bánásmódot is eredményezte. Kollonics korában ez a folyamat még nem kezdődött meg, de viszont a föld népe virágkorától, a középkor első felétől, már félezer év választotta el. (Láttuk azonban, hogy a zirci jobbágyoknak, akiket az Egyház telepített, még ebben a szociális szempontból sötét korban is, milyen arany-dolguk volt s a robotot alig ismerték.) Általában azonban olyan mélyen állt akkor már e tekintetben hazánk (a nyugati államok akkor talán még nálunk is mélyebben álltak), hogy hivatalosan is minden héten egy nap robot volt. De csak a törvény betűjében volt így, mert látjuk, hogy Kollonics azt hitte, hogy enyhít a jobbágyokon és a földesurak visszaéléseit szünteti meg, ha heti három (tehát évi 150 napra) „korlátozza” a robotot. A valóságban tehát még ennél is több robot volt. Már az maga enyhülés lett volna, ha legalább a felső határ meg lett volna szabva, nem pedig csak a földesúr akaratától függött volna a dolog. Kollonics legalább ezt akarta elérni. Hogy heti három napot még ő is méltányosnak tartott, bizonyára a rendkívüli viszonyokban leli magyarázatát. Kipusztult az ország, újjá kellett építeni, igen sok volt a megműveletlen föld, a rendesnél többet kellett dolgozni. Igaz, hogy ebből nem az következett, hogy az embereket ingyen kell dolgoztatni, de hát a reális érzékű Kollonics jól tudta, hogy ezen a meggyökeresedett szokáson egymaga és egy csapásra nem tud változtatni, különösen pedig a függetlenségére s nemesi szabadságaira annyira kényes Magyarországon nem. Látni fogjuk majd, hogy mihelyt a háborús állapotok s a velük járó fosztogatások, menekülések, tűzkárok elmúltak, nem volt rossz dolga a jobbágyoknak még e korban se, s egyébként is a földesurak érdeke volt, hogy jobbágyaik jó testi erőben legyenek, sőt hogy jó kedvvel, megelégedetten dolgozzanak. Olyan időben, mikor sok a föld és kevés a munkásember, a dolog természetéből kifolyólag nem is lehet rossz dolga a munkásnak. Hiszen csalogatják s nagyobb fizetés s kevesebb teher ígérésével egymástól igyekeznek magukhoz vonni őket a munkaadók. Nem lehetett kiszipolyozni azt a munkást, akit ez időben tíz helyen vártak egyszerre tárt karokkal, ha nem érezte jól magát ott, ahol dolgozott. „Valamennyi városban a polgári üzletek: hús- és bormérés, gabonaőrlés stb. kirekesztőleg a polgárokat illessék, ne a várparancsnokokat és a kamarai tiszteket is, akik azokat a foglalmányokban egyedározzák.” „A városokat nem kell szabadítékos házakkal megterhelni. Kórházak, püspöklakok, fegyvertárak, kolostorok stb. kivételével és iparüzleteknek a polgárok rövidségére ezekben ne adassék hely.” „Városokban a puszta házat valami csekélységért kell oda engedni s azt harminckét hold földdel megtoldani. A város területében található épületszereket mindegyik bevándorló szabadon használhassa a tiszti építész utasításához képest. A puszta telket parányi díj letétele után – a korona jogának megismerésével – haladék nélkül vehesse birtokába a bevándorló. Eddigelé majdnem mind e tárgyakban éppen az ellenkező történt. A Magyarországra bevándorolt bosnyákok tönkre juttattak, éhen haltak. A kamarai biztosok nemhogy magukhoz édesgetnék a telkeikre visszakészülő jobbágyokat: régmúlt évekből fennmaradt tartozásokat veszik meg rajtok, amely pillanatban jelentkeznek. Ilyesmit meg kell tiltani, mint visszás eljárást.” A városi polgárokra vonatkozó jóakaratú javaslatokra még ráfoghatja az olvasó, ha rosszindulatú, hogy ezek sorsát azért viseli annyira a szívén Kollonics, mert ezeket németeknek akarta. Láthattuk azonban, hogy a jobbágyok iránt ugyanilyen jóakaratú volt, ezek érdekeit éppúgy védi, pedig hát ezek bizonyára nem voltak németek. Láttuk, hogy nem is az újonnan betelepülő, hanem a régi, tehát a magyar jobbágyokról beszél. Szó se lehet tehát arról, mintha ő a magyarok telepedésének ellene lett volna. Telepíteni akart ő, nem pedig németesíteni. Gazdasági céljai voltak vele, nem pedig nemzetiségiek. „A népesítéshez nagy mértékben szükséges a közhitel megállapítása. Nem csak hogy háromszoros vagy még többszörös biztosíték nélkül egy krajcárt se kaphatni kölcsön, de sőt a kereskedés is tönkre jut mindinkább. És ez kivált onnan származik, mert a fizetéssel késő adós csak roppant költséggel és időveszteséggel kényszeríttethetik kötelezettségének teljesítésére, s mert egész Magyarországon nincs hely, hol valamely jószág állapotát a rajta levő teherre nézve egész bizonyossággal lehetne kitudni hol fekvő birtokot veszedelem nélkül vehetni vagy reá pénzt kölcsön adhatni. Történnek ugyan a káptalanoknál ilyes bejegyzések, de nem lévén meghatározva, hogy e tekintetben melyik jószág melyik káptalan könyveibe való s ehhez képest az alsómagyarországi káptalan lajstromába jegyeztetvén be a korábbi kölcsönökről nincsen tudomása a későbbi hitelezőnek vagy vevőnek. Szokás továbbá ezen káptalanoknál titokban óvást tenni a közben jött szerződések ellen is annak idejében előkeresgélni az óvást. Kellene tehát a cseh Landtafelhez hasonlatos intézetet alkotni s a káptalanoknál történni szokott bejegyzést rendszeresen tenni.” Aki a pénzügyi és gazdasági élethez csak konyít is, tudja, milyen nagy jelentőségű volt Kollonicsnak ez a javaslata. Ez az Einrichtungssistem legalább olyan jelentőségű volt a maga korában, mint Széchenyi „Hitel”-je másfélszáz évvel később. Nagyobb igazságtalanságot még elképzelni se lehet, mint Kollonics szakértelmét és segíteni akarását azzal intézni el, hogy cseh kaptafára akarta húzni Magyarországot, tehát valójában csak azt akarta megszüntetni, ami magyar. Nem cseh kaptafa volt ez, hanem annak a lépésnek megtevésére javaslat, hogy e nyugati szomszédunk gazdasági és hitelélete fejlettségét mi is elérhessük, azaz a hazánk elmaradott és gyarmati voltának megszüntetésére szükséges lépésnek egyik legfontosabbika. Azt hozni ki azonban belőle, hogy az az ember, aki mindezt javasolta, Magyarországot koldussá akarta tenni, az már nem is csak félrevezetés, rágalmazás vagy gonoszság, hanem egyenesen a gyűlölet őrülete. „Kiáltó szükség, hogy a tudományok és más szabad művészetek, hogy a közönséges mesterségek, kézművek és kivált a kereskedés gyökeret verjen az országban. Velence és Hollandia szolgáljanak előképül. Egyetem kettő legyen: Budán az egyik, Kassán a másik, a többi nagyobb városunkban gimnáziumokat és akadémiákat kell alapítani. És itt a tanárok, kivált a filozófia és a teológia tanárai papok legyenek, név szerint Jézus társaságából valók. Ha ez meg fog történni, akkor nem lesz szükséges, hogy a magyar ifjú német és lengyel földön járja iskoláit. (S aki így ír, arra fogták rá, hogy Magyarországot el akarta németesíteni!) Akkor ügyvédek lesznek az országban, nem törvénycsavarók; orvosok, nem sírnépesítők. (Lehetett-e a magyar nép tönkretenni akarója az, aki így beszél?) Lőcsén nyomdája van a katolikusoknak, tehát könyvvizsgálókra van szükség. Aki előleges vizsgálat nélkül nyomtat, az veszítse el nyomdáját.” (Jellemző, hogy az erőszakos Kollonicsnak az még csak eszébe se jut, hogy a katolikus nyomda megszüntetését javasolja.) „A művészeteket és mesterségeket pedig, nemkülönben a kereskedést, szabadítékok és józan vámszabály által kellene előmozdítani. Kivált Nándorfehérvár (akkor a miénk volt) válhatnék hatalmas kereskedési hellyé. Évenként néhány százezer forint megyen csizmabőrért Törökországba, pedig a törökök még minapában Buda és Székesfehérvár között készítették ezen bőrt s még élnek emberek az országban, akik a tímárság e nemét értik. Évenként másfél millió megyen ki Törökországba ökrökért. Hát nincsenek nekünk legelőink?” „A zagyva pénzviszonyok is nagy ártalmára vannak a kereskedésnek. Azon kellene lenni, hogy a rossz lengyel pénz eltávolíttassék. Aztán a magyarok, igen helyesen, országszerte csak egyazon mértékkel, egyazon súlyanyaggal szeretnének élni. A tűzvész elleni bécsi szabályokat jó lesz deákra lefordítani.” (A mi történetírásunk ebből se azt értette ki, hogy Kollonics a szegény magyar népet meg akarta kímélni az ekkor annyira gyakori tűzvészek okozta károsodásoktól, hanem csak azt, hogy mindent osztrák kaptafára akart itt vonni, tehát Magyarország különállásának volt halálos ellensége.) „A foglalmányokban kórházakat kell alapítani s rendszeresített intézkedésekre van szükség, ha netalán újra országszerte dúlna a pestis. Emlékezzünk vissza az 1679-es iszonyatosságokra. A pestisbetegeket csak a kóroda papjai látogatták meg! Ha előbb halt meg az atya s utóbb a fiú, akkor amazt kiásták ismét, hogy a fiú ne feküdjék felül!” Az adózás reformjára vonatkozó javaslatok: „A királyi magyar kamara irományaiból láthatni, hogy béke idején a rendes kiadások Magyarországon félmillió német forintra rúgnak évenként, holott a kincstárba legfeljebb 30-60.000 forint folyt be az országból. Pedig ez Istentől termékenységgel megáldott ország. Ami reá költetik, azt bőven megtérítheti. Nem szükséges, nem lehet miatta a többi tartományokat még túlterhelni.” Látjuk tehát, hogy nemcsak a török alóli felszabadításunkat, hanem még államháztartásunk rendes kiadásainak legnagyobb részét is más, tőlünk idegen országaik jövedelméből voltak kénytelenek fedezni a Habsburgok. Ezt tagadni nem lehet. De ha így volt, lehettünk-e akkor mi függetlenek? Kellett-e így állami függetlenségünk megcsonkulásához osztrák elnyomási törekvés vagy Habsburg rosszakarat? Sőt, lehetséges volt-e egyáltalában olyan uralkodói jóakarat, mely még ilyen körülmények közt is meg tudta volna őrizni a magyar önrendelkezést? Nem gyerekesség, rosszakarat vagy egyenesen őrültség-e ilyen körülmények közt a koronázási eskü megszegéséről beszélni? Amely ország pénz tekintetében (ez az anyagi világban azt jelenti, hogy minden tekintetben) idegen országokra szorul, azok segítségét elfogadja, az ugyanakkor már le is mondott a maga függetlenségéről. Ilyen körülmények közt a király esküje az ország függetlenségéről nem lehet más, mint csak elméleti, egy elv fenntartása a jövőre vonatkozólag. Ilyenkor az esküért, azaz az elv fenntartásáért, csak mi lehetünk hálásak, de hogy az eskü nem valóságot, hanem csak elvnek az elismerését jelenti, a józan észből következik s így természetes. Az azonban már kevésbé természetes, hogy egy uralkodó egy olyan ország függetlenségére esküdjék meg, melyet más alattvalói pénzéből tart el. Hogy Kollonics arra törekszik, hogy Magyarország is maga tartsa fenn magát, ezzel nem magyarellenességéről, hanem éppen ellenkezőleg: magyarszeretetéről tesz tanúságot. Ez volt ugyanis az egyetlen lehetséges út Magyarország tényleges függetlenségének visszaszerzésére. Jogot csak olyan ország követelhet, illetőleg a jogait csak az olyan ország érvényesítheti, amely anyagi erőforrásokkal is rendelkezik. Az ilyen országnak már nem is kell jogokat követelnie, mert jogai már meg is vannak. Gyönge, jövedelem nélküli ország azonban hiába követel jogokat, mert szava csak nyöszörgés, melyet csak a jó emberek hallanak meg, de azok is csak azért, hogy megsajnálják s alamizsnát adjanak neki. Az alamizsnával azonban nem jár semmiféle jog, sőt elfogadása azt jelenti, hogy az illető már le is lépett a jog, az egyenlőség, az önérzet talajáról s elfogadta a kiszolgáltatottság állapotát. Mikor Kollonics ezen segíteni akar s azt akarja elérni, hogy a magyarok is fizessenek annyi adót, amennyibe állami életük fenntartása kerül, ez részéről a magyarok szeretete. A fizetés azonban természetesen áldozatokkal is jár, de hát a függetlenséget és a szabadságot nem is adják ingyen senkinek. Aki erre figyelmezteti a nemzetet, az is jóakarója, nem pedig ellensége. Kollonics e megállapításából is láthatjuk, mennyire más volt a valóságos Lipót, mint az, akit a mi történetírásunk fest le; de azt is, hogy maga Kollonics is mennyire más volt. Azt írja, hogy a porták száma 1647-ben a királyi városokat és mezővárosokat nem számítva 7215 volt. „Azóta – folytatja – megszaporodott a népesség, azóta felséged dicsőséges fegyverei az ország tetemes részét visszaszerezték a töröktől, minélfogva most talán kétszer annyira is teheti a porták számát. De más részről tekintetbe kell venni, hogy a háború és a zsarolások következtében tönkrejutott részek huzamos ideig adózásra nem képesek.” (Látjuk, mennyire nem magyargyűlöletből, hanem a háborúval szükségképpen együtt járó bajok miatt fordulnak elő azok a tőlünk oly lázító hangon felhánytorgatott visszaélések. Látjuk, hogy a tárgyilagos, sőt jóindulatú Kollonics nemcsak ezeket a pusztításokat ismeri el, hanem még a zsarolásokat is.) „Szokáshoz és törvényhez képest – folytatja – egy-egy portát legfeljebb négy forint adóval lehetett megterhelni s azonkívül ingyenmunkával, azaz 12 napi robottal a várak építésénél, javításánál. Ezen ingyenmunka azonban csak igen hézagos portéka volt. Idő múltával növekedett az adó és a közínségnek közepette 1682-ben a Magyarország megőrzésére szükségesnek találtatott hadi sereg költségei csak azáltal fedeztethettek legalább felökben, hogy 40 forintra emelkedett egy-egy portának adója. 1685-ben 4.798.062 forintra ment az összes adó, 1686-ban a katonaság élelmezése és szállásoltatása 3.568.677 forintba került az országnak. 1687, 1688, 1689-ben olyannyira minden rend nélkül, oly példátlan zavarban történt meg a téli szállásoltatás, miszerint szabott pénzösszletről ezen évekre szó se lehet. De annyira valósággal állíthatni, hogy a mondott időközben ezen nemes országgal, mintha ellenség földje lenne, kénye-kedve szerint bánt a katonaság, tetszésük szerint bántak a hadi biztosok. (Írhat így rólunk az, aki gyűlöl bennünket vagy akár csak az, aki nem szeret?) A feljebb kitett összletekre pedig nincsen betudva, amit Erdélyből, amit a többi szerzeményekből, amit az ellenség területéből kivontak az illetőktől, mi szintén több millióra megyen. Nincsenek betudva a zsarolások, melyeket bízvást egy millióra tehetni.” „Ezek előrebocsátása után lássuk már, mennyit lehet méltányosan egy-egy portára adóul vetni. Az legyen a méltányos adó, mely a felségnek módot nyújt az országot megtartani és kellően igazgatni s mely a jobbágynak jólétét nem akadályozza, nem teszi tönkre.” „Kövessük a többi örökös tartományok példáját. Íme, Ausztriában minden egész jobbágyház fizet évenként a katonaság fenntartására 6 forintot. Ehhez képest egy porta – állván négy egész jobbágyból – 24 forintot fogna adó fejében fizetni. Ingyenmunkára most több szükség levén, mint azelőtt – mert vajmi nagy a javítást igénylő erősségének száma –, most külön mindenik ház vagy egész jobbágy tartoznék annyi ingyenmunkát véghez vinni, mint előbb egy portára esett, azaz köteles volna 12 napi robotra. Ezen robot 3 forinttal váltathatván meg s egy porta négy házból állván, évenként 12 forint váltságdíj esnék egy-egy portára, melynek adói összes tartozása tehát külön 36 forintban állapíttathatnék meg. Ezt az országgyűlés, melynek megegyezése szükséges az adó kivetéséhez, sem fogná túlságosnak találni, mivelhogy az illető törvény megtartására hittel kötelezte magát a felség. Nagyobb adót nem igen viselhet el általában egy-egy porta.” Így beszél tehát a császárhoz egy Kollonics. Vajon az ónodi gyűlés „szabad” magyarjai között akadt-e csak egy is, aki mert volna így beszélni Rákóczi „őfelségéhez”? Vajon ott figyelmeztetni merte-e őt valaki arra, hogy Rakovszky lekaszabolása után az ő emlékét kellett volna kiengesztelni és bűnbánatot tartani, nem pedig utána még Okolicsányit is agyonkínozni s végül lefejezni, mert Rákóczi őfelsége „hittel kötelezte magát” az alkotmányra, az alkotmány szerint pedig minden magyar nemesnek, aki az országgyűlésen nemestársai követeként megjelenik, teljes joga van ahhoz, hogy a közállapotok és a kormányzat felett bírálatot gyakoroljon, a megyéknek pedig ahhoz, hogy a többi megyéhez átiratot intézhessenek s őket a véleményükhöz való csatlakozásra szólítsák fel. (E jogukat a megyék mindig gyakorolták s ez elé a Habsburgok sose gördítettek akadályt még I. Lipót vagy I. Ferenc „elnyomása” alatt se.) „Ezen adót kivétel nélkül valamennyi uradalom s fekvő birtok fogná viselni, egy sem vétetnék ki, bármely rendű vagy állapotú legyen a birtokos, akár főpap, akár világi úr, akár nemes, akár káptalan, akár város, akár katona- vagy kamaratiszt; mert a méltányosság úgy kívánja, hogy mindenki viselje a terhet, aki élvezi a hasznot. (Ezért nem szerette senki Kollonicsot.) Egyedül a plébánosok és iskolamesterek házaikat és földjeiket lehetne kivenni, továbbá a nemesi kúriákat, mert abban áll a kisebb magyar nemességnek még fennmaradt egyedüli vigasztalása, hogy szabadságának és kiváltságának jelvényéül bír egy szabadítékos udvart, mely bizony rendszerint nem ér többet egy közönséges parasztháznál: a különbség tehát csak a kiváltságban áll. (Ez a Kollonics volt magyarellenes?) Aztán tekintetbe kell venni, hogy ilyen kiváltság az örökös tartományokban is létezik. Kell tehát azt megtartani, anélkül azonban, hogy az úgynevezett praedialistákra is alkalmaztatnék.” Látjuk, hogyan megbecsüli s szereti Kollonics a magyar kisnemességet is, mely pedig az ellenzékiségnek mindig fő talaja volt, s mely igen tekintélyes részében még protestáns is volt. Nem ellenszenvet érez irántuk, hanem határozott jóakaratot mutat. Látjuk, hogy arra is mennyire vigyáz, hogy ami előnyt vagy kiváltságot az örökös tartományokban élvez a lakosság, az nálunk is meglegyen. Pedig ha nem törekedett volna ilyen aggodalmas figyelemmel a paritásra, az se lett volna irányunkba igazságtalanság, mert a magyar nemességnek sok olyan kiváltsága volt, amit az osztrák nemesek nem élveztek. „Megjegyeztetik végre, hogy a feljebbi adót nemcsak egy vagy néhány évre, hanem egyszer s mindenkorra kellene felajánlani (tehát nem adókivetést, hanem adófelajánlást akar), mert lesznek ezentúl is háborúk és a béke művei szintúgy igényelnek költséget, mint a hadviseléséi. S hogy az adónak kellő felosztása és behajtása fő-fő dolog, melyeket ki kell venni a hadi biztosok és a kamarai tisztek kezéből, az illető megyei és városi törvényhatóságot bízván meg velük.” Az Einrichtungssistemből tehát jól látható, mennyire okos, jól tájékozott, jó gyakorlati és gazdasági érzékkel és emberismerettel bíró, de egyúttal milyen jóakaratú ember is volt ez a Kollonics Lipót. Látjuk, mennyire nem volt ellensége a magyarságnak, sőt, még a magyar alkotmánynak se. Mennyire nem akart bennünket se rabbá, se koldussá tenni, legfeljebb talán katolikussá, de azzá is nem annyira akart, hanem csak szeretett volna, mert komoly kísérleteket erre se tett s különösen nem erőszakosakat. Látjuk, hogy nemcsak nem utált vagy gyűlölt bennünket, hanem határozottan szeretett. Kevesen akartak s tudtak volna is rajtunk abban az időben úgy segíteni, mint ő. Hogy mégis éppen őt híresztelték el a magyarság legnagyobb ellenségének, az történetírásunk, illetőleg történelmi nevelésünk egyik legnagyobb igazságtalansága, az egyik legnagyobb hazugság s így egyik legnagyobb bűn, melyet mesterséges hírverés valaha elkövetett. Nem válik valami nagy dicsőségére Rákóczinak, hogy ennek a rágalomnak és ferdítésnek, ennek az igazságtalanságnak és lelkiismeretlenségnek ő is egyik tényezője volt.