Vita:Diósdi György
Új téma nyitása- Gazza04 bemásolt egy hosszabb szöveget, teljes mértékben figyelmen kívül hagyva az addigi szöveget és struktúrát.
- Íme, a másolmány:Diósdi György a magyar jogtudomány nemzetközileg is elismert jeles képviselője 1934-ben született, és igen fiatalon, életének 39. évében tragikus hirtelenséggel hunyt el. Diósdi György római jogász, jogtudós, egyetemi docens. Azon tudósok közé tartozott, akiknek tudományos munkássága haláluk után is élő marad, sőt, éppen post mortem nyer valódi elismerést. Az alábbiakban először Diósdi György életének és tudományos munkásságának főbb állomásait tekintjük át. Diósdi György nem sokkal az egyetem elvégzését követőn kerül az ELTE Állam – és Jogtudományi Kar Római jogi tanszékére. 1958-tól 1963-ig tanársegéd, majd adjunktus, s végül 1968-tól haláláig docens. A Brósz Róbert által vezetett római jogi tanszéken. Mesterének vallja őt Hamza Gábor egyetemi tanár, akadémikus. Fordítóként közreműködött Hugo Grotius főművének magyarra fordításában, Brósz Róberttel és Haraszti Györggyel együtt. Már nem sokkal azt követően, hogy az egyetemre kerül, sorra-rendre jelennek meg igen figyelemre méltó tanulmányai. Ezek közül is kiemelkedőek a római állami rabszolgákról és a jogos védelem kérdéseiről írt, valamint a jogi papirológiával és epigráfiával foglalkozó publikciói. Érdeklődése igen széleskörű már kezdettől fogva. Római jogi munkái mellett polgári jogi és nemzetközi magánjogi tárgyú cikkeket is ír. Polgári jogi tárgyú munkája a Ptk-tervezet öröklési jogi részének egyes kérdéseivel foglalkozik, nemzetközi magánjogi tárgyú cikke pedig a „locus regit actum” elvének mai érvényesülési területét vizsgálja.
1962-től kezdve kutatja a római tulajdon történetét. Az ősi és preklasszikus római tulajdonnal foglalkozó tanulmányai részben belföldön, részben pedig külföldön jelennek meg. „A tulajdonjog kialakulása Rómában” című kandidátusi értekezését 1967 őszén védi meg. Ez a munkája könyv alakban három évvel később az Akadémia Kiadó gondozásában jelent meg angol nyelven. A kiváló munka szakmai körökben Európai Európa-szerte nagy elismerést arat. Diósdi György 1972-ben elnyeri ezzel a könyvével az Arangio-Riuz Alapítvány különdíját.
A munka a római jog egyik központi kérdésével, a magántulajdon intézményének és a tulajdonfogalomnak a kialakulásával foglalkozik. Ezt az ideológiai szempontból is jelentős témát Diósdi György elsőként dolgozza fel a hazai irodalomban monografikus igénnyel. Az adott periódusban valóban létező, élő jogi formákat veszi alapul és az archaikus jogot olyan rendszeren tárgyalja, amely azzal adekvát, tehát nem mesterséges, anakronisztikus. Mélyrehatóan, mindig a forrásokra támaszkodva vizsgál olyan fontos és a korábbi irodalomban nem tisztázott kérdéseket, mint például az ingó és az ingatlan magántulajdon kialakulása vagy a családi és az egyéni tulajdon kérdése.
A forrásokat újszerűen értelmezve, arra a következtetésre jut, hogy az archaikus római tulajdon nem relatív jellegű (Kaser teóriája az újabb irodalomban), hanem abszolút szerkezetű. Bebizonyítja, hogy z ősi római tulajdon a relatív és az osztott tulajdon konstrukcióját nem ismeri. A preklasszikus kori tulajdont vizsgálva, továbbhaladva a Bonfante és Kaser megnyitotta úton, szembehelyezkedik azzal a római jogban általánosan elfogadott tétellel, mely szerint ebben a korszakban a kviritár és a bonitár kettőssége alakult volna ki. A források alapján cáfolja az „in bonis esse” és az actio Publiciana feltételezett szoros kapcsolatát. Nézete szerint az „in bonis esse” csupán a vagyonhoz való tartozás megfogalmazása, terminus technicusa és adott esetben magába foglalja a kviritár tulajdonost is. Következtetése az, hogy a római tulajdonnak a kviritár tulajdon kizárólagos formája és ennek alapján a mudum ius Quiritium (rendelkezési jog nélküli puszta tulajdonosi cím) ellenpárjaként nem a bonitár tulajdon, hanem az egységes tulajdonosi formán belül, a teljes rendelkezési jogot magába foglaló plenum ius is jelentkezik.
Diósdi György a fent jelzett témákon kívül még számos kérdéssel is foglalkozik. Tanulmányt ír a „cupida legum iuventus” számára is jól ismert Gaiusról, a jogtanítás nyomairól Pannóniában, vizsgálja a jog-összehasonlító módszer lehetőségeit – s tegyük hozzá korlátait – a római jogi kutatások körében, foglalkozik a jogi területen szinte tendenciaszerűen jelentkező konzervatív szemlélet gyökereivel és állást foglal az ún. Praedigesta- kérdésben. Széleskörű és intenzív tudományos munkája mellett nagy figyelmet fordít a jogi ismeretterjesztésre is, amit szépen dokumentál két nagy sikert aratott munkája, „A bekötött szemű Istennő” és „A római jog világa”.
Az 1960-as évek végén kezd el foglalkozni a szerződés történetével, amely akadémiai doktori disszertációjának – melynek megvédésében korai halála megakadályozta – tárgy is. Ennek a témának a köréből bel – és külföldön jelennek meg tanulmányai. Foglalkozik a szerződés továbbélésének nagy dogmatikai jelentőségű problémájával is. Empirikus elemzés tárgya továbbá tanulmányaiban az atipikus szerződés szerepe a mai joggyakorlatban.
A szerződés intézményének történetét a XII Táblás Törvénytől a glosszátorokig feldolgozó posztomusz kiadott munkája halála után nyolc évvel, 1981-ben jelenik meg angol nyelven. A kiváló mű kedvező hazai és nemzetközi fogadtatása indokolja azt, hogy valamivel részletesebben foglalkozzunk ennek a műnek alaptételeivel, kutatási módszerével s jelentőségével.
Diósdi György munkája módszertani alapjainak kérdésével foglalkozva mindenekelőtt a történetiség követelményének kiemelkedő szerepét hangsúlyozza. Az anakronizmus elkerülése érdekében minden jogi jelenség – így a szerződés is – a maga kora gazdasági és társadalmi valóságával szoros összefüggésben kerülhet csak elemzésre. Utal arra, hogy a modern jog szerződés-fogalma – mint a partnerek közötti akarat-megegyezés – ideológiai alapokon nyugszik. A panektisztika a múlt században a kanti akaratautonómia elméletére építi fel a szerződés konstrukcióját. Ez a konstrukció azonban a modern jogban – társadalmi berendezkedéstől függetlenül – mind nagyobb mértékben vitathatóvá válik. Az akaratmegegyezés nem egyszer puszta fikció. A szerződés intézményét a klasszikus jogban Diósdi György megállapítja, hogy a szerződés elmélete a principátus korában jelenik meg. Ez az a korszak továbbá, amelyben az egyes szerződési típusok jelentős mértékű gazdagodása figyelhető meg. Erre a periódusra jellemző még a stipulatio átalakulása. A szerződési rendszer skálájának gazdagodását jelentik az in factum actiók. A szerződést a posztklaszikus és a jusztiniánusi jogban vizsgálva először periodizáció kérdését exponálja. A stipulatio példáján látja igazolva azt a nézetét, mely szerint az Ernst Levytől származó klasszikus jog-vulgárjog-jusztiniánuszi klasszicizmus trichonónmiája nem feltétlenül helytálló séma. Levy teóriájának alapvető hiányossága az, hogy kritika nélkül használja fel a posztklasszikus római vulgárjog rekonstruálásánál a korai germán jogforrásokat. A Codex Euricianus kapcsán például kifogásolja azt - s tegyük hozzá joggal -, hogy ebből a törvényműből kiindulva próbál Levy a 150 esztendővel korábban Itáliában érvényes jogra vonatkozóan következtetéseket levonni.
Diósdi György foglalkozik a szerződési típuskényszer sok vitatott kérdésével is. Jogos kritikával illeti azt a communis opinio számba menő nézetét, mely szerint római jogra a szerződési típuskényszer lett volna jellemző. A stipulatio rugalmas felhasználásával, az in factum actiókkal és az innominát contractusokkal lehetőség van bármilyen tartalmú megállapodás jogi köntösbe öltöztetésére. Az atipikus szerződések a rómaiaknál nagy valószínűséggel éppúgy mellékes jelentőségűek, mint a modern jog területén. Mivel a rómaiak számára a szerződés pontosan körülhatárolható fogalma ismeretlen, a szerződési típuskényszer elvi vonatkozásban sem juthat szerephez. A könyv harmadik fejezete fogallkozik a contractus általános jellemzőivel. Diósdi György megállapítja, hogy a pactum nem tekinthető a bizonytalan tartalmú contractus valamiféle ellenpárjának. Ennek oka döntően az, hogy a pactum nem tekinthető önálló léttel bíró felek közötti megegyezésnek. Ez az oka annak, hogy a pactum nem valamiféle önálló léttel bíró, felek közötti megegyezés. A római szerződési elmélet tengelyében nem a contractus-pactum dichotóma áll. A Theophilus-féle szerződésfogalom gyökereit nem az actio-rendszer felbomlásában keresi. A consensus és a contractus kapcsolatának kérdésével foglalkozva hangsúlyozza, hogy annak a római jogtudósok különösebb jelentőséget nem tulajdonítanak, mivel természetesnek veszik a partnerek consensusát. A consensus a forrásokban általában nem mint akaratnyilatkozat, vagy mint ügyletkötési akarat szerepel. Erős kritikával illeti Diósdi György a XIX. századi pandektisztikában oly jelentős szerepet betöltő akarat-miszticizmust, amely tekintélyes pozíciókkal bír a modern civilisztikában is. A klasszikus római jogi felfogás és a modern kontinentális jog dogmatika között a szerződés elmélet vonatkozásban az akaratmegegyezés erősen másodlagos jelentőségű probléma. A római jogtudósok praktikus felfogása igen nagy mértékben hasonló az angolszász jogban uralkodó szemlélethez, amely a felek akaratmegegyezését evidens ténynek tekinti.
Diósdi György a szerződést elemzi az Imperium Romanum nyugati részének bukását követő időszakban is. Megállapítja, hogy a középkori források különbséget tesznek a contraktus és az azt rögzítő dokumentum között. A dokumentum ilyen módon pusztán egyfajta bizonyítási funkciót tölt be. ezzel a tételével bírálja az irodalomban uralkodónak számító felfogást. Ismert a felek egybehangzó akaratának fogalma is ezekben a forrásokban. A szerződés definíciója nézete szerint néhány frank és nyugati gót forrásban erősen emlékeztet a kontinentális joggal foglalkozó jogász munkáiban megtalálható meghatározásokra. Valószínűnek tartja, hogy a szerződéskötési akarat egyfajta konstitutív jellegű szerepe elismerést nyer a bizonyos fejlettségi szintet elért germán törzseknél, is és erre tekintettel nem kizárt az autochon fejlődés lehetősége. A kora középkori germán királyságok szerződési joga komoly örökséget kap a rómaiaktól, melynek legértékesebb elemét kétségtelenül a pontosan kidolgozott szerződési típusok alkotják. Jelentősebb súlyú új szerződési típust egyedül az ún. hűbéresi szerződés jelent. A szerződés szerepe ezekben a germán királyságokban sajátos történelmi okok következtében nem csökken, ugyanis ezeknek az államoknak a gazdasági életében is szerephez jut az árutermelés.
Diósdi György ebben a posztumusz megjelent könyvében igen széleskörű „koordinátarendszerben” elemzi a szerződés történetét. Tovább bővíti a munka horizontját az angolszász jog considertion-tanának többszöri felidézése és a hellén jog szerződési jogának sajátosságaira való utalás. Csak helyeselni lehet azt az alapkoncepciót – amely a kutatás módszerével kapcsolatos -, hogy elveti a római jogi források in se vizsgálatát. Távol áll tőle a szekunder – irodalmat oly nagymértékben jellemző pandektisztikus szemlélet is. A római jogi források elemzése szempontjából is igen nagy haszonnal jár a kora középkori germán királyságok jogár való igényes kitekintés. A római jogi források alapján rekonstruálható szerződési konstrukciók variációgazdagsága nagy meggyőző erővel bizonyítja, hogy a ma nem egy vonatkozásban a válság jeleit mutató szerződési konstrukció továbbfejlesztése, vagy módosítása körében milyen komoly jelentőségű lehet a római jogi alapokhoz való visszatérés.
Ez a szerződéssel foglalkozó monográfia nagymértékben járul hozzá Diósdi György életművének, tudomány osoeuvre-jének – mint ezt a külföldön is megjelent recenziók és hivatkozások bizonyítják – még nagyobb nemzetközi elismertségéhez. S bár már életében idegen nyelven megjelent munkái, nemzetközi konferenciákon való szereplése következtében egész Európában ismert és megbecsült tudós volt, ez a munkája ezt a ritka elismerést és értékelést tovább növelte. Diósdi György életműve – amely magában foglalja igen magas színvonalú pedagógiai munkásságát is – azért örök értéke a hazai és az európai jogtudománynak, mert gondolatgazdagsága és kutatási módszere tekintetében egyaránt további impulzusokat képes ma is adni a tudományos kutatómunkának.
- Érdekes lenne, ha ezt új szerkesztőtársunk írta volna - és meg is lesz szokás szerint sértve azon, hogy könyörtelenül rámutatok: ez a szöveg nem életrajznak és nem lexikonba készült. Tehát egy-az-egyben akkor sem lenne jó, ha ő írta volna.--Linkoman 2007. október 25., 11:04 (CEST)