Neohinduizmus
 |
Ez a szócikk/szakasz most épül, még dolgoznak az első verzión! |
A neohinduizmus alatt olyan hindu reformmozgalmakat vagy hindu ébredést neveznek, amelyek arra törekszenek, hogy a hinduizmus regenerálódását és reformját elősegítsék, vallási, spirituális és társadalmi értelemben is.
A neohinduizmus fő jellemzői:
- Visszaeszméltetni a saját vallási és kulturális örökségre a nyugattól való politikai függetlenség kivívása közben.
- Ázsia szellemi-vallási értékeinek új ind öntudatát összehasonlítani a szekularizált nyugatéval.
- új, törekvő misszionárius lendület által gátat vetni a nyugati-keresztény eszmekincs terjedésének. A vallási reformmozgalomból olyan társaságok jöttek létre, amelyek elutasítják a kasztállapotokat és egy "felekezet" feletti hinduizmus megvalósítására törekszenek, amikor a filozófusok és misztikusok vallási felismeréseit és tapasztalatait sommásan interpretálják.
Történet
A majdnem kétszáz éves brit gyarmati uralom alatt (1758–1947) a keresztény Európa befolyást gyakorolt a hindu Indiára és ezzel különösen Bengálban váltott ki vallási újítómozgalmat.
Rám Móhan Ráj (1774-1833) a patnái Muszlim Egyetemen mély érdeklődéssel fordult a szúfizmus felé és szembefordult a hindu képimádat hagyományával. Később a hinduizmus megreformálását tűzte ki célul, melyhez a legfontosabb eszköznek a forrásokhoz, az Upanisadok szövegeihez való visszatérést tartotta. 1828-ban monista alapokon álló reformista hindu irányzatot hozott létre Bráhmo Szabha néven, amelyből később a Bráhmo Szamádzs ("Isten társasága") szociális-vallási mozgalom fejlődött ki. Elutasította a politeizmust és fellépett India sok barbár szokása ellen.[1]
A keresztény missziók mintájára, a védánták tanulmányozása céljából hozta létre 1897-ben Szvámi Vivekanda a Ramakrishna-missziót. Tanára, Ramakrishna azon a nézeten volt, hogy a világ vallásai ugyanazt az igazságot hirdetik, azok sokfélesége csupán látszat. A vallások világkonferenciáján 1893-ban,[2] Vivekanda beszéde volt az első alkalom, hogy a hinduizmust mint univerzális világvallást, Indián kívül mutatták be.
Paramahansza Jogananda (1893–1952) volt az első olyan jógi, aki azt a küldetést kapta gurujától, hogy a nyugati világban tanítson és éljen. 1920-ban az Egyesült Államokba ment, hogy részt vegyen a vallási szabadelvűek nemzetközi kongresszusán. Mintegy három évtizeden át számtalan előadást tartott Amerikában, nagy érdeklődéssel kísérve.
Mahátma Gandhi függetlenségi mozgalma és erőszakmentes ellenállása világszerte nagy érdeklődést váltott ki a hindu tradíciók és világnézet iránt. Mahátma Gandhi szerint: A hinduizmus nem exkluzív vallás. Jut benne hely a világ összes prófétáinak tisztelete számára. A hinduizmus mindenkinek lehetővé teszi, hogy Istent saját hite, saját dharmája szerint imádja, éppen ezért békében él minden vallással.[3]
1947-ben India kettészakadt muszlim (Pakisztán) és hindu (India) államokra, amelyet a vallási fanatizmus rendkívül durva megnyilvánulásai kísértek. A vallási türelem "prófétáját", Gandhit 1948-ban meggyilkolták, így kitűnt, hogy a hindu eszmevilág az új, megváltozott globális környezetben egyre nehezebben tudja megőrizni toleráns szellemiségét sőt fanatikus megnyilvánulásokra is képes.
A független India 1950-ben deklarálta demokratikus, szekuláris államformáját, ám a kasztrendszert lényegében nem törölte el. Ez ugyanis a vallásszabadsággal ellentétes lenne. Ezzel szemben minden ember egyenlőségét hirdeti és tiltja az érinthetetlenség gyakorlatát.
A II. világháború után olyan új vallási mozgalmak jöttek létre, amelyek a hinduizmusba eresztik a gyökereiket, de többé-kevésbé a Nyugathoz is kapcsolódnak, mint az Ánanda Márga (1955), a transzcendentális meditáció (1958), a Divine Light Mission (1960), az Echankar (1964), a Hare-Krisna-mozgalom (1966).
Különösen a vaisnavákra jellemző az a nagymértékű nyitási politika, amely a hindu tanokat a bhakti segítségével az 1960-1970-es évek óta folyamatosan exportálja a nyugati világba. Ezt elősegítették az akkori időkben ébredő, keleti világra nyitott hippimozgalmak, és az azóta is folyamatosan bővülő ezoterikus művek iránti igény.
A Krisna-tudat Nemzetközi Szervezetét (ISKCON) A. C. Bhaktivedánta Szvámi Prabhupáda (1896–1977) alapította meg 1966 júliusában. Egy olyan világméretű szervezetet hozott létre, amelynek célja hogy a nyugati emberekkel megismertesse a hindu vaisnava filozófiát és lehetőséget adjon az ezen alapuló vallásos életmód gyakorlására. A Krisna-tudatú hívők a világ csaknem minden táján jelen vannak szellemiségükkel, templomaikkal és jelentős karitatív tevékenységükkel.