Paulikiánusok
 |
Ez a szócikk/szakasz most épül, még dolgoznak az első verzión! |
A paulikiánusok (régiesen: pauliciánusok, görög: Παυλικιανοί) a Bizánci Birodalom keleti részében és Örményországban (Armenia) a 7-11. században élő, jelentős keresztény szekta. [1]
Görög források szerint manicheusok voltak, és a széles körben elfogadott tudományos vélemény szerint ők alkották a kapcsot a korai gnosztikusok és a középkori manicheusok között. [1]
660 körül lépett fel prófétaként Costantinus Silvanus, aki az első hitközséget szervezte Kibossában (Örményország). A keleti császárok üldözése következtében vértanúhalált halt, de fellépése olyan nagy hatással volt az ellene kiküldött császári hadvezérre is, hogy az maga is belépett a paulikiánusok felekezetébe. [2]
A 8-9. századi képromboló császároktól eltekintve üldözték őket, ezért vagy elmenekültek vagy szövetséget kötöttek a muszlim hatalommal. Az üldözés miatt Kommenos Alexius császár alatt (1081-1118) a kat. egyházba tért; más részük a masszalianusokkal vegyült össze, akikből a bogomilok (l. o.) keletkeztek. [3]
Tanításuk alapja a dualizmus. Különbséget tesznek ugyanis a jó és rossz Isten között. Elvetik a külső isteni tiszteletet, a keresztséget és oltári szentséget, a szentek, a kereszt és ereklyék tiszteletét, a nagyböjtöt stb. Szentirásul valószinüleg csak Lukács evangeliumát és szt. Pál leveleit ismerték el
Jegyzetek
Források
- Ottlyk Ernő: Az egyház története, 1979
- Nanovfszky György: Vallástörténeti olvasókönyv, 2008
- Pallas